|
(547.) TÚRA ORGOVÁNYRÓL ÁGASEGYHÁZÁRA
Időpont: 2017. június 11. vasárnap
Útvonal: Orgovány - Csíra-szék - Buckák -
Ágasegyházi-rétek - Ágasegyháza
Táv: 17 km
Két hét kihagyás után, végre megint túrázhattunk. Hurrá.
A vasárnapi időpont mostanában gyakrabban előfordul a
praxisunkban, mint a szokásos, és bár nem ideális, de
örülni kell annak is, hogy egyáltalán mai világban még
ráérünk ilyesmivel foglalatoskodni, és ennyi embert
egyáltalán meg lehet mozdítani. Aki foglalkozott már
ilyesmivel, embereknek progarmmokat szervezni, tudja,
mekkora eredmény ez a mai világban. A túra előtt három
nappal még 23-an voltunk kilátásban, a végére aztán, a
túra reggelére csak 13-an maradtunk. De önmagában ez sem
rossz eredmény.
Csak hatkor volt az indulás, pedig a napi melegre való
tekintettel, lehetett volna akár egy órával korábban is.
Fél hétig mindenkit összeszedtünk Kecskeméten is, akit
kellett, és folytattuk Ágasegyházára, ahol egészen a
kocsmáig jutotunk. Itt a szokásos kávé, bambi, aztán
Orgovány. Innen indult a túra gyalogos része, és ide
kellett délután visszajutni Ágasról a kocsikért. Ezt
csak úgy lehetett mgoldani, hogy menetközben egy kocsit
Izsákon hagytunk, majd pedig a túra végén átbuszoztunk
Ágasegyházáról ide, és innen az ott hagyott egy
kocsival, visszementünk a sofőrökkel a maradék autókért
Orgoványra, onnan aztán a többiekért Ágasra, onnan pedig
haza. Kicsit bonyolultnak hangzik, de az is; olyan
katasztrofális ma az országban a buszos tömegközlekedés,
főleg kis falvakba és vasárnap, hogy nem lehetett
egyszerűbben megoldani a helyzetet. Sebaj, a lényeg nem
ez, hanem a túra!
A túra pedig fél nyolckor indult Orgovány széléről, a
településtáblától, ahol nemrég még egy kis bolt
működött, ma már ez sem volt meg. Mint ahogy
tapasztaljuk országjárásaink során, egyre több ilyen,
sőt: kocsma! is megszűnik. Mivé leszünk, ha már bolt és
kocsma se lesz a falvakban?...
Sokszor indultunk már innen neki a réteknek, most is így
terveztük. A gabona- és szőlőtáblákat, néhány tanyát
mellőzve, lassan ritkultak a civilizációra utaló nyomok,
míg végül egy bő háromnegyed óra elteltével, máris a
csatorna mellett és szinte teljes csendben találtuk
magunkat, távol a város zajától, de nem mentesen saját
zajunktól. Jókedvünk volt, mit tagadjuk, ment a
térécselés, sztorizás, szokás szerint. Fényképeztünk,
nézelődtünk is persze, volt mit: a rétek tele
virágokkal, s bár nagyon nagy volt a szárazság és ennek
nyomai is szomorúan hatottak ránk, azért a természet nem
adja meg magát olyan könnyen egy kis aszálynak.
A nemzeti parkos részen, nem elég, hogy szőlőtáblák
vannak, újabban már szép területeket foglal magának a
"civilizáció" újdonsült bodzaültetvények formájában is,
hála a támogatási rendszer mézesmadzagjának. A
mezőgazdaság modern alapszabálya, azzal kell foglakozni,
amiért jól fizetnek. Még ha egy nemzeti park kellős
közepén is...
A Kolon-tói csatornán átkelve, melyet erősen és a
szokottnál jobban hagytak benádasodni, már tényleg a
teljes béke vett minket körül. Közeledtünk a messziről
is jól látható és csalogató fűzfasorhoz, mely a maga
nemében ritkaság, főleg a homokban. Itt is csak azért
van, mert a (egykori) Csíra-szék vize táplálja/táplálta
őket, és az ember hagyta őket megnőni, sőt: élni! Így
lassan megöregedtek, szinte erdősort alkotnak,
némelyiket két ember se érné át, akkorák. Megöregedtek,
dacolnak az idővel, és afölött talán lenne is hatalmuk,
de a szárazság fölött nincs...
A fűzfák alatti turistapihenő ilyen gazos és elhagyatott
még sosem volt, mióta erre járkálunk, alig láttuk meg a
padokat, asztalokat, akkora volt a dzsungel körülöttük.
Jó lenne kicsit felújítani őket, a füvet pedig legalább
egyszer valaki lekaszálhatná. És az itt szokásos, máskor
szokszor látott konda se volt sehol, pedig elég nagy
műsort rendeztek már korábbi alkalmakkor a kocák és a
malacok, versenyt futva a Csíra-szék szomjoltó vizéért.
Ami most nem is nagyon állna a rendelekzésükre, ugye...
A regeliszünet után folytattuk utunkat. Bő órája
indultunk, még sok volt előttünk. Szerencsére, az egyre
melegedő és égettőbben tűző Nap elől foltokban,
erdősávok és alattuk hűsítő szellőmozgások adtak enyhet,
az egész nap során. Így elviselhetőbb volt a meleg,
főleg azonban a perzselő napsugarak özöne.
A tájban mindehol szép virágok nyíltak, de az illatos,
viszont könyörtelenül szaporodó és más fajokat megölő
vaddohány mégsem hiányzott annyira. Pedig egyre több van
belőle is. Mint ahogy szaporodnak a más, teljességgel
tájidegen fajok is: olajfűz, aranyvessző, és nem nagyon
lehet velük mit kezdeni...
Rövid andalgás után, elértük a kicsit keményebb szakaszt
ígérő buckákat. Nem is okozott ez a rész sem csalódást,
mert a homok minden szépségét és nehézségét hamar érezni
kezdtük; süllyedtünk benne, alig jutottunk egyik
lépésről a másikra, árnyék semmi, a bőrünkön szinte
sercegett a szőr a napsugaraktól, de mindenhol halmok,
nyárak, és rengeteg szép boróka. Az egyik legszebb
tájképi forma az országban. És szerencsére, szinte
minden környékbeli településen van is belőle...
A borókásban találtunk néhány régi kiskunsági
határkövet, amik évszázadok óta állnak büszkén,
őrizve-jelezve a határt az arra tévedőknek, Orgovány és
Izsák, illetve Ágasegyháza között. De az igazság az,
hogy nem nagyon téved erre senki. Épp ezért állnak még
ma is ezek a régi, faragott oszlopok.
A homokból aztán lassacskán, egyre gyakrabban keresve a
tenyérni árnyékfoltokat, kijutottunk megint a rétekre,
és a messziről hívogató madárfigyelő torony csábításának
engedve, arrafelé vettük a kanyart. Itt is
terveztem egy pihenőt, olyan ebédszünetfélét, de itt már
annyira meleg volt, árnyék meg semmi, hogy csak ültünk a
tűző napon és alig-alig szökkent ki szó fogunk
kerítésén.
Pedig volt még hátra szűk két óra gyaloglás
Ágasegyházáig. Így utolsó erőinket összeszedve,
nekivágtunk a maradék táv leküzdésének (csak előtte még
csináltunk egy csoportképet a toronyból).
A táj ezután se volt csúnya, jóllehet egyre több jelét
kezdtük látni az emberi tevékenységeknek, szerencsére
azonban nem szemétkupacok, hanem gabonatáblák, tanyák,
kerítések, újabb tanyák, keresztek, karámok, gyümölcsfák
formájában. Utóbbiaknak külnösen örültünk, mert szép kis
almák piroslottak már helyenként az almabokrokon, a
legtöbbjük persze fanyar volt, de szomjoltásra
éppen megfelelő.
A falu szélén pedig már csak egy végeláthatatlan
egyenes, és a Kossuth utca 100 fölötti házszámaitól
visszaszámolva, egyre közeledtünk Ágasegyháza
központjába, ahol semmi mást nem vártunk jobban, mint
egy hűsítő kocsmázást, szusszanást, laza beszélgetést a
helyi erőkkel. Ez fél kettőkor meg is lett. A sofőrök
közben elbuszoztak Izsákra, onnan Orgoványra kocsikkal,
és visszejöttünk a többiekeért, majd elbúcsúztunk
egymástól és mindenki ment a maga irányába.
Hosszú, nem könnyű, sőt: fárasztó nap volt, nem a 17
km-es táv, sokkal inkább a homok és a meleg miatt. De
bármennyire elgyötörtek is voltunk a végén - a szemek
olyan fáradtak voltak, hogy majdnem kiestek a
szemgödrökből -, szóval bármennyire is elkészültünk az
erőnkkel, nem volt olyan közöttünk, aki megbánta volna, hogy
eljött. Bánják azok, akik nem jöttek el...
Egy hét múlva új kalandokkal folytatjuk az országjárást.
Minden rokonom!
Sántaőz
Ezen a napon együtt
túrázott:
Balog Csaba
(Lajosmizse),
Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Csóka Annamária
(Kecskemét), Dorogi László (Kecskemét), Drabant János
(Ladánybene),
Juhász Rózsa
(Kecskemét), Lövei Csaba (Kecskemét),
Löveiné Vadászi Anita (Kecskemét), Nagyné Teri
(Ladánybene), Sárai Szabó Csenge
(Hetényegyháza), Sárai Szabó Mózes (Hetényegyháza), Tövisháti Ágnes (Felsőlajos)
és Varga Istvánné Borika (Lajosmizse).
|
