(680.) TÚRA KUNBARACSON


Időpont: 2020. június 28. vasárnap
Útvonal: Kunbaracs - Hajó-lapos - Galagonyás - Bocskoros-erdő - Gyönygvirágos tölgyes - Öreg tölgy - Soltész tanya - Herédi tanya - Kunbaracs
Táv: 11 km


Kunbaracson az elmúlt egy évben már többször is jártunk. Ez laikus szemlélőnek sok lehet, aki azonban járta már a határát, tudja, hogy tíz-tizenkét különböző túrát is lehetne tervezni a területén, olyanokat, amik csak itt-ott érintenék egymás útvonalát. A Felső-Kiskunság egyik legszebb természeti környezetével bíró faluja Kunbaracs, így nem csoda, ha minden részén és minden évszakban, de mondhatnám, hogy akár minden héten tartogatna szépet, újat is, és meg se lehetne unni.
Ma is így és ezért adódott a sokadik túránk errefelé, és akik már nem először gyalogoltak velünk a település erdeiben és rétjein, igazolhatják, hogy cseppet sem unalmas a dolog.
A túrára megint szép számmal jelentkeztek érdeklődők; szerencsére mostanában nincs azzal gondunk, amivel két éve pl. nagyon is volt, hogy hónapról hónapra tervezzük a túrákat, de csak négyen-öten gyaloglják őket végig. 2018-ban gyakorlatilag csak a családunk, néha kiegészülve egy-két kóbor érdeklődővel, csinálta végig az évet, azért, hogy életben tartsa a lángot, a Túrakör szerény, de általunk büszkén vállalt szellemiségét.
Mostanában már egyre többen jönnek, és persze még többen jönnének is, amit nem fokozhatunk a végtelenségig. Mi a Túrakörben vagyunk harminc-harmincöten, ez a bő létszám, hetente ebből 15-25 fő vesz részt a túrákon. Ez egy szép szám egy kis csapattól, és ha csak számszakilag néznénk a dolgot, feltornázható lenne alkalmanként 40-50 főig, vagy akár afölé is. Ezt mi nem vállaljuk. Ha még jönne hozzánk néhány tucat ember,, akkor maga a Túrakör, a mag, az értékrend kerülne előbb zavaros helyzetbe, a végén pedig, ha nem vigyázunk, könnyen kisebbségbe - mint ahogy megtörtént ez már sajnos máskor is. A végén még nekünk kellene idegennek érezni magunkat a saját közösségünkben. Mint ahogy erre is voolt már példa...
Így az  furcsa, de általunk vállalt helyzet áll elő már egy jó ideje, hogy csak igen korlátozott számban engedünk új érdeklődőket magunk közé, és nem azért, mert nem vagyunk elég nyitottak, hiszen az eddig velünk túrázó csaknem kétezer különböző ember rugalmatlanságunkra cáfolat. De mindenkinek tudnia kell, hoyg későbbi kellemetlenségeket elkerüljük: csak olyan érdeklődőket várunk, akik fanatikusan elszántak a Kiskunság felfedezése, a síkvidéki természetjárás gyakorlása iránt. Olyanok, akik csak unalomból jönnének, mert nincs kivel és hova menniük, akik csak kényszerből túráznának az Alföldön, mert a hegyekbe nem jutnak el olyan gyakran, azok nem a mi embereink.
Ezért gyakorlatban az szokott történni, hogy egy-két túra után kiderül, közénk való-e valaki vagy nem. Ha hamar ráérez az értékrendünkre, ha azonosulni tud ezzel a csodás vidékkel, ha szimpetikus neki nagyon jó és jó emebrekből álló csapatunk, ha kész beilleszkedni, az általában hosszabb távon is velünk marad. Akinek mindez nem jön be, kritizál(??), beszól, leszól, affektál, annak más csapatokat ajánlunk felkeresésre, hiszen vannak olyan társaságok, melyek csupa ilyen tagból állnak, ott biztosan figyelnek a nyavalyáira és oda talán könnyebb is lesz beilleszkedni. Sajnos, utóbbiak sokan vannak, őket a legnehezebb kiszűrni.
De hogy pozitívan fejezzem be a gondolatmenetet: előbbiek, az őszinte érdeklődők, a közösséghez tartozni vágyók és a mindenre rácsodálkozók is soha nem látott mértékben sokan lettek az elmúlt egy-másfél évben. És ez az, amibe kapaszkodunk, ez az, ami miatt nem adjuk fel, bár sok esetben bizony már nem látunk más lehetőséget...
Szóval, a kunbaracsi túrán megint egy kedves helyi lakos tanyája mellett parkolhattunk le, ahogy ez ősszel is megtörtént. Ezúton is köszönjük!
A tanyától negyed nyolc után - és már 26 fokban - indultunk el a Hajó-lapos felé, nagyjából déli irányba. Ez a furcsa nevű terület egy hatalmas, hosszúkás tómeder, hajdani mocsaras vidék maradványa; furcsa alakját hajóhoz hasonlónak érezte a lakosság, így arról nevezte el. A terület nagyrészt gyönyörű, üde zöld gyep. A meder aljában valóságos borókaerdő, majd kissé odébb galagonyás. A parton egy szép füves szekérút kanyarog, ami - Icától tudjuk a történetet - a helyi juhász szerint csak az ő(?) jóindulatukból van, mert nem helyrajziszámos út, így gyakorlatilag nem is létezik, és ha akarnák, bármikor meg is szüntethetnék (a valóság az, hogy ez a nyomvonal már az 1860-as katonai térképen is földútként van jelezve).
A Hajó-lapos nyugati peremén egy tölgyfás-hagyásfás legelő van. Olyan varázslatosan meseszép vidék ez is, amíg nem látja az ember, el sem hiszi, hogy létezhet, különösen nem errefelé. Pedig itt van!
Egyik ámulatból esünk a másikba, ha a Kiskunságban túrázunk. Az út egy kis fenyves mellett vezetett, így rövid ideig adódott a fejünk fölé egy kis árnyék. Még nyolc óra sem volt, már tikkadtunk a melegtől.
A fenyves után lekanyarodtunk egy laposba, ahol pedig egy vegyes, galagonyás-borókás erdőn kanyarog át az út. A két növény szinte dzsungelszerűen  sűrűsödött össze, különös érzés volt végigmenni pár száz méteres szakaszán.
A túloldalon telepített erdők nyiladékai vártak ránk. Egyik járható volt, a másik beszántva. Az idő közben szép lassan tovább melegedett.
Nehéz volt a tájékozódás, mert nemhogy a harminc éves térképhez viszonyítva változtak a terepviszonyok, de még a néhány éves műholdképhez képest is akadtak furcsaságok. Így tulajdonképpen többet kellett a térképet néznem, mint a tájat. Ezzel akkor szembesültem, amikor itthon észrevettem, hogy száznál is kevesebb képet készítettem csak - pedig kétszázötven-háromszáz körül szoktam -, és akkor jutott eszembe, hogy egy csomó mindent le se fotóztam, mert nem jutottam el odáig agyban, hogy kattintani kellene a szép virágokat, gombákat, egyebeket - csak a térképet bámultam. Nem lett volna nagyon jóleső, ilyen irreális körülmények között, a száraz, süppedő homokban, árnyék nélkül, már félig szénné égve, még elkeveredni is, úgy, hogy ebben az erdőben szinte semmilyen vonatkozási pont nincs - nem lévén benne se tanya, se kereszt, amik sokszor jól jönnek egy túrán, hogy az embert megerősítsék abban, hogy jó helyen jár.
Így tehát kevés kép lett csak, cserébe viszont nem tévedtünk el. Igaz, hogy két helyen csak tippeltem, hol lehetünk, de végülis jól, mert mindkét esetben oda lyukadtunk ki, ahova kellett.
A társaság nagyon lelkesen rótta a cseppet se könnyű kilométereket, sokszor bokáig ereszkedve a fosóhomokban. Szép teljesítmény volt ez kicsiktől és nagyobbaktól egyaránt. Az ember ilyen helyeken, helyzetekben tanulja meg értékelni, mi az előrehaladás, mi egy fél palack langyos víz...
Az elhagyatottság az erdőnek azért jót is tesz. Nem zaklatják, nem kvadozzák szét, nem láttunk benne szemetet. Errefelé még a madár se nagyon téved. Mi leggyakrabban ilyen helyeken túrázunk. Nem azért, mert ezeket vágyjuk, sokkal inkább azért, mert a Kiskunság tele van ilyen helyekkel, így elkerülni se nagyon tudnánk őket.
Egy alágazásban tavaszi emlékek derengtek, igaz, akkor másik irányból érkeztünk, de rémlett, hogy itt kell elkanyarodnunk a Vadásztisztás felé (ezt a nevet én adtam egy bizonyos helynek). A bizonyos helyre érve pedig még egy - máskor inkább dühöt kiváltó - vadlesnek is örülni lehetett. Ez volt két órája az első biztos jele annak, hogy jó úton járunk.
A tisztáson, minden szépsége ellenére, nem kívántunk már nagyon maradni, mert annyira fojtó volt a száraz forró levegő, hogy menni akartunk tovább, mihamarabb végezzünk. De nem ilyen egyszerű az élet, persze.
Az igazság az, hogy a mai túra hat órás menetidejéből két órát pihentünk. Csak ültünk, a vége felé egyenesen csak lerogytunk valami gyepes árnyékfoltba, és szuszogtunk. A kezdetben lendületesen rohangáló gyerekek is pilledtek rendesen, a felnőttek pedig még inkább, de nekik példát kell mutatni a gyengébbek felé, így nem fáradhattak...
Aki nem volt ott, soknak tarthatja a két óra pihenési időt, de ha ezeket a tizenöt-húsz perces kis részeket nem csípjük ki magunknak, ki se bírtuk volna a túrát. Szégyen, nem szégyen, ez van.
Gyakorlatilag sivatagivá váltak a viszonyok, ahogy közeledtünk a déli tizenkét órához. Ráadásul, ezen a szakaszon jutottak a mászós homokbuckák is, szántás-mélységű és -húzású homokkal. Árnyék sehol.
Aztán nagysokára, dél körül elértük a gyöngyvirágos tölgyest, kunbaracsi légiónk reggel óta vágyott helyét. Régi gyerekkori emlékeiket sorolták, mi hallgattuk. Ha a táj néhány év alatt sokat változik, mennyit változhatott az ő gyerekkoruk-fiatalkoruk óta?...
A tölgyesben megnéztük néhányan az öregebb fákat, majd egy mező szélén átvágtunk az erdőfolt északnyugatabbi részéhez, ahol a kunbaracsi Öreg tölgy él, immár vagy négyszáz éve...
Nagyon szép volt ez az átvivő szakasz is, mint ahogy nem lehetne az egész tizenegy kilométeres túrán kétszáz métert mondani, ahol ne akadt volna bámulni való. Ilyen hegyek között nem fordulhatna elő.
Elérve az újabb, vadászok által is "érintett" nagyobb mezőre, melyen sok galagonya és egyéb cserje szóródott szét szertelenül, némi keresgélés után megtaláltuk az Öreg tölgyhöz bevezető ösvényt. Sokadszor látogatjuk meg őt, sokadszor csodálkozunk rá, hogy bírta ki ezt a hosszú időt...
A tölgyest elhagyva gyakorlatilag már nem volt más hátra, mint egy utolsó kis szünet - miért is ne lett volna minden újabb megállónk alatt a fű is egyre nagyobb, puhább, hívogatóbb?.. -, aztán lakottabb rész következett. Pontosabban régen lakott, ma már elhagyott.
A romos Soltész tanya udvarán megnéztük a nagyon finom almát adó három öreg gyümölcsfát, majd hamar ráfordultunk az egykori Földvári-major helyén keresztülvivő, Daruhát felől érkező széles szekérútra. A régi major helyén áll-omladozik az egykori Herédi tanya. Ennek udvarán is régi emlékek jöttek fel egyik túratársunkban. Nagyon nehéz ezeket a helyeket felkeresni, megnézni. Ha ismeretlen a tanya, még akkor is nyomasztó, szívfacsaró, nem ha még olyanok is vannak köztünk, akik ezekben az épületekben éltek, ismerték az itt élőket, tele vannak élményekkel és szomorú érzésekkel. Mivé lett a sok verejtékes munka, a sok szenvedés és öröm, ami egy ilyen tanyában régen jelen volt? Hol vannak már az egykor itt élők? Az emlékük is lassan semmivé lesz...
De ez a tanya még legalább áll, még legalább van, aki emlékszik rá, nem úgy a sok száz másikra, aminek már a helyét se lehet könnyen megtalálni a terepen...
A tanyától tíz perc volt már csak, hogy elérjünk a reggeli parkolóhelyünkhöz. Autóink a tűzó napon voltak, kb. 70 fok lehetett bennük, amikor beszálltunk. De kit zavart?
A szemek alatt karikák, a fehérjük szürkeség, az arcokon borzasztó fáradtság, de talán a szívekben hazavitt mindenki egy kis szépséget, élményt, szeretetet, vagyis minden olyat, amivel a mai túrát is igyekeztünk gazdagítani, és igyekszünk minden más alkalommal is. Van, hogy sikerül, van, hogy nem...
Mindenkinek köszönjük a mai napot, az alázatos részvételt, a bátorításokat, a kínálgatásokat, a történeteket, a néha fájó emlékeket. Mindenki különösen nagyot küzdött ezen a túrán is, ezért csak elismerés illet mindenkit, kortól függetlenül. Külön büszkék vagyunk az apróságokra, akik a végén már mezítláb, félmeztelenül kullogtak a homokban, és szeretettel gratulálunk Csengének élete első - 11 km-es - túrájához is!
A Csapat igazi csapat volt ma is...
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Héjjáné Kecskeméti Magdolna (Pálmonostora), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Kenderesi Ilona (Kunbaracs), Kovács Edit (Lajosmizse), Kovács Natália (Lajosmizse), Kovácsné Száraz Éva (Hetényegyháza), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse),  Palya Szilvia (Lajosmizse), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Tarnói Csenge (Lajosmizse), Tarnói Imre (Lajosmizse), Tarnói Zsolt (Lajosmizse), Tarnói Zsoltné Olga (Lajosmizse), Tóth Róbert (Lajosmizse).