(677.) TÚRA A KISIZSÁKI-BUCKÁKNÁL


Időpont: 2020. június 20. szombat
Útvonal: Kisizsák - Homokbánya - Balogh-hegy - Buckák - "Gyógyító fa" - Tetézi rét - Kolon-tó széle - Izsák
Táv: 9 km


Ma Kisizsákon jártunk. Ez a nem önálló kis település Izsák tartozéka, annak ilyen nevű határrészéből kezdett tanyaközpont jelleggel kiépülni, így ma egy kb. 1 km hosszú, néhány kis utcával szabdalt dupla házsor, tulajdonképpen. Házai tanyák, néhány régebbi szépen megmaradt, de vannak köztük elhagyottak és persze újabb építésűek is.
Volt iskolája is, ma szépen felújítva, illetve még kultúrháza is külön épült neki, aminek termében, néhány évtizede rendezvények és mozifilm-vetítések is előfordultak.
A házak központi részén, majdnem az egykori iskolával szemben áll az új építésű kis templom, ami egyszerre a reformátusoké is, és a katolikusoké is, hiszen "ökomenikus". Egy Isten van, a hozzávezető utak jelszavaiban és színeiben, motívumaiban van csak némi különbség; aki nem kicsinyesen korlátolt gondolkodású, az ezt tudja, és akár egy kis közösségben, akár családban is, vagy ahogy itt látjuk: akár egy épületben is békésen megfér a két vallási irányzat egymás mellett.
A túrára hat autóval érkeztünk, összesen huszonkét fő. Két autót átvittünk Izsákra, a focipálya mellé, hogyha majd beérünk oda a túra végén, legyen mikkel visszahozni a sofőröket a Kisizsákon maradt autókért, amik meg Izsákra átgurulva, összeszedhetik az addig ott várakozó utasaikat. Nem tudom, ki érti, ki nem ezt a szervezési-lebonyolítási módot, de jól működő rendszer, egyre inkább ezt alkalmazzuk, a sokszor ritkás, nehezen kiszámítható- vagy éppen mostanában a maszkos - tömegközlekedés helyett.
Szóval, miután az autókat elrendeztük, Kisizsákon gyorsan kocsmáztunk egy rövidet. Ez nem alkohol-fogyasztásban nyilvánul meg nálunk, hanem kávé és egyéb reggeli szükségletek, nem mellesleg néhány falat harapnivaló magunkhoz vételét jelenti csuupán. Nem vagyunk ivós társaság.
A túrára az iskola melletti kis utcán indultunk. A szépen felújított épületet így másik oldalról is szemügyre vehettük. Az uniformizált Klebelsberg-iskolák több ezréből mára már csak kevés maradt, azok állapota is sokszor lehangoló. Ez, a kisizsáki épület országosan is az egyik legszebb állapotában megőrzött-felújított ezek közül. Jó lenne, ha sokan látnák, milyen csodát lehet az ilyen iskolákból csinálni a XXI. század elején is, persze, ha van rá szándék, mert ezeket még megépítették, ha valaki meg akarná őket menteni, nem kéne az alapfalakig visszabontania.
Az iskola után gyorsan elágazáshoz értünk. Itt, a sarkon, egy ház mellett kis emléket emelt lánya az 1945-ben elhunyt, nyilván idevalósi Schwanner János tanítónak. Megható látvány...
A következő sarkon kikanyarodtunk egy alig járt, füves szekérútra, és gyalogszőlők, gazos szántók között folytattuk utunkat, az akkor még csak erdős résznek látszó, valójában homokbuckák sokaságát rejtő eldugott rész felé.
Az egyik szőlőben őszhajú ember kapirgálta a tőkék tövét, kérdezte, merre lesz az arra? Elmondtam neki, hogy kifelé, majd Izsák. Hümmögött, hogy az se lesz rövid séta...
A buckákat csak akkor látja meg az ember, amikor a kis akácos sávon átvág és emelkedik a lába alatt a domborzat. Aztán meg egyszerre egy homokbánya partján álldogál, és onnan nézelődik. A látvány szép, de ezen már meg se lepődik, aki velünk járja Szülőföldünket, illetve a neten követi túráink anyagait. Legfeljebb azok csodálkoznának a látványon, akik nem ismerik vagy éppen lenézik ezt a vidéket. Bármennyit dolgozunk, reklámozunk, osztunk meg, hirdetjük a Duna-Tisza köze semmihez sem fogható változatoságát, szépségét, még mindig borzasztóan sokan vanank olyanok, akik csőlátással, csak a hegyeket látják szépnek. Ma is sokat beszéltünk erről, máskor is feljön ez szóba. Túrázóink nagy része érti, érzi, mi a szép az Alföldben, és önmagától is a többségük érdekesebbnek tart egy kiskunsági túrát, akár ilyen vidéken is, mint Kisizsák, mint egy hegyi túrát. Hegyek között az erdő, az utak soha sem változatosak, nem annyira fajgazdagok, mint errefelé. Hegyek között nem fordulhat elő, hogy 20 méteres szakaszon legalább tíz fajta fa keveredik-elegyedik egymással, plusz a cserjék, egyebek - itt igen. És még folytathatnám. A reménytelenül korlátolt gondolkodású emberekre ráhagyjuk ezt a látásmódjukat, változtatni úgyse fognak, elég nekik a világból egy vékony, egyízű szelet. Mi ennél többet látunk meg, többet érzékelünk és többet ismerünk, és többet is akarunk megmutatni. Nekünk a két dimenzió helyett a három kell. Az egy íz helyett a sok íz.
A táj tehát kivirul, a szemünk csillog és az arcunk mosolyog, amikor száz vagy kétszáz méterenként teljesen mást látunk, másban gyalogolunk. Nekünk ez a természetes, sajnáljuk, akik az ilyen gyönyörűségeket már "elvileg" kizárják. Szegények...
A homokbányától látszott a vidék legmagasabb pontja, a Balogh-hegy, de mégsem toronyiránt mentünk fel rá, hanem kis kerülővel előbb egy másik szép halmot másztunk meg, majd egy hegyvidéki hatású fenyvesen emelkedtünk fel a csúcsig. Felérve gyönyörű borókák, termésektől rogyadozva. Többen itt és most kóstoltak először belőle; az ízhatás kissé édeskés, leginkább gyantás, így van akinek bejön, van, akinek nem. De egyszer érdemes megkóstolni.
A hegyen már második pihenőnket tartottuk, pedig még csak háromnegyed órája indultnk Kisizsákról. A társaság tagjai érdeklődve nézegették a  rengeteg virágot, furcsa növényt, amit máshol az országban nem lehet nagyon látni, itt viszont - a sok esőnek köszönhetően - régen látott mértékben burjánzottak mindenfelé. Rengeteget láttunk a naprózsából, Magyarország legkisebb cserjéjéből, vagy éppen a homoki vértő védett példányaiból is több százat is össze tudtunk volna számolni a túra során. És még ezeken kívül is rengeteg apró csoda, érték.
Leereszkedve a hegyről, ismét erdős részen haladtunk, fehérnyáras-borókás elegyes gyönyörűségben, amiben volt bőven akác és sajnos vaddohány is. Utóbbi két faj ugyan jól bírja a homokot és a máskor uralkodó szárazságot, mégis teljességgel tájidegen, mindkettő kifejezetten agresszívan növő és terjedő növény. Jöhetnénk az akác- és vaddohányméz romnantikájával, magyarázhatnánk úgy, hogy ezek igazi magyar jellegzetességek, értékek, valójában azonban a kép ennél árnyaltabb; mindkét növény elnyomja az őshonos fákat, cserjéket, a vaddohány pedig a föld alatt szerteágazó gyökérzetével minden tápanyagot, vizet elszív a régi, hagyományos mezei virágok elől.
A táj, az erdők, a mezők rikítóan zöldek, színesek voltak. Ma egyáltalán nem porzott a homok, nem süllyedtünk bele bokáig, ahogy szoktunk. Csak úgy ssuhantunk a szekérutakon, nyiladékokon, és szinte éreztük a faágak lihegő életerejét az arcunkon; olyan friss, szeles, oxigéndús és párás volt a lég, hogy elmesélhetetlen.
Az egész nap erősen fújó szél még alaposabban kifújta belőlünk a magunkkal hozott stresszmennyiséget, így a mai túra pihentető, regenráló és feltöltő hatása az átlagosnál is intenzívebb volt.
Ezen a vidéken még a madár se nagyon jár. Van itt ugyan egy SÁRGA SÁV jelzés, de nem sokan használják, és mi  is az első adandó alkalommal letértünk róla, majd  nyiladékok rendszerében próbálkoztunk az iránytartással és a helymeghatározással. Ez - némi szerencsével is -, valahogy csak sikerült. Fontos volt eltalálnunk Izsákon, a vasút mellett élő/álló "Gyógyító fát", egy különleges formájú és kisugárzású erdei fenyőt. Ehhez pedig az kellett, hogy a Balogh-hegytől lehetőleg eltévedés nélkül haladjunk. A nyiladékokat csak az erdészet használja, kis részükben van csak járható szekérút (nem is nagyon lehetne, mert ezt a homokot még tankkal se mindenhol lenne egyszerű átjárni, nemhogy autókkal), így több szakaszon is benőtt már, alig találtunk rájuk, egy helyen egy elágazást el is néztünk, illetve egész egyszerűen, nem lett volna hol elkanyarodni és folytatni. Így egy kis rögtönzés következett, a távot nem megnövelve.
Sok mindenre kell egy túra előtt gondolni, mégis akadnak kiszámíthatatlan események, akár navigációban is, amire azonnal reagálni kell. GPS-t deklaráltan nem használunk, mert hamar elbutítana, így a térképek világban marad a hagyományos égtájak, jobb kéz, bal kéz szerinti tájékozódás. Ez a fajta természetjárás eléggé kihalóban van, kissé rá is csodálkoznak néha, valójában azonban ez a mód sose építi le mentálisan az embert, folyamatosan éreznie kell az irányokat, távolságokat, egyéb dolgokat, hogy bármikor tudjon reagálni vagy változtatni, ha kell. Ha esetleg eltévedünk, akkor is tudjuk, hol vagyunk, míg egy GPS-lemerülésnél vagy meghibásodásnál ez esélytelen.
A lényeg, hogy csaknem dél volt már, amikor elértünk az elhagyott Kecskemét-Fülöpszállás vasúti vonal ittani rozsdás sínjeihez. Mindez Uzovicstelep szomszédságában történt, hallottuk a kutyák ugatását.
A sín mellett egy kissé elvadult füves úton baktattunk, míg nemsokára megérkeztünk a "Gyógyító fához". Ezt a különleges erdei fenyőt nem sokan ismerik, hallomásból tudható, hogy Izsákon néhányan gyógyító hatása miatt számontartják és látogatják. Hogy speciálisan ilyesmire tényleg képes-e az öreg, nem tudni, de némi hittel talán valóban segíthet, márcsak azzal is, ha valaki egyáltalán felkeresi, ölelgeti. Ha már hitet vált ki az emberekből, pozitív gondolkodást a közelsége, azzal már gyógyít.
A fa kívülről semmi érdekeset nem mutat, de ha furcsán lekonyuló, lenőtt fenyősátra alá belépünk, legyökeredzik a lábunk. A fa kb. egy méteres magasságban már elágazott két felé, majd az ágai is furcsán ellapultak, több, szinte vízszintes irányban nőtt, mások összecsavarodtak, egy helyen pedig mintha át is bújtak volna egymáson. Országosan se hiszem, hogy sok hasonló fa lenne, mégse ismert. Pedig, ha tudnának róla, zarándokolnának hozzá, akár csak a látványa miatt. Pláne, ha még gyógyít is...
A fától egy kis nádasos rét maradt, aztán átkeltünk a sínen, és negyedóra alatt besétáltunk Izsákra, a sportpályához, ahol reggel az autók egy részét hagytuk. A sofőrök átmentek a Kisizsákon hagyott autókért, aztán vissza, majd úgy döntöttünk, hogy hazafelé még Szabadszálláson lesz egy jutalomfagyizás. A gyerekek nem kis örömére - bár a felnőttek se bánták.
A mai túrát össze is lehetne foglalni, röviden a végén, de most nem foglalom. Legyen most elég ennyi beszámoló és a képek. Akinek van fantáziája, az képzelje el, hogy az itt érzekeltethető-visszaadható élmények, látvány sokszorosa volt az, amit túra közben, a természetben tapasztaltunk. Aki nem hiszi, járjon utána...
Köszönjük mindenkinek a mai napot, fent és lent.
Jövő héten újabb programokkal folytatjuk a Kiskunság bemutatását.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Erdélyi Lászlóné (Balázspuszta),  Hargitai Péter (Budapest), Héjja Béláné (Pálmonostora), Héjja Bella (Pálmonostora), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene), Kaszab Lászlóné (Kerekegyháza), Kisjuhász Balázs (Lajosmizse), Kovács Natália (Lajosmizse), Kovács Rebeka (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse),  Pál Ferencné (Kerekegyháza), Palya Szilvia (Lajosmizse), Rozsi Zoltánné (Kerekegyháza), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Tarnói Imre (Lajosmizse) és Tóthné Seszták Mária (Kerekegyháza).