(697.) X. JÉGTÖRŐ MARATON


Időpont: 2021. február 27. szombat
Útvonal: Lajosmizse - Klábertelep széle - Lisztes-sarok - Nyíri-sor - Méntelek - Zombory-birtok - 5-ös út - Csillik-kereszt - Fajdos-hegy - Nagykőrösi hármashatár - Nagykőrösi-erdő - Lajos-hegy - Kulapitye - Geréby-kúria - Geréby-kereszt - Ceglédi út - Iskola-tó - Lajosmizse
Táv: 42 km


2009 óta kevés víz folyt le a kiskunsági, teljesen száraz belvízelvezető csatornákon, mióta jégtörő túrával búcsúztatjuk a telet. Az első években még tényleg volt fagy, volt egész napos havon-jégen csúszkálás, sajnos az utóbbi évekre zömében már igen tavaszias időben telnek a kilométerek a maratoni távon, február utolsó szombatján. Pontosabban nem a jó idő sajnos, hanem hogy nincsenek rendes, havas telek. Így volt ez alkalommal is.
A Maraton minden évben tervezve volt, de különböző okok miatt, nem mindig tartottuk meg, illetve nem mindig úgy, ahogy eredetileg gondoltuk. A lényeg, hogy három évben nem volt, mégis, szép lassan elcsorogtunk folyamán a tizedik, jubileumi alkalomig. Így, bármennyire is fárasztó hetek vannak mostanában és se erőnk, se kedvünk nem lett volna az egészhez, összeszorítottuk a fogunkat, és bevállaltuk az egésznapos gyaloglást. Becsületbeli ügy volt. És elnézve az arcokat, a jó hangulatot, a szép tájat és a rengeteg beszélgetést, nevetést, máskor is így kell tennünk.
A túrára sokan jelentkeztek, aztán jó páran az utolsó napokban visszamondták, voltak akik nem jöttek el, és nem kevés embert már fogadni se tudtunk. Akár harminc-negyven fő is összejött volna. Normális esetben nem lett volna gond azzal, ha sokan jönnek, hiszen az erdő, a tanyavilág végtelen számú embert is elbír, de a jelenlegi hisztérikus helyzetben nem lehet akármennyi és akárhol, sőt, már lassan semmit se lehet.
A túra útvonala nem az lett végül, amit eredetileg szerettünk volna, hiszen a Nagykőrösi-erdőben, annak is a Csókáserdő nevű részén terveztünk egy nagyot kerülni, felkeresve több öreg tölgyfát, ami végül ottani vadászati "érdekek" miatt meghiúsult. Nem volt gond átvariálni a dolgot, kitalálni egy másik útvonalat, hiszen bárhol és bármennyit lehet gyalogolni, látnivaló meg amúgy is mindenhol akad, csupán azt sajnáltuk nagyon, hogy a szép erdei bolyongásból így nem lett semmi. Sebaj, amint lehet, elkanyarodunk arrafelé is.
Reggel hat óra előtt gyülekeztünk Lajosmizse központjában, a park oldalában. Még sötét volt, szombat lévén nem volt nagy mozgás a faluban, és egy rövid ideig még az éppen tetőző telihold is világított az égen, bár a sok lámpafényében nem volt mindig könnyű megtalálni őt.
Végül két kivétellel a biztos jelentkezők mind eljöttek, és 6.10-kor indultunk neki a nagy menetelésnek. A Szent Lajos utca, a vasúti megálló, majd a Bartók Béla utca következett. Csendben lépegettünk, még mindenki álmos volt, nem nagyon beszéltünk. Pirkadt, egyre világosabb lett, de rögtön látszott az is, hogy nagyon nagy fény nem zúdul ránk, mert annyira be volt borulva, hogy szinte félhomálynak tűnt. És ez maradt az egész délelőtt folyamán.
Elhaladtunk Klábertelep szélén, messziről láttuk a kastélyt is. Első megállónk a Lisztes-kereszt volt (5 km). Reggeliztünk egyet, majd a Nyíri-sor tanyái között, háromnegyed óra elteltével, beértünk Méntelek központjába (8 km). Nyolc óra volt. Itt megint reggeliztünk - vagy mit csináltunk -, aztán a kiserdőn keresztül a Zombory-birtok felé, azaz északi irányban folytattuk. Utóbbi egy tizenvalahány hektáros természetvédelmi terület, főutak, autópálya szomszédságában. Kecskeméti részen van, de annak központjától annyira mesze, hogy szinte nem is nagyon tudnak a létezéséről. Most ugyan kicsit kopár és szürkés-sárga volt minden rajta, de májusban-júniusban nagyon élhet. A gyepes-tómedres, sok galagonyával és kökénnyel tarkított területen még két gémeskutat is lehet találni. Szép nagy legelő, sok álaltot jóllakathatna.
Ezen a szakaszon kissé elment az idő, mert sokat kellett kavarogni kerítések miatt, végül plusz kilomtereket is összeszedve, kisebb időbeli csúszással értük csak el előbb a Kecskemét-lajosmizsei határutat (13 km), majd a Liza Szállónál a régi 5-ös főutat, amin átkelve már alsólajosi részen gyalogoltunk tovább.
A felnőtt turista ugyanolyan, mint a gyerek egy túrán: amikor megállunk, ami sokszor csak néhány kilométerenként már megtörténik, kicsit pihenünk, azonnal vad evésbe kezd. Harmadik ilyen szusszanásnyi evésidőt a Csillik-keresztnél tartottuk (15 km), ahol részemről néhány helytörténeti adalék is elhangzott egyrészt Alsólajossal, itt-ott elásott szovjet katonákkal kapcsolatban, másrészt Ladánybene története is feljött szóba, azzal kapcsolatban is elmeséltem egy-két érdekesebb történetet. Ilyen túrákon ez nem is lehet másképp, mert régi dűlőkben, tanyák között haladva megelevenedik a történelem, rég elmúlt személyek szelleme is kiszabadul a palackból, mint a következő keresztnél, a Palócz-Terenyinél (17,5 km) az egykori vándorbognár, Sz. Oláh Géza bácsi élete és a hozzáfűződő, nép ajkán fennmaradt anekdotái. És minden összefügg, összekapcsolódik mindennel, és a végén már nincsenek a történetek között településhatárok, láncolatszerűen kapcsolódnak egymáshoz családok, sorsok és események. Ez egy végtelen füzér, sorozat, és csak bele-belekapni van idő, sajnos, sose végigfejteni a szálakat. Mert akkor egész nap egy helyben ülhetnénk, akár ilyen kereszteknél is, pedig jócskán volt még hátra innen kilométer és idő a célig...
A második kereszttől már nem volt messze a sarok-törés a kecskeméti határban, amit egy 1680-ból fennmaradt határvitáról szóló iratanyag alapján Fajdos-hegynek, az alatta ma is nyilvánvalóan kirajzolódó mélyedést pedig Fajdos-völgynek azonosíthatunk. Szép, régi földrajzi nevek ezek, kár, hogy nem használjuk őket.
Szóval, elérve a Fajdos-hegy magaslatát (19 km), ahonnan az öregek elmondása szerint szép, tiszta időben a kecskeméti Nagytemplom tornya is látszott, megint tartottunk egy kis tizenegy órai evés-ivás szünetet. Az idő erősen szeles volt, védelem ellene a magaslaton semmi nem akadt, így már majdnem dideregtünk volna, ha fázósak lennénk. Ugyancsak öregek elmondása szerint, ezen a részen, ami már Lajosmizse központjától nagyon messze van, templomi harangozás nem hallatszott onnan idáig, a kecsekméti déli harangszót hallották meg helyette, és ez alapján tudták, mikor kell a rendes déli pihenőnek nekikezdeni.
A sarokponttól északkelet felé folytattuk, és ahogy haladtunk a Nagykőrösi-erdő széléhez, hagytuk el sorban a balról itt véget érő dűlőket, utoljára a Kollár Vendel-félét, úgy sütött ki egyre jobban a Nap, és mire a középkori eredetű Nagykőrös-Kecskemét-Lajosmizse hármashatár három hatalmas halmához (alliteráció) értünk (22,5 km), a nem régen még dideregtető idő egszerre kábítóan melegbe ment át. Nem is maradt más választásunk, mint lerogyni, és tartani egy déli szünetet. Jóformán ülve delelést. Az olvasó nyilván már sejti, azonnal enni kezdtünk. Persze nem csak ettünk. Napoztunk is! A hangulat eddig se volt rossz, de innentől még oldottabb és vidámabb lett. Sokat számított, hogy a fény megszületett végre. Sokat hozzáadott a gyalogláshoz és beszélgetéseinkhez is.
Több mint fél év után, megint készült egy csoportkép az éppen együtt túrázókról, majd bármennyire is nehezünkre esett, folytatnunk kellett tovább a túrát. Mire ide értünk, már lett két plusz kilométerünk, amit vissza kellett venni valahol, mert a 42 km se kevés, ám a társaság több mint fele lelkes amatőr, miattuk sem lehetett 45-46 km-re tornázni a távot, meg nem is annyi volt hirdetve, így a hármashatáról nem az eredetielg kigondolt utakon - visszakeveredve a tanyák közé -, hanem végig a nagykőrösi határúton, a Lajos-hegy irányába folytattuk, kicsit rövidítve. Ugyan a kőrösi rész "vadaskertnek" lekerítve már hosszú évek óta, így kicsit furcsa kerítés mellett kilométereket gyalogolni, de annyira szép idő volt, annyira kék volt az ég, szinte repültek rajta rajokban a felhők, hogy mégse volt zavaró. Még az se, hogy a lajosmizsei oldalon meg, nagyon hosszan,  végig tarvágások, feltraktorozott gyökér-tuskó halmok "színesítették" a láthatárt.
A Lajos-hegy dűlőjére kilencven fokot kell kanyarodni. Az egy ideje elég kopár-kopasz vidék itt végre szép fenyvesbe fordult át, végre erdő! - gondoltuk, majd mire már megint örülhettünk volna a fák kíséretének, elkanyarodtunk egy vadászösvényre, ahol szintén nagyobb irtások látszottak. Ettől függetlenül még mindig csak azt mondhatom, ezzel együtt is szép volt a környék.
Mielőtt a Lajos-hegyhez értünk (30 km), már messziről hallatszottak kvadosok-korsszosok, akik a hegyet is megszaggatták kicsit. De mire a halom alá értünk, eltűntek. Amikor felmásztunk Lajosmizse legmagasabb, 145 m magas pontjára, éppen ilyen nyomokban küzdöttünk az építési homokkal. Váratlan fordulatként, itt megint leültünk és enni kezdtünk. Nem is értem, honnan volt nálunk ennyi minden, hogyan kerültek elő a hátizsákokból újabb és újabb szendvicsek, de volt még muníció mindenkinél.
A Lajos-hegytől továbbra is süppedős homokban vezetett át a szekérút a Kulapityébe. Bár szekér lenne a talpán, amelyik ezen a szakaszon átevickél. Bő tíz éve, amikor itt a teljesítménytúránkat szalagoztuk, egy Lada Niva kaparta be magát küszöbig a porhomokba, alig tudták kiásni. Nem puhányoknak való vidék...
A Kulapitye a Dörney dűlőnél kezdődik(?), és tulajdonképpen szerintem nem tudja pontosan senki, meddig és merre tart. Ami biztosnak mondható, hogy az itt álló Bujdosó-keresztet és a szomszédos egykori iskolaépületet erre a területre számítja a közvélemény. Akármekkora is a Kulapitye, elég nehézkes lehetett itt valamikor az élet. Homokban termelni, állatokat legelteni, főleg aszályos években, családoknak sok gyereket etetni-felnevelni belőle, embertpróbáló élet lehetett.
A vadászház előtt elhaladva, nemsokára a Geréby-erdőbe tértünk. Ez egy kis sziget még a vidéken, egy kis erdőfolt, zömmel nyáras, mellettük fenyves. Remélhetőleg jó ideig nem vágják ki. Velünk túrázó erdész barátunk észrevette, hogy a nyárfákban nagyon sok természetes odú van, és hiába helyeznek ki egyre több mesterséges költődobozt pl. természetvédők, vannak madarak, amelyek csak ilyen nyárfalukakba hajlandóak betanyázni. Amikor pedig egy ilyen erdőt tarra vágnak, még foltokat sem hagyva a facsoportkoból, a rengeteg madarat és élőhelyüket is elpusztítják...
A Geréby-kúria (36 km) más esetben csalogató lett volna egy kis betérésre, ahogy szoktuk is, ha erre járunk, bemegyünk, és talán most se lett volna tilos átmenni legalább az udvarán, de ezúttal kihagytuk, nem akartunk felesleges kavarodást okozni. Így csak kapujánál pihentünk egy kicsit, majd utolsó erőinket összpontosítva, négy órakor, még ragyogó napsütésben, nekiindultunk az utolsó öt és fél kilométernek, amit, bármilyen hihetetlenül hangzik is, kerek egy óra alatt teljesítettünk. Akárhogy fájt is már mindenkinek valahol, valamije, félretettük, és szinte suhantunk a célig.
Persze közben azért utunkba akadt a Geréby-kereszt (37,4 km), ami az egyik legrégebbi, mégis az autós forgalomtól legtávolabb eső kereszt a településen, nem is sokan járnak feléje. Pedig érdemes lenne...
Kiérve a dűlő végére, balra mellettünk az autópálya kamionjai zúgtak végig, a ceglédi aszfaltút előtt még egy régi tómedren haladtunk át, a Csorba-tó nevűn. Itt zuhant le 1944 augusztusában egy angol katonai repülő, fedélzetén hét lengyel katonával. A történet szomorú és hosszú lenne ide leírni. Az ő emlékükre emelték néhány éve a központban a repülős emlékművet, lengyelek és  magyarok közösen.
Az autópálya-felüljárón szerencsére kis forgalom adódott csak, így különösebben nem volt veszélyes átkelni rajta, pedig se biciklis, se gyalogos sáv nincs rajta.
A központi parkba gyorsan beértünk. A parkolóban fejeztük be a túrát (41,5 km), ott, ahol reggel indítottuk . A túra hivatalos távja ennyi lett, de megvolt bőven a 42 is, mert voltak benne kitérők, csatangolások itt-ott, hiszen ha látnivaló akad, ami az úttól kicsit arrébb esik, vérbeli túrázó, fotós, nem sajnálja megtenni azt a néhány métert, ami ahhoz kell, hogy megtekintsen vagy akár meg is örökítsen valamit.
A célban mindenki fáradtan, karikás szemekkel ácsorgott, a kofaasztaloknak támaszkodva. Mindenkinek kiosztottam a jutalom emléklapot, amiért pénzzel fizetni nem kellett, mert ajándék  a részünkről, mégis nagyon sok erőfeszítéssel, utólagos izomlázzal mindenki megfizeti az árát. Így kerek az egész.
Jubileumi Maratonhoz illően szép és hosszú, fárasztó és felemelő napot töltöttünk együtt. Jövőre, ha Isten is akarja, folytatjuk!
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Becca Früh (Budapest), Császárné Erdélyi Katalin (Kismaros), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Erdélyi Boglárka (Balázspuszta), Hardi Laura (Ladánybene), Hardiné Halmavánszki Klára (Ladánybene), Károlyi Anett (Örkény), Kovács Gábor (Dabas), Molnár Antal (Kerekegyháza), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Takács Fruzsina (Budapest), Tápai Erzsébet (Szeged), Tarnói Imre (Lajosmizse), Ulicska-Kovács Renáta (Dabas), Varga János (Lajosmizse), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Vida Norbert (Ócsa).