(764.) NAGYSZOMBATI TÚRA A MATKÓI-ERDŐBEN


Időpont: 2024. március 30. szombat
Útvonal: Matkópuszta - Polyák-kereszt - Matkói-erdő - "Szultán-fa" - Jakabszállási határút - Szultán-sarok - Harminc-tó - Bukovszki-kereszt/Gáspár-kereszt - Matkópuszta
Táv: 13 km


Három év elteltével megint Matkópusztára szerveztünk túrát. Többször jártunk már itt, a falu déli szélénről egészen Jakabszállásig húzódó erdőségben, de egy olyan helyről van szó, amit megunni nem lehet, ráadásul mindig vannak olyanok, akik még nem látták. A túra egyik apropója ez volt.
A másik, hogy nagyszombat lévén, mindenképpen olyan helyre szerettünk volna menni, ahol valamiféle vallási szokás vagy emlék a helyi közösség értékei között szerepelt egykor. Matkón áll három kereszt, van kis kápolnája is. Ezen túl pedig élt itt valmikor egy Túri bácsi nevezetű, szent emberként tisztelt templomszolga, kántor, aki évtizedeken át volt szervezője  a hagyományos, Szentkútra vezető pünkösdi zarándoklatoknak, 1970-es haláláig.
Annyira szerették és tisztelték a matkóiak, hogy mindig ellátták az idős, egyedül élő embert étellel, süteményt vittek neki a házához. Születésnapján és Balázs-napkor mindig felköszöntötték. Sőt: egy idézetét, amit ő hitvallásként élt meg, rá is vésték az 1964-ben állított kőkeresztre. A felirat: "Imádd a Jóistent, tiszteld a Szűzanyát Túri Bácsi!" - azaz Túri Balázs, az ükapám. Így ez a túra a régi hagyományok és a Matkói-erdő bejárása mellett, az ő emlékét is éltetni kívánja.
A túra szervezése a szokásos menetben történt, vagyis én készültem 3-4 féle térképből, egyéb anyagokból, memorizáltam az útvonalat a minden jelzést  és vonatkozási pontot nélkülöző erdőrengetegben, hirdettem az alkalmat, regisztáltam a jelentkezőket. A többi nem rajtunk múlott. Az, hogy végül a jelentkezők egy része mégse akart jönni, így alakult. De az, hogy egész nap ragyogó napsütés és szinte nyárias idő volt, az erdő csodaszép zöld, tele virágokkal, virágzó fákkal, füves szekérutakkal és madárdallal, az már nem is földi szintet jelentett; a Teremtő mellénk állt, és így jutalmazta törekvéseinket és feladatunk végrehajtását.
Nem túl korán, 8.00 órakor volt találkozó a "Matkópuszta" helynévtáblánál, négy autóval négy irányból érkeztünk. Az eredetileg húsz fősre tervezett csapat végül tizenhárom tagú lett, de "inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl..."
A találkozóhelytől még egy jó kilométert autóztunk az 1958-ban épült, újabbnak számító iskolaépülethez, ami mellett végül le is parkoltunk. A túra innen indult.
Előbb, a rögtön az iskola mellett álló, Polyák Ferenc, néhai fafaragó művész által emelt keresztet vettük szemügyre, majd Szellő útmutatásai szerint elindultunk az erdő felé, egyre távolodva a civilizációtól. Ez volt Szellő első, papíralapú térképpel vezetett túrája (mi nem használunk semmilyen elektroniuks navigációt). Végig nem tartott ki a lelkesedése, de majd még gyakorol. Az első kilométereken szépen helytállt.
Egyik útelágazás követte a másikat, itt egy balra kanyar, ott egy jobbra, míg végül már erősen bent haladtunk a Matkói-erdő dimbes-dombos útjain. Egykor itt is tanyák álltak, a porhomokkal küzdő, alázatos matkói családok kis gazdaságai, amik már egy jó néhány kilométeres sugarú körben teljesen eltűntek. Ez nemcsak azért gond, mert ezzel a múlt egy részét törtölték ki az emberek, a helyi közösség emlékezetéből, hanem túravezetési szempontból sem adódott semmilyen vonatkozási pont, ami segítette volna a tájékozódást. Se egy tanya, se egy rom, se egy kereszt, se semmi...
A szépségét az egésznek pedig éppen ez adta: hogy sehol senki és semmi. A szekérutakon annyira nem járnak, hogy nagy részük zöld fűvel benőve. Az ágak az utakba lógtak, néhol össze is értek előttünk. De nem volt gond átküzdeni magunkat az ilyen szakaszokon; a természet vendégei voltunk, és nekünk kellett alázatot mutatnunk felé, nem őneki felénk. Az, hogy ő ennek ellenére mégis alázattal fogadott minket, minden szépségének megmutatásával elénk tárta fenségét, és pillanatra se hagyta lankulni érzékszerveinket, Istentől eredő voltát mutatja.
A zömmel fenyves és nyáras erdőfoltokban a cserjeszint elég élénken élt már; rengeteg galagonya színezte zöldre az amúgy még kissé kopasz fák közeit. Az egykori tanyák bejáróira, helyeire itt-ott jukka emlékeztetett, és egy túrán se láttunk még sehol ekkora számban mahóniabokrokat.
Aztán egy helyen, épp a jakabi határra érve, százszámra sarjadtak-álltak fiatal diócsemeték; itt valaki vagy valami nagyon sok diót szórhatott szét az évek alatt. A társaság egyöntetű véleménye szerint leginkább szarkák lehettek az elkövetők (ez persze egy mókust se menthet fel!).
Erdei utakon kanyarogni olyan érzés, mintha az ember bekábult volna valamilyen szertől, és csak annyit érzékel a világból, hogy semmi mesterséges zaj, csak zúg a csend, beleénekelnek néha a madarak, illatok áradnak az erdőből, pontosan nem is tudni, éppen minek a virága, jobbról is fák, balról is fák, ezek között imbolyog a test, szinte zsong és szédül. Illetve csak a túrázó, mert a túravezetőnek ebben a lehetetlen kábaságban még észnél is kell maradni, mert tájákozódnia kell, a többieket vezetni, és tapasztalata szerint elég egyszer elnézni egy elágazást, hogy aztán már csak tippelhesse, hol lehetnek...
Épp egy ilyen zsongó kis nyiladékúton került elénk egy öreg, égett fa maradványa. Nem kis példány így se, és akár tényleg tölgy is lehetett egykor. A google térkép szeint ez a "Szultán-fa", egykor nevezetes matkói öreg tölgy maradéka, és a hely  Szultán-sarok. Előbbi lehetséges, bár nem nagyon lehet már ember, aki ezt pontosan megmonhatná, utóbbi pedig nem itt van, hanem kicsit arrébb.
A Szultán-fa az egyik olyan objektuma a matkói pusztának, amelyiket a néphagyomány a török korhoz kapcsolja. A környékbeli legendák szerint ez alatt pihent/üldögélt egykor a török szultán. Ha így volt, egészségére tehette...
A Szultán-sarok előtt, ahol két tanya áll egy T-alakú elágazásban, egy nem túl nagy, így alig észrevehető határkövet láthattunk Jakabszállás és Kecskemét-Matkó határán. A kő egy úttörésben, kis halmon árválkodik. Ilyeneket régen mindig ott helyeztek ki, ahol az addig egyenesen haladó településhatár markánsan megtört valamilyen irányban. Ebben a konkrét esetben az se volt hátrány, hogy mindez egy kisebb dombon esett meg, s így kétszeresen is ki lett jelölve ez a "sarkalatos" hely (a határok fontosságáról ld. néhány héttel ezelőtti móricgáti túránk beszámolóját).
A Szultán-saroknál csaknem derékszögben és észak felé, autók által is járt szélesebb földútra fordultunk rá. Hamarosan egy lapos, száraz tómederbe "ereszkedtünk" le, kb. 1 métert. Aki itt nem figyelmesen jár át, vagy nem tudja, hol van, nem is tűnik fel neki, hogy a Harminc-tó egykor vízben bővelkedő, mára nádasos-sásos, fűzfákkal is szépen benőtt aljában viszi a sors útja éppen.
A Harminc-tó ugyancsak török kori vonatkozású név lenne, ugyanis itt csapott össze 30 lovas magyar  a törökökkel. Ennek a csatának az emlékét hívatott ez az elnevezés ápolni a helyi hagyomány szerint.
A meder után még egy darabig északnak tartottunk, amíg egyszercsak elértünk a Jakabszállás-Matkó-Fülöpjakab hármashatárhoz. Határjel itt ma már nem látható, régen biztosan voltak halmok, de annyi volt az elmúlt évszázadban a tereprendezés, hogy nemcsak ezek tűntek el végleg, hanem az itt álló tanyák és a "Bukóczki bolt" egykor szép forgalmú épülete is (a család nevét, a népies torzulás előtt Bukovszkinak ismerték). Nehéz elképzelni, hogy errefelé annyian laktak, hogy fenn tudtak tartani egy vegyeskereskedést, sok kilométerre bármelyik település központjától. Pedig így volt.
A bolt-tulajdonos családra egy öreg, legalább 60-70 éves, éppen virágzó cseresznyefa emlékeztet csupán. Illetve a "Bukovszki-kereszt", ami a bolt mellett állt, s áll régi helyén még ma is. A környékbeliek így ismerték, így emlegették, pedig az állítója a matkói Gáspár család volt, csak ez a kereszt feliratából nem derül ki. Túlságosan szerények voltak, hogy a nevükkel kérkedjenek. A Gáspár család egyik tagja ápolja, gondozza a kereszt környezetét mai napig is, így érkezésünkre is szépen kidíszítették az útmenti feszületet. Köszönjük!
A keresztnél készítettük el mai csoportképünket, aztán visszakanyarodtunk Matkó felé. Itt tanyásabb részen haladtunk, az erdő, az allé gyönyörűen zöld és virágos volt, illatokban itt se volt hiány. Egy elágazásnál egyik túratársunk elköszönt és rövidíteni kívánt. Mi mentünk volna kis pihenő után az előre eltervezett, hosszabb úton, de annyira meleg volt, annyira elfáradt a többség, hogy szinte könyörögtek a tekintetükkel, ne tegyem ezt velük. Nem tettem. Kis késéssel, mi is a rövidebb úton mentünk vissza az iskolához, az ott hagyott kocsikhoz.
Az utolsó 2-3 km már lassú poroszkálás volt csak, de sebaj! Csak az nem fárad el nagyon, aki nem gyalogol egy ilyen szép erdőben. Ezen a szakaszon készült el az Erdei Vándorokról is a hőn óhajtott kép is.
Amikor az autókhoz értünk, már csak erőltetett mosollyal tudtuk bagatellizálni a túra nehézségi fokát, a szemek alatti karikák és a leégett arcok mutatták, hogy azért megdolgoztunk a mai élményekért is...
Mindenkinek köszönjük ezt a szép napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Fábián Mária (Kecskemét), Fojta Szilvia (Dabas), Makai Milos (Lajosmizse), Makai Péter (Lajosmizse), Makainé KIspál Anna (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Ódor András (Dabas) és Pap Anna (Vác).