FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL     CSOPORTKÉPEINK     TAGJAINK     TÚRANAPTÁR     BESZÁMOLÓK     ARCHÍVUM      LÉTESÍTMÉNYEINK    TÚRAKÖR KLUB     ÍRÁSOK      NAPLÓ     MÉDIA     JÁRÓFÖLD 

_______________________________________________________________________________________________________________________


(663.) KERÜLÉS A CSÉVHARASZTI-ERDŐBEN


Időpont: 2020. május 2. szombat
Útvonal: Kemencehősök pihenője - Galagonyás - Tölgyes - Pusztabíróházi pihenő - Kőrösi út - Földvár - Kőrösi úti kereszt - Csévharaszti templomrom - Kemencehősök pihenője
Táv: 13 km


Mai kerülésünk a Csévharaszti-erdőben volt, ami egy hatalmas, az ugyancsak szép pusztavacsi és Nagykőrös-csókási erdőkhöz képest nyitottabb, szabadabban bejárható terület. Felszíne sem egyhangú, kisebb emelkedések, buckák is akadnak rajta, de a többsége lapos rét, amik egykor vizesebb élőhelyekkel bírtak, mára szárazak. Az erdők ligetesek, kevés zárt sűrűsége van. A facsoportok között nagyobb rétek, legelők, persze csak elvileg azok, mert legelő állatnak se híre, se hamva nem volt. És régebbi emlékeinkből se rémlik, hogy bármikor láttunk volna gulyát vagy birkanyájat a vidéken. Sajnos. A tájban tanya sehol. Sajnos. A régebbi korok itt élő embereinek is csak kevés nyoma maradt, de azért találhatni ezt-azt.
A mai túra helyszínéül olyan helyet kerestem, ahol nagyobb kiterjedésű galagonyás található, mert már május van, és ez a csodálatos cserjeféle ilyenkor kezdi el kipattogtatni bimbóiból a fehér szirmokat, fönt a Mester kezében a táj serpenyője, a galagonyavirág-pattogtató...
És Csévharaszton van egy nagy, több ezer bokorból álló, védett galagonyás. Benne túrázni pedig, ilyen időszakban valami csoda!

Újhartyán széléről, a Kemencehősök pihenőjétől indutunk a körtúrára. Az erdő igazán ilyenkorra zöldül ki, szinte már minden fa lombos, kivéve talán még az akác, amelyik késik a többihez képest egy-két napot, hetet. Május végére aztán, a most még fajtánként különböző, ezerféle zöldárnyalatok - a világostól, a sárgáson át a haragosig - mind összeérnek, és már csak egyetlen zöld színtest lesz az egész világ.
Elvileg az első kilométeren a ZÖLD NÉGYZET jelzésen haladtunk - volna! Mert jelzés nem, csak a fehér jelzésalapok kacsintgattak a fák törzséről, itt-ott. Egy elágazásnál hamarosan balra kanyarodtunk és rátértünk a ZÖLD SÁV-ra, ami már tényleg turistajelzésként vezetett.
Ez a rész egy irtással kezdődött, aztán szerencsére gyorsan elszégyellte magát a félig meztelen szekérút és galagonyabokrokkal vonta magát körbe. Olyan sokkal, hatalmassal és széppel, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Nem győztünk sóhajtozni a látványtól...
Itt két-három kilométeres szakaszon ősi galagonyásban kanyarog az út, több helyen, más jelzéskihelyezési lehetőség nem lévén, leásott oszlopokra festették a vezető ZÖLD SÁVOT. Így is figyelni kell az elágazásokat, mert legalább egy helyen nagyon el lehet nézni - mi el is néztük. De nem bántuk, mert a kilométeres plusz kaland is csodás erdőbe vitt bennünket. Akármerre ágazik el errefelé az ember lába alatt az út, csak valami szépbe vonódik bele; a Teremtő bűvészcilinderéből mindig újabb varázslatot húz elő. Azt nem mondanám, hogy trükköt mutat be, mert ebben semmi becsapás nincs, egyszerűen itt ilyen a világ.
A környéken rajtunk kívül sehol senki. Nem szokatlan ez, ha az Alföldön gyalogolunk. Legyünk igazságosak, itt azért szoktak túrázni, mert egyre ismertebb a pestiek körében a Pótharaszti "sétaerdő", a néhány éve az erdészet által kialakított turistaútjaival, tanösvényeivel, kényelmes pihenőhelyeivel. De ma éppen nem találkoztunk senkivel.
A galagonyásba nyárfák, később tölgyek keveredtek. Évszázadokkal ezelőtt is ilyen lehetett a táj, akár még a középkorban is. Ami pedig üdítő és szokatlan látvány volt, idegen fajok se nagyon villantottak; se akác nem nagyon volt, se selyemkóró. Egy-két kései meggy ugyan akadt, de valahogy - ha lehet így kifejezni - harmonikusan belesimultak a környezetükbe.
A cserjésben kb. egy órát bandukoltunk, majd elértünk egy tölgyes részt. Ligetes erdő volt, nyitott, magas aljnövényzettel, üdítően zöld fűvel, ami ilyen szárzaságban kifejezetten szép helytállás az itteni életközösség részéről.
Madárcsicsergés, már megint egész nap, szünet nélkül. Több hete ebben túrázunk, szerencsére. Nem tudom, mi történt a természetben ebben az évben, de a korábbiakban sokszor úgy mentünk egész napokat, hogy szinte semmi ilyesmit nem hallhattunk. Idén pedig csak úgy zengenek a kis tollasok.
A tölgyes egyik útsarkánál reggeliztünk, mert már nem győztük kivárni a Pusztabíróházi pihenő padjait-asztalait. Aztán persze oda is nemsokára elértünk, és az is természetes, hogy megint enni kezdtünk. Ha  a madárcsicsergés uralja a túráinkat, nem lehet kifelejteni vezérfonalként az állandó, minden saroknál, kanyarnál jelentkező evés-ivás ingereket. Ha nem látszana, hogy mozgunk, külső szemlélő azt hihetné, csak enni jár a csapat az erdőkbe. Méghozzá azért az eldugottakba, hogy ne lássa senki, mennyit eszünk. A Túrakör, akárhányan is vagyunk éppen egy túrán, a lábak egymás elé rakosgatásán kívül, még evésben is verhetetlen...
A Pusztabíróházi pihenő kifejezetten hegyi katlanra emlékeztető kis tisztása több napos táborozásra is csábítja az embert, és nem is kizárt, hogy lesz ilyen, de ma csak egy fél óránk volt itt üldögélni.
A pihenőtől már jelzetlen úton folytattuk, szép erdőben továbbra is; az aljában ritkán látott virágok is nyíltak, mint a zergevirág nagyobb foltokban, vagy az általunk szintén nem sokszor látott szeplőlapu. A ritkább növények azonosításában, már itthon, a képek szerkesztésekor, Erdélyiné Gizike és lánya, Kata volt segítségemre, amit köszönök szépen!

A Kőrösi útra kanyarodtunk nemsokára. Ősi, középkori országút ez, ami Nagykőröst kötötte össze Pesttel/Budával. Sok tucat kilométeren még ma is eredeti vonalán kanyarog. Megint muszáj ideírnom, amit már a múltkor is írtam egyik kiskunsági beszámolómban: hej, ha ez az út is mesélni tudna!
Alföld ide vagy oda, nagyon gazdag történelmi emlékekben a vidék, pedig mindenki azt gondolja - mert egyrészt ezt tanítják történelemből, másrészt mert ezt az ostobaságot el is hiszi -, hogy itt nem maradt a múltnak semmi nyoma, a török és egyéb korok garázdái mindent leromboltak, eltüntettek, blabla...
A valóság az, hogy nagyon is vannak emlékek, csak tudni kellene, mit és hol keressünk. Mi, micsoda, minek mi a története, nyoma és jelentősége. Évszázados történelmi és kereskedelmi utak hálózzák be még ma is a Duna-Tisza közét, csak éppen nem tud róluk nagyon senki. Ilyen a Kőrösi út is. Ha valaki megállna itt egy órára, egyedül, csendben és figyelne, nemcsak szarvasokat, őzeket láthatna átszaladni rajta, de akár régi korok elfelejtett emberei is megelevednének szeme előtt. Hittel és némi fantáziával pedig már egész nyüzsgést tapasztalna; harci buzdításokat, fájdalmas sikolyokat, üvöltéseket, trombitaszót, puskalövéseket, lovak dobogását. És persze az itt is hallatszódó, békés madárcsicsergést, ha már megunta a történelmi kaleidoszkópot.
Rockenbauer Pál kimondott gondolata volt az egyik Dél-dunántúli Kéktúra filmjében, hogy "belegondolt már abba valaki, hogy nekünk történelmi földútjaink is vannak?"... Hát pontosan erről van itt is szó!
És abba belegondolt már valaki, mennyi ezer kincset, csodát, jelet, emléket rejt az Alföld, és ha kíváncsiak lennénk ezekre, akkor meg is láthatnánk? Érthetnénk-tudhatnánk, mi micsoda, mi miért volt/van egy tájban? Mit hol keressünk? - stb...
A Túrakör legfőbb feladata, küldetése: folyamatosan ezeket keresni és megmutatni, lehetőség szerint minél több emeberrel és embernek. Sokszor sikerül is. De ez az, amire az emberek többsége folyamatosan nemet mond. A saját múltjára?! Ősei emlékezetére?! Ezt most nem véleményezném, mert nem lennék szalonképes...
Mi megyünk. Aki akar, velünk tart. Aki velünk tart, csodákat láthat. Természetieket és történelmieket is. Aki nem kíváncsi, az nem lát. Se terepen, se képeken. De  attól, mert valaki nem kíváncsi, még nem fog később megöregedni, se örökéletű nem lesz...
Ez a történelmi út szinte érinti, az egyes anyagok szerint bronzkori, másikak szerint csak Árpád-kori, szabályos-kerek földvárat is. Sajnos, semmilyen tábla nem mutatja, jelzett út nem vezet hozzá, elég odatalálni, de ha már ott van valaki, egyszerűen nem jut szóhoz. Mint ahogy mi sem, tegnap. És azt is nehéz eldönteni, a hely historikus kisugárzása vagy természeti érintetlensége nyűgözi-e le inkább a látogatót. Talán mindkettő.
A köralakú kis emelkedést, szabályos kör alakú árok veszi körbe. A várudvaron egy koros vadkörte áll, mint egy várőrségből utolsóként életben maradt aggastyán, felvigyáz, nehogy valaki ok nélkül háborgassa a területet. Minket nem zavart el, sőt: engedett volna többemeletes létrasorán is mászkálni, egészen a csúcsáig, ha a létrafokok bírták volna ezt a terhelést. Mivel azonban elég korhadtak voltak már, nem volt ajánlatos nagyon szaladgálni rajtuk. Pedig csábító volt...
Annyira szép és békés volt a földvár, hogy nem nagyon akaródzott továbbmennünk. De muszáj volt.
Toronyiránt tértünk vissza a Kőrösi útra, amelyen hamarosan egy régi, kissé viseltes, pléhkrisztusos feszületet érintettünk. Itt északra fordultunk, az egykori Pótharaszti puszta temetődombjához, és a benne álló középkori templom falmaradványához. A bevezető öreg nyárfasor meghatóan megkapó. Szinte fogadja a betérő látogatót, ahogy régebben az ide utolsó útjukra kísérteket is.
A temető kis halom, a környező, régebben vizesebb laposból biztonságosan kiemelkedő terület. Az ide éppen velünk egy időben érkező kvadosoknak is kihagyhatatlan terepakadály, és ahogy láttuk, a sírok között, a sírok tetején sikerült nekik felhatolni a dombra. Ide még a Nagykőröshöz tartozó puszta idején, az önálló Csévharaszt megalakulása előtt is temettek, így a XX. század első felében mindenképp, de vannak évszámok egészen az 1950-es évekig is. Egyi síron még mécses is volt, ami halottak napjáról maradhatott. A kvadosok ezeken gázoltak át. Ha nagyobb csapattal lettünk volna, elkaptuk volna őket, így csak gondolatban kívántunk nekik minden jót...
Szerencsére eltakarodtak egy kis idő múltán, mi pedig egy utolsót szusszantunk a célig hátralévő kb. 3 kilométer előtt.
Aztán nekiduráltuk magunkat, és negyven perc alatt, nyílegyenes úton, visszatértünk reggeli kiindulópontunkra, a  Kemencehősök pihenőjéhez. Déli egy óra múlt ekkor.
Mivel a gyerekeknek be volt ígérve a szalonnasütés, gyorsan tüzet raktunk, és minden jelenlévő fegyelmezett csapatmunkájának eredményeképpen, gyorsan parazsat csináltunk, és csaknem egy órás sütés-evés következett.
Nagyon szép, jó hangulatú és élményekben-látnivalókban gazdag túrát bonyolítottunk ma (is), pedig amúgy egyáltalán nem "bonyolult" dolog túrázni. Csak fel kell emelni a súlypontot és el kell vele indulni egy egyenes(?) vonalú, egyenletes(?) pályán, egy egész napra, egy egész évre vagy egy egész életre. Aztán a célban, majd jó sokára, valamikor, már nyugodtan leinthetik a futam résztvevőit. Kiadták magukból, amit megkövetelt tőlük  Szülőföldjük, megkövetelt a Haza.

 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ui: Ez a túránk a szigorítások feloldása előtt két nappal került megrendezésre; részünkről eddig se volt lazaság, ha bárki körülöttünk volt túrán, találkoztunk valakivel, kellő távolságból diskuráltunk, egyebek. Reméljük, hamarosan nyíltan is szervezhetünk, hirdethetünk túraalkalmakat, és aki akar, a megfelelő óvatosságot megtartva, jöhet velünk túrázni. Nagy tömeget nem akarunk bevonzani, de néhány elszánt túrahiányost talán már nem utasítunk vissza..

 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse) és Nagy Irén (Lajosmizse).

 

 

A túra első néhány kilométerét a csévharaszti galagonyásban kanyargó régi úton tettük meg.

 

Rácsavarodva.

 

Lila ökörfarkkóró.

 

Alagút a galagonyásban.

 

Átértünk a tölgyesbe

 

Furcsa fickó az egyik lakója.

 

Kanyar.

 

Az életét adta az erdőért...

 

Jeles fa.

 

Turistakunyhó kívülről...

 

...és belülről.

 

Ösztörűs veronika (nem egy személy neve, de majdnem olyan...)

 

Vérehulló fecskefű.

 

Erdei gyönygköles.

 

Zergevirág.

 

Szeplőlapu.

 

Csigabiga.

 

A régi Kőrösi út, amely már a középkorban is Kőrösről vezetett Budára. Ahogy ma is Budapestre...

 

Kérdőjel.

 

A Pótharaszti puszta egyik rejtett értéke:
bronzkori/Árpád-kori földvár, közepén egy vén vadkörtével és körötte az árokkal.

 

Az árok.

 

Többemeletes létrarendszer a fán, nyilván vadászati céllal épült;
nem mai gyerek, így a létrafokok már kicsit korhadtak voltak...

 

Osztrák zsálya.

 

Csiga a borbolyabokron.

 

Galagonya-oltár a természet templomában.

 

Öreg fa ráncos kérge.

 

Kőrösi úti kereszt.

 

A pótharszti pusztai temető bejárója az öreg nyárfákkal.

 

Olyan,mintha egy fa virágozna alul, pedig csak egy galagonya karolja a derekát.

 

A középkori templom maradéka.

 

A pusztai temető itt nyugvóinak örök emlékezetére
(a hely már a középkorban is temető volt, de Nagykőrös pusztájaként az 1950-es évekig temettek ide).

 

Kisütött a Nap!

 

Errefelé több ezer gaalgonyabokor van. Ennyi az országban is ritkaság egy helyen...

 

Lehet, hogy már valaki unja, de mi nem...

 

Akáctörzsön.

 

Szerény ebédünk.

 

 

 

Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.

 

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

a© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz