(668.) TÚRA A VILÁGOS-HEGYRE A MÁTRÁBAN


Időpont: 2020. május 16. szombat
Útvonal: Keresztesi-nyereg - Tót-hegyes - Vaskapu-rét - Babik-kút - Világos-hegy - Körtvélyes-rét - Szentkúti búcsúsok útja -Keresztesi-nyereg
Táv: 12 km


Ma megint hegyek közé mentünk túrázni. Régen volt már rá példa. Egyrészt a karantén miatt, másrészt amúgy se nagyon szoktunk sűrűn hegyekben túrázni, mert bármennyire is csodálni valók, nem egy Kiskunság. Mi nem azt az utat járjuk, amit a többi csoport az országban, nekünk az Alföld az elsődleges terepünk.
A túrakiírást közzétettem a fb-on, néhány óra alatt harmincnál járt a létszám, és napról napra nőtt volna, és ki tudja, hol állt volna meg, negyvenöt-ötven fő alatt biztosan nem. Így hamar le kellett zárnom a jelentkezést, a többi érdeklődőt már el kellett utasítanom. Nem népszerű dolog az ilyen, de muszáj volt.
Régebben előfordult hetven-nyolcvan, néha még száz ember is egy-egy túránkon, de az régen volt. Egy akkora társaság - külünösen sok új, ismeretlen arccal - átláthatatlan, azt se tudjuk, ki van velünk, ki nincs, ki maradt le, kinek mi nem tetszik. Egy ekkora tömeget navigálni fárasztóbb, mint maga a gyaloglás. A kettő együtt pedig értelmetlen vállalás.
Lehetne úgy is, hogy sok ember egyben, aztán mindenki megy magának az erdőben, de mi nem így szoktuk. Mi igyekszünk mindenkivel beszélgetni, személy szerint is figyelni, hol jár, mi a nyűgje, egyéb. És ezt ennyi emberrel nem lehet megtenni.
A Túrakör nem egy nagy létszámú társaság. Nem is cél nagy számúra dagasztani. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Van kb. harminc-harmincöt ember, akik közül mindig eljön tíz-tizenöt túrázni. Néha, villámcsapás szerűen majdnem mindenki jönni akar. Ami öröm, természetesen. De más, ha a résztvevő huszonöt-harminc túrázó már ismerős, és más, ha nem. A tegnapi társaság 90%-ban már többször és rendszeresen volt velünk túrázni, így nem volt se integrációs, se koordinációs problémánk.
A túrára olyan helyet igyekeztünk választani, ami kívül esik a turisták szokásos gócpontjain, hogy minél kevesebb emberrel találkozzunk, magunkon kívül, persze. Ez annyira sikerült, hogy senki mást nem láttunk egész nap. Ez egyrészt jó, mert jól választottunk, másrészt furcsa, mert ilyen szép helyeken legalább egy-két ember előfordulhatott volna, rajtunk kívül.
A Tót-hegyes és a Világos-hegy két, egymáshoz közel eső csúcs Gyöngyösoroszi fölött, bár valójában Gyöngyöstarján területére esnek. És mindkét csúcs érdemes a felkeresésre.
A megmászásukat a Keresztesi-nyeregből indítottuk, de amíg odáig feljutottunk, megizzadtunk. És nemcsak mi, az autóink is.
Gyöngyösorosziban volt a találkozónk, nyolc óra előtt. Mindenki szinte egyszerre ért oda. Gyors üdvözlés, aztán indultunk is felfelé Károlytáró irányába. Az egykori bányatelepig még volt járható út, aszfalt is akadt rajta; idáig még menetrend szerinti busz is jár föl. Tehát, idáig nem volt gond. Innen pedig már csak három kilométer volt hátra a nyeregig, viszont nem akármilyen három kilométer!
Károlytáró fölött az aszfalt már csak néhány négyeztméteres foltokbanmaradt meg, az út hemzsegett a gödröktől, lukaktól. Voltak jelentős szintkülönbségek is, amit, ha nem volt elég figyelmes a sofőr, a kocsi alja bánt. Itt a mezőny alaposan szétszóródott, gondolom a többség mondhatta a magáét a saját autójában. Ezt a szakaszt fél óra alatt sikerült csak teljesíteni. És amikor már senki sem hitte, hogy egyszer felérünk, csak felértünk a Keresztesi-nyeregbe (Kaszala-rét széle). Gyorsan le is parkoltunk. Kiszállva az autókból, "szúrós tekintetű" embereknek próbáltam magyarázni a magyarázhatatlant. Ez van, nem gondoltam előzetesen ennyire borzasztónak az út állapotát, hiszen a google-térképen nem ilyen. Sőt: az út mellett, éppen a legnagyobb gödröknél, még kilométerkövek is vannak, vagyis ez egy nyilvántartott közlekedési út Gyöngyösoroszi és Mátrakeresztes-Galyatető között. Na mindegy, a valóság kicsit mást adott. A lényeg, hogy megérkeztünk.
Hamar neki is indultunk a túrának, és ahogy haladtunk felfelé a hegyen az erdőbe, úgy hagytuk magunk mögött ezt a traumát, és adtuk át magunkat a jobb energiáknak.
Az erdő, a májusi zöld, a helyenként adódó kilátások, a szép köves részek egyre több élményt adtak. Lassan kialakultak az óvatos beszélgetések is a túratársak között; egyrészt a kellő távolság megtartására próbáltunk figyelni, ezért volt az óvatoskodás, másrészt így együtt már két vagy két és fél hónapja nem találkoztunk, nem tudtuk egymásról, ki milyen állapotában volt/van a járványhelyzetnek. Ahogy leszűrtük, a többség nem ijedt meg és optimistán látja a jövőt. Ez újabb lendületet adott a gyaloglásunknak, aminek szüksége is volt erre a plusz lendületre, mert a Tót-hegyes 815 méteres csúcsáig, ha nem is durván, de egyfolytában emelkedik az ösvény.
Egy óra elteltével értünk a szikla-folyással borított hegyoldalba, majd onnan egy meredek kapaszkodón a csúcsra. A csúcsról kivételesen semmilyen kilátás nem adódik, viszont nagyon szép fent. A köveken ülve megreggeliztünk, majd az északi részen már egy könnyebb úton kezdtünk visszaereszkedni a hegy aljára. A csúcs alatt, kb. 800 méteres magasságban látott vadkörte és virágzó galagonya meglepő látvány volt.
Visszaérve a korábbi ösvényre, hamarosan újabb elágazás következett, mely előbb nyugatról, majd lassan délre fordulva kerülte a Tót-hegyes tömbjét. A déli részen két szép hely is adódott egymás után: előbb egy virágos, napsütéses rét - itt fél óra rendkívüli napfürdőt vettünk -, majd onnan pár percre a Babik-kút forrására leltünk, mellette öreg fák, kis rét és egy elhagyott kis épület, ami volt erdészeté és vadászoké is. Most már lassan rom lesz...
A kunyhónál megint elágazás következett, az eddig legkarakteresebb, melyen a Világos-hegy felé indultunk. Jó darabon kanyarogtunk, egyszer erre, másszor arra, közben meg-megálltunk. Az idő melegedett, rólunk is kerültek lefelé a felsőbb rétegek.
A Világos-hegy egy elképesztően szép, de ugyanennyire meredek kiemelkedés. Minden irányból szinte függőleges fallal szakad le az alacsonyabban fekvő részek felé, de talán észak felől, amerről mi támadtunk, a legkevésbé megerőltető felmászni rá. Ám, hogy mennyire nem könnyű, azt csak az tudja, aki próbálta már. Aki ezt velünk ma kénytelen volt átélni, biztosan sokáig emlékezni fog rá.
A hegy először még nem is nagyon látszik a turistaösvényről, csak alig emelkedik az út. Ráadásul olyan gyönyörű, ritkán láthatóan füves aljú, szinte ligetes tölgyerdőben, ami elvarázsolja, már-már elkábítja az embert. És akkor egyszercsak ott találja magát a kijózanító valóság, az altatásból való felriadás állapotában: a Világos-hegyre kapaszkodó ösvény szinte függőlegesbe vált. Itt már minden létező romantika-érzés okafogyottá válik, és az ember fia méterről méterre küzd meg a magassági vonalakkal, de legfőképpen saját korlátaival; fizikai nehézségek, fáradtság, lelki gyötrelmek, nagy terhek, amik szó szerintiek vagy jelképesek is lehetnek. Ám, mindenki felér valahogy, valamikor, idő nem számít, ha ötször ül le közben, akkor ötször ül le, ha egyfolytában megy, szinte felszalad, akkor meg úgy, de felér. És amit ott fent lát, az elmondhatatlan. Kinyílik előtte egy másik világ, és a távolság-mélység furcsa bűvkörében, vonzásában a szemén, a lélek tükrén át az ember beengedi ezt a korábban nem látott szépséget, és a gerincvégződéséig belebizsereg. Egyszerre csodálatos, vonzó és rémisztő. Egyszerre szárnyal az ember tekintete és remeg a lelke. Nemcsak nagyszerű a hely és a látvány, hanem elgondolkodtató is, hogy itt elég egy megcsúszás, egy botlás, és vége...
A rossz érzéseket, ha voltak is bennünk, nem nagyon reklámoztuk, igyekezett mindenki a pillanatnak élni. A szépet akartuk inkább csak meglátni. Ültünk, bámészkodtunk, beszélgettünk, vicceskedtünk csaknem egy óráig. A csapat egy része a hegycsúcs alatt kb. száz méterrel maradt, a vagányabbak felmásztak a sziklákig. Mindkettőben benne volt a munka, benne volt a kíváncsiság, csak mindekettőben egyéni mércével. És bár lehetne hibának tartani, ha valaki pont azt a száz métert hagyta ki - és ezzel egy még szebb helyet és kilátást -, valójában mindenki a maximumát hozta. Aki nem bírt feljebb menni, abban ma ennyi volt, és lehet, hogy ez önmagához képest 200%. Ezt így kell nézni. Ha pedig bármelyikünk még egyszer az életében ide eljönne, és ma nem mászott volna a  csúcsig, legközelebb biztosan be fogja vállalni.
Szóval, előre nem tervezetten sok időt töltöttünk fent, mert egészen egyszerűen senkinek se volt kedve itt hagyni a Világost, és menni se nagyon volt már kedvünk. De kellett.
És mivel ez egy fegyelmezett csapat, a túravezető felszólítására azért csak feltápászkodott mindenki, és ha nem is meggyőződésből, de visszaereszkedett a füves aljú meseerdőn keresztül a hegy aljára. Itt némi útkeresés a részemről, ami szerencsésen sikerült, és egy szép árnyas szekérúton, a Körtvélyes-rétig mentünk, egy szuszra. Ez megint egy olyan napos, virágos rét volt, hogy egyszerűen, bármennyire is el voltunk kissé csúszva időben, muszáj volt egy szűk fél órát heverészni rajta. És aki nem volt ott, az talán elképzelni se tudja, de a rétnek gyógynövény- és virágillatszaga volt. Felvertük lábainkkal az apró, szinte észrevehetetlen növények illatait, és azok szálltak szanaszét a levegőben. Ha a Világos-hegyről nem volt kedvünk tovább menni, akkor innen még annyira se. Már kilenc kilométernél jártunk, és kettő óra közeledett, amikor mégis összekaptuk magunkat, és nekivágtunk az utolsó szakasznak. Ezt szinte egy levegővel, a Szomor-patak völgyfőjét is érintve, háromnegyed óra alatt teljesítettük, ami az egész nap leggyorsabb teljesítménye lett: háromnegyed óra alatt három km, fáradtan, melegben, sok kisgyerekkel, emelekdőkkel. Le a kalappal a csapat előtt!
A nyeregbe visszaérve már mindenki az autók üléseire zuhant volna, szíve szerint, de még udvarias búcsúzkodás következett. Kitaláltuk, hogy nem a reggeli rossz úton megyünk haza, hanem Galyatető - néhányan éppen Pásztó - felé mennek ki a két kilométerre lévő műútra, és kerülnek inkább.
Mindenki szerencsésen hazaért. A Jászságon átmenő csapattest még Jászberényben egy fagyira is megállt, és a többiek után jóval, negyed hétkor ért haza.
Összefoglalva a túrát: szép volt.
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Drabant Máté (Ladánybene), Ferkovics Kitti (Kistelek), Ferkovics Krisztián (Kistelek), Hargitai Péter (Budapest), Héjja Béláné (Pálmonostora), Héjja Bella (Pálmonostora), Jacobi Dániel (Lajosmizse), Jacobi Eden (Lajosmizse), Jacobi Mónika (Lajosmizse), Jacobi Shay (Lajosmizse), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz József (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene), Kovács Gyula (Szentes), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Szkotina Éva (Budapest), Tóth Róbert (Lajosmizse), Varga Lehel (Lajosmizse), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).