|
(531.) KEREKEGYHÁZA - FÜLÖPHÁZA HELYISMERETI
TÚRA
Időpont: 2017. február 18. szombat
Útvonal: Kerekegyháza - Temető - Móczártelep -
Juhász-kereszt - Langó-kereszt - Határdűlő -
Kerekegyháza emlékkereszt - Fülöpháza
Táv: 20 km
A hét elején jelzett egésznapos verőfény, természetesen
ma sem jött be, legalábbis kezdetben; konkrétan akkora volt a köd, már az
autóból, útban Kerekegyháza-Fülöpháza irányába, hogy
alig láttunk. De azért odataláltunk. Fülöpháza
központjában, fél nyolc előtt valamivel, kisebb tömeg
gyanánt 18 fő verődött össze, és a tömegben új arcok is voltak
néhányan. Annyira belemelegedtünk a bemutatkozásokba,
üdvözlésekbe, hogy kis híján elfelejtettünk elmenni a
buszmegállóba, ugyanis innen még át/vissza kellett
utaznunk Kerekegyházára, hogy onnan indítva a
tulajdonképpeni túrát, kora délután visszaérjünk
Fülöpházára, ahol a túra befejeződik.
Kerekegyházán még a korábbinál is nagyobb köd volt,
annyira például, hogy a központban, a katolikus
templomtól 50 méterre állva nem látszódott az épület. A
kis utcákon haladva sem sok minden volt érzékelhető a
faluból, de mi azok voltunk a lakóknak, mert amerre
jártunk felerősítettük a kutyák reggel-köszöntő kórusát.
gyakorltilag így egy állati hangmintát húzva magunk után
az aszfalton. Ha van ilyen kép, egyáltalán...
A falu szélére érve, a temetőbe mindenképp be akartam
térni, hogy egy kicsit megérezzék a túratársak azt a
hangulatot, amit a környék legszebb temetője "áraszt"
magából, túl persze az elmúlás szomorú melankóliáján.
Mert az itt álló nagyszámú síremlék között nagyon sok
van, ami régi vagy régies stílusú, és itt mind jó
állapotban; a települést a XIX. század közepén-második
felében belakó első telepes családok nyughelyei is szép
számmal képviseltetik még magukat, illetve a később is
fontos szterepet kapó, "közéleti" nevek is fellelhetők a
feliratok között. A sírokon szép szobrok is vannak, a
legmegkapóbb egy Mária-Jézus kettős, két egymás melletti
nyughelyen, akik nemcsak a család ott nyugvó tagjait, de
tekintélyt parancsoló méretükkel ,valójában az egész
temető itt alvói álmát is biztosan őrzik.
A temető két kiemelkedő értéke: a Borbély-kereszt és a
Langó-kápolna. Két jómódú család örök mementói.
A temető "főutcája" egy szép gesztenyafasor alatt halad,
ami így a sejtelmes ködben is tetsztetős, de májusban
vagy november elején még szebb lenne.
A temetőből kifordultunk a Csordajárás irányába,
hogy ott délkelet felé fordulva tovább haladjunk a
Móczártelep irányába.
Ahogy telt az idő, úgy enyhült meg a zordság - bár hideg
egyáltalán nem volt -, és kezdett nőni a látótávolság.
Meg-megálltunk fényképezni, reggelizni, kínálgattuk
egymást jó magyar szokás szerint. A sok, egymás számára
ismeretlen ember hamar közvetlen, kiscsoportos vagy
páros beszélgetésekbe olvadt, és egy óra elteltével már
semmi sem volt érzékelhető a kezdeti bátortalan
tapogatózásból: jókedvűen, viccesen, esetenként harsányan folyt a
kommunikáció az egész, kissé széthúzódott menetben.
Elhaladtunk egy nagy kettős kereszt előtt, ami egy
agyonvédett magántulajdon kerítésén belül állt. Ahogy
megláttak minket közeledni a kapu felé, a kamerákon,
azonnal becsukták a két giccses sasmadárral ékesített
kovácsolt vas kaput. Így lett közeledési szándékunknak
is kaputt...
Mai túránk kifejezetten helyismereti céllal, a két
település egy-egy kis részének megsmerésére,
bemutatására lett kitalálva. Ilyen esetekben, elsődleges
szempont a látnivalók, értékek feltérképezése, és az
útvonalat se a természeti szépségekben andalgás célzata
határozza meg, hanem bizony kissé egyhangúbb, de
semmiképpen sem csúnya dűlőutakon, sokszor szántóföldek
és tanyák között haladunk. Ma is így volt.
Következő látnivaló-csoportunk az egykori Móczártelep
volt, maradékainak szemrevételezésével. A
jászsárokszállási, nemesi eredetű telepes család
Kerekegyháza életében is meghatározó szerepet játszott,
egészen 1944-ig. Egykori uradalmuk a mai
Hetényegyháza-Kerekegyháza út mellett volt, több száz
holdas földterületeikkel együtt. Ma ebből már a földek
elvesztek, a gazdaságnak, néhány rozzant épületen kívül,
semmi nyoma.
A telep központjában, egy kb. egyholdas, de erősen
elvadult parkban áll a kúria épülete. Az 1945 utáni
rendszer téeszközpontnak használta, az azutáni már
semminek. A téesz is lelakta, de legalább volt
funkciója. Igazi romlásnak, éppen
elhagyatottságában, 1990 után indult. Túl kellene lépni
lassan azon a gondolkodásmódon, hogy itt minden csak a
"rendszerváltás" előtt volt tönkretéve és elpusztítva.
Persze, az a negyven év megrázó és visszavonhatatlan
károkat okozott az ilyen objektumok életében is. De sok
tucat példát tudnánk, akár csak a környékről mondani,
amelyek esetében a végleges züllés az új világban
kezdődött, illetve érte el a csúcspontját. Siralmas
látvány ennyi sok, régi értéket pusztulni látni, hétről
hétre, évről évre, persze nemcsak a Kiskunságban, szerte
az országban is, mindenhol, de az embert legjobban
mindig szűkebb szülőföldje érdekli jobban, és az itteni
állapotok viselik meg legjobban.
A kúria, akármilyen szottyadt állapotban is van, még
áll. Abban az időben, amikor ez épült (kb. 1800-as évek
vég, 1900-as évek eleje), az emberek még mindent az
örökkévalóságnak építettek. Legalább is, akinek erre
módja volt. És ez látszik az épület masszivitásán,
részletezettségén és nyomokban még ma is látható
díszítettségén. Szerencsére, a tetőt nemrégen
felújították, így legalább nem ázik be, ami lassítja a
romlást, de ha hamarosan nem kezd vele valaki valamit,
akkor nem sokáig tartja már magát (a kúria egyébként
eladó, megvásárolható, igaz irreális, 40-50 millió
közötti áron).
A kúria mellett még állnak régi gazdasági épületek,
cselédházak, intlézői lakás és istálló is. Persze,
ezekre is ráférne egy erősebb fazonigazítás.
A telepet elhagyva, fekete földek között, egyre bátrabbá
váló napsütésben haladtunk egy fontos tájékozódási pont,
a Juhász-kereszt felé. A keresztet nem Juhász József,
hanem özvegy Cserna Józsefné Huszár Rozália állíttatta,
a föld volt a Juhász családé, de 1917-ben 16
négyszögölet, ami a kereszt közvetlen környéke, örök
jogon a katolikus egyháznak ajándékoztak, így a kereszt
tulajdonképpen már egyházi birtokon áll(t).
A keresztnél ragyogó napsütésben ebédeltünk, élveztük a
ránk köszöntő, első igazán tavaszias napot. Ideje volt
már, elszoktunk a tél ilyen keménységétől, szorításától,
és hiába voltak régen ennél is sokkal keményebb és
hosszabb fagyok, a mi életünkben évekig sincs komoly hó,
-10 foknál alacsonyabb hőmérséklet. Szóval, senki sem
bánja már, még a tél szerelmesei sem, hogy melegszik az
idő, lehet kimenni lassan a kerteket ásni, ültetni, és a
fűtést se kell már ennyire magas fordulatszámon
gyakorolni.
A kereszttől hamar elértünk az egykori Langó-birtokra,
és az ott álló, Langó László által 1958-ban(!)
emeltetett kereszthez. Nem volt általános abban az
időben ilyen emléket állíttatni, de erős vallásosságú
közösségekben, egy jó plébánossal szövetkezve, mégis
megoldható volt (ld. a lajosmizsei Mizsey-kereszt 3.
változatának kommunisták általi(!) 1953-as újra állítása
és felszenteltetése).
A Langó-dűlő széle, nyugati irányban már a
tulajdonképpeni, Fülöpháza-Kerekegyháza határ. Erre
fordulva, nagyjából északi irányban, túránk utolsó
szakasza következett.
Kerekegyháza a középkorban önálló kun település volt,
aztán a török időkben elpusztult. A régi, kerek
templomáról nevét kapó falu egyházának, temetőjénak
helye emlékkereszttel van megjelölve. Mivel azonban a
történelmi Kerekegyháza elég nagy kiterjedésű határát az
újkorban három település osztotta fel egymás között -
Jászárokszállás, Kunszentmiklós és Fülöpszállás -,
továbbá a Fülöpszállási 2/6-od rész a XX. században
Fülöpháza néven önállósodott, így az a furcsa eset áll
fenn, hogy a középkori Kerekegyháza templomhelye ma
Fülöpháza területére esik (a másik két régi, ugyancsak
elpusztult faluja volt még a "településnek":
Hercegegyháza, a mai Kunpuszta területén, a Rendek tanya
mellett, illetve Tormás falu, amely napjainkban, kb. 50
éve Kerekegyháza része ugyan, de korábban a történelmi
(Berény)Benepuszta, így pedig Lajosmizse(!) része volt,
és egy tisztázatlan földátadással került csak kb. az
1960-as években Kerekegyházához). Kicsit bonyolult, de
így van...
Az emlékkeresztnél már napfürdőzni is lehetett,,
néhányan lehevertünk a fűbe. Ennek a d-vitamin
habzsolásán túl, másik következménye a rengeteg baracsi
bogáncs volt, melyek számára nem létezik se tél, se
szárazság, ilyenkor is kpes beleragadni az emberi
öltözékbe. A keresztnél is tartottunk egy jelentősebb
pihenőt. A vélhetően lucernaföldön, ahol az emlék van, a
szántás által felhozott templomfal- és emberi
csontmaradványok láthatók, mindkettőből van rendesen...
A kereszttől villanypásztorokat kellett kerülgetnünk a
település széléig, mert a magántulajdon nemcsak nagy úr
ebben az országban, hanem ezt demonstrálni és védeni is
kell: többek között villanydróttal, más esetekben
kamerákkal, vaskerítésekkel, kapukkal, figyelmeztető és
fenyegető táblákkal, sorompókkal, stb. Rendesen
eltértünk az isteni és természeti törvények által sokáig
jól működtetett világrendtől...
Fülöpházára a Sajermann-kanyartól már aszfalton
gyalogoltunk, ami kicsit fársztóbb, mint a földút,
viszont nem sáros, nem csúszik.
A falu szélén alaposabban is szemügyre vettük az egykori
református imaházat és haranglábat, mindkettő -
természetesen(?) - sorsára hagyva pusztul. Minek is
volna érték valami, ami régen öröm, szépség és érték
volt az embereknek, egy olyan világban, amikor sem az
ember, sem a természet, sem az épített örökség, sem
pedig az öröm nem érték? Logikus is, talán, hogy minden
ilyet hagynak az enyészet birodalmába áttántorogni. ha
ki lehet ezt egyáltlaán ilyen képzavarral fejezni...
Fülöpházán nagyot sóhajtva - mert a végén csak összejött
a 20 km -, de mosolyogva búcsúztunk egymástól, a mai
naptól, és a további túrák lánc-szerű sorozatába vetett
hitünkkel tértün khaza, mert hétfőtől új hét, új program
és új élmények várnak ránk...
Minden rokonom!
Sántaőz
Ezen a napon együtt túrázott:
Bakró Emese (Tiszakécske),
Balog Csaba
(Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene),
Bogdánné Ubornyák Bori (Felsőlajos), Csóka Annamária
(Kecskemét), Dorogi László (Kecskemét),
Felker Joe (Kecskemét), Gulyás György (Fülöpháza), Hollóné Sánta Ilona (Kecskemét),
Juhász Rózsa (Kecskemét), Kárteszi László (Abony),
Kemmer Márta
(Lajosmizse), Lakosné Pethő Gabriella (Ladánybene), Lőrik Lászlóné Irénke
(Hetényegyháza), Magyar Ferenc (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit
(Hetényegyháza), Varga Ágnes (Kecskemét) és Varga Zoltán
(Kecskemét).
|
