|
(532.) VI. JÉGTÖRŐ MIZSE MARATON
Időpont: 2017. február 25. szombat
Útvonal: Hernád vm. - Újlengyel - Kőrösi út - "Ország Közepe"
- Pusztavacs - Ágostonmajor - Vacsi hármashatár - Mizsei
Óriás - Pusztatemplom - Pap bolt - Pető-dűlő -
Tarnay-dűlő - Ceglédi út - Lajosmizse
Táv: 42 km
Többször kezdtem már úgy beszámolót, hogy nehéz erről a
napról beszélni. Illetve írni. De most is ez van. Olyan
fantasztikusra sikerült a túra, a társaság, az emberek
viselkedése és hozzáállása, az időjárás, a táj, a
látnivalók, a természet - egyszóval minden, hogy
nehézkes lesz ezt akár csak érzékeltetni is. Azért
teszek egy próbát.
Hosszas szervezés és internetes propaganda után, végül
17 fő vállalta önszántából, hogy nekivág az egésznapos
menetelésnek. És aki eljött, nem bánta meg. A 17
indulóból 3 fő 17 km-nél kiszállt, de nem is tervezett
többet, a többiek viszont mind végigmentek a maratoni
távon.
Hat településről verődtünk össze a lajosmizsei
vasútállomáson, hogy az 5.40-es vonattal, még korom
sötétben menjünk négy megállót Hernádig. Innen kezdődött
aztán maga a gyalogtúra, 6 óra után néhány perccel. A
terv a "Hernád-Újlengyel-Pusztavacs-Lajosmizse" útvonal
bejárása volt, ami egy bizonyos vonalvezetésen kiadja a
42 km-es távot.
A falun áthaladást nem bonyolítottuk, nem volt
látnivalók keresése sem, csupán toronyiránt végigmentünk
a főutcán, ki az autópálya felüljáróig, ott át, majd
folytatva Újlengyel széléig. A 8,5 km-es utat 1 óra 45
perc alatt teljesítettük, így nyolc előtt már a
településtáblánál fényképezhettem Janit.
Tervben volt egy negyedórás kávézás is, de nem találtunk
nyitva lévő kocsmát. Nem ez az első eset mostanában.
Alig-alig találunk nyitva, működőképes italos objktumot,
járva az országot. Előforduul, hogy sorozatban, több
hétvégén se tudunk egy-egy adott helyen kávéval indítani.
Hol tartunk, ha már a kocsmáknak se éri meg...
Újlengyelről vissszafordulva, a régi Kőrösi úton mentünk
tovább. Ez az az egykor fontos országút, amely Pestről
Nagykőrösig vezette a kereskedőket, vándorokat és
hadakat, és nyilvánvalóan mára teljesen elvesztette
jelentőségét. Ennek ellenére bizsergető érzés ilyen
történelmi szekérúton túrázni.
Egy kereszt, másik kereszt, aztán a tavasznak
köszönhetően nagyon sok sár, tócsa. A jégtörő túrához
jeget már nem is találtunk, csupán egy kis darabot, Edit
jóvoltából. Így idei jégtörő maratonunkon a konkrét
jégtörés nem jött össze.
Kevéssel 10 óra előtt értük el az ország középpontjának
tartott gúlát. Csoportképet készítettünk, és ajánlottuk
a többieknek, aki még nem járt itt, hogy a falu
túloldalán, az erdészetnél a valódi középpontot is
megmutatjuk, mert ez itt nem az.
Pusztavacsra beérve a szép templomkertbe mentünk,
ahonnan rövid nézelődés után folytattuk a nagyon várt
kocsmáig. Nem az alkohol miatt óhajtottuk már az
objektum elérését, sokkal inkább a beígért 20 perces
pihenő hatott csábítólag a társaságra. A kocsmával
szemben van a középkori Vacs templomának pusztuló
maradéka. Érthetetlen, miért nem tesz valaki valamit a
megmentése érdekében? Miért hagyják összedőlni, mikor
a környéken ritkaságnak számít bármilyen középkori
emlék? Miért nem büszkék rá a településen?
Pusztavacs elérése 3 túratársunknak a gyaloglás
befejezését is jelentette egyben: Csilla, Andi és Márti
csak idáig vállalták a menetet. Az emléklapok átadása
után elbúcsúztunk tőlük, és autóval hazaszállították
őket Lajosmizsére. Gratulálunk mindhármuknak és jöjjenek
máskor is!
A többiekkel 10.45 körül tovább indultunk a Vacsi
erdőbe.
Az erdészet udvarára besurrantunk, nem volt akitől
bekéredzkedhettünk volna, tábla nem tiltotta, hogy
bemenjünk, és olyan se volt, aki kizavart volna minket.
Nem is lett volna miért, hiszen van itt olyan dolog
kettő is, amire büszkék lehetnek a helyiek, és az
erdészek is, és mit ér az érték, ha nem látjhatják az
emberek? Az egyik csoda egy kétágú, öreg tölgyfa, a
másik a már említett valódi ország közepe pont, amit
ugyan semmi nem jelöl, csak egy egyszerű füves
udvarrész, de mi tudjuk, hogy itt dobog a magyar
földrajzi szélességek és hosszúságok közös szíve...
Az erdészettől az Ágostonmajor irányában mentünk tovább.
Az egykor 17 uradalmi majort bíró településen már alig
maradt valami nyoma a Coburgok tündöklésének, de itt
éppen még van egy kevés épületmaradék: egy régi
iskola-erdészház épület, vele átellenes sarkon pedig
régi cselédházak, melyek mellett a nemrég kialakítot
pihenőnél 11.30-tól 12.00-ig hosszabb ebéd- és
pihenőszünetet tartottunk. Ezt persze senki sem bánta.
Itt jártunk fél távnál, vagyis kb. 21 km-nél.
A padokon ücsörögve beszélgettünk, ettünk, ittunk, és
napoztunk. Valami csodálatos időnk volt egész nap, a
fentiek nagyon megtámogatták kezdeményezésünket, a többi
rajtunk múlott...
Délben folytattuk az utat. Tulajdonképpen egy hosszabb
túránk szokott 21 km-es lenni, vagyis egy másik
túranapunk itt véget ért volna, de ma nem,
sőt: újabb 21 km, vagyis egy újabb túrányi táv várt még
ránk. És minden fáradtság, fájdalom ellenére, aminek már
egyikünknél-másikunknál erős jelei kezdetek mutatkozni,
az első féltáv teljesítése 6 órába telt, pedig azt
éreztük, nagyon gyorsan megyünk, a második felére már
csak 5 óránk maradt, és kis csúszással sikerült is ennyi
idő alatt teljesíteni, úgy, hogy azt éreztük, a végén
már csak vánszorgunk. Nem érdekes?
A majortól a Vacsi erdő nyiladékaiban kanyarogtunk, a
Vacs-Mizse-Táborfalva hármashatárig, onnan már
lajosmizsei oldalon, a határdűlőn, a tulajdonképpeni
Mizse legszélén, szép tanyák és régi határkövek között,
erdőben gyalogoltunk. A fák kicsit kopaszak voltak, és
szebb lett voln az egész májusban, de így se volt
csúnya.
Egyre gyakrabban jelentkeztek ilyen-olyan kimerülésre,
fájdalomra utaló jelek, de senkitől egy jajszó el nem
hangzott, szavak helyett a testtartások és tekintetek
beszéltek.
Egy kanyar, két kanyar, és máris a Mizsei Óriásnál
voltunk, ragyogó napsütésben, természetesen. Itt is
kicsit hosszabb volt a pihenőnk, mint terveztük,
és időben is csúsztunk rendesen, de senkit nem
érdekelt, mert a lényeg az volt, hogy beérjünk. A dabasi
fiatalok, Reni és Gábor viszont siettek a buszhoz, így Zsoltival ők
előre mentek és egy órával hamarabb értek a célba, mint
a csapat vége. Gratulálunk nekik és köszönjük, hogy
megtiszteltek minket.
Az öreg fáktól nem sok időbe tellett elérni a
Pusztatemplomot, onnan meg már látótávolságban volt a
Pap-bolt, amely ismét piheőhelyet és frissítő pontot
jelentett. Ittunk, szusszantunk. És nekiindultunk a túra
utolsó, de leggyötrelmesebb szakaszának. Már csak 7,3 km
volt hátra és 15.30 körül járt az idő. Az 5 órai beérés
nem tűnt volna lehetetlennek, ha frissek vagyunk. És az
az érdekes, hogy így se sokon múlt. Mert a ceglédi úti
felüljáróig szinte suhantunk. Ott viszont, már csak 1,6
km volt a célig, lemerevedtünk. Tonó még friss volt,
neki nem gond az ilyen túra, elköszönt, hagytuk, hogy a
maga tempójában érjen célba, csakúgy mint Eszter, aki
régi motoros már a túraszakmában, és ma nagyon könnyedén
falta a kilométereket. Mindkettejüknek gratulálunk, és
köszönjük a részvételt.
A maradék rövid szakaszt
majdnem háromnegyed óra alatt tudtuk le. És mire
begyalogoltunk a templomhoz, 17.30-kor, már erősen
szürkült is. Vakufénnyel ékesített fényképeket
készítettünk az utolsóként beérő, de legnagyobbat küzdő
Irénkéről, Editről és Janiról. És említsük még meg Ilit,
akinek ez mindössze a hatodik túrája volt velünk, csak
január közepén kezdte. Vagy Zoli, aki megint csak régen
gyalogolt már ekkora távon. Szóval, mindenki a maga
szintjén kiválóan teljesített!
Az emléklapok átadása után egy kis leltár: dagadt lábak,
izületek, vízhólyagok és vérhólyagok a talpon,
átdolgozott éjszaka után, alvás nélküli teljesítés -
ugyanakkor rengeteg látnivaló, élmény, nagyon jó érzések
és szinte boldogság a szemekben, a nagyon fáradt
tekintetekben.
Mindenki nagyon nagyot ment, nagyot küzdött, mert ma
(sem) a táv vagy az idő volt a legnagyobb ellenfél,
hanem saját korlátaink. És ezt ma mindenki sikeresen
áttörte, átlépte, és senki sem volt már az az ember a
nap végére, aki reggel eljött. Legtöbbünk olyan dolgokat
tudott meg magáról, amit nem is sejtett. A
teljesítőképesség határát feszegetve, hatalmas
akaraterővel, ez egy nagyon emberi és szép teljesítmény
volt.
Mert az is valami, ha egy teljesítménytúrázó 100
km-t gyalogol vagy egy terepfutó ezt a túrát 4-5 óra
alatt letudta volna, de meg sem közelíti azt a szintet,
amit ma itt, egyszerű, utcáról jövő, vagyis nem régi és
hivatásos sportolók, természetjárók, hanem egyszerű, de
fantasztikus emberek műveltek. Ez az én szememben sokkal
nagyobb eredmény. És egy kis gyakorlással, sok
akaraterővel, bárki képes lehetne ilyen teljesítményre,
mert egy ilyen napot végigcsinálni csak 20%-ban fizikai
dolog, 80%-ban fejbeli. Ezek az emberek, minden
hátráltató körülmény ellenére úgy jöttek el ma, hogy
megcsinálják. És meg is csinálták. Legyen az ő akaratuk
és kitartásuk példa arra, hogy bárki bármire képes lenne
-
HA AKARNÁ!.
Büszke vagyok arra, hogy ilyen emberekkel túrázhattam ma
is együtt.
Mindenkinek köszönöm ezt a fantasztikus napot, igazi
élményt, az emberi minőségeket - és megint megtettünk
egy maratoni távot az igazi Csapattá válás, korántsem
rögös útján...
Minden rokonom!
Sántaőz
És nem utolsó sorban, következzen néhány gondolat a
túrán résztvevőktól, a mai napra vonatkoztatva:
"Az utat én akartam, mert
engem akart az út." - Magyari Lajos: Kőrösi Csoma Sándor
naplója - (Ili)
"Ha valaki azt gondolná, hogy a
túrázás csak a hegyek között képzelhető el, járja végig
a túrát. Rá fog jönni, hogy valami egészen bensőséges
békét lel a lelkében." (Andi, Eszter és Csilla)
"Igazából minden jó volt: az idő, a táj (a valódi Ország
közepe, és az Ágoston major tetszett legjobban), a
társaság (mindenkivel jól el lehetett beszélgetni,
mintha régi ismerősökkel túráztunk volna). Egy érdekes,
vicces momentum: Ágoston majorban egy romos épületből
előkerült egy régi Petőfi verses kötet(!), ezt felcsapva
az első vers: Petőfi Sándor: Orbán" (Reni és Gábor)
"Én arra gondoltam a nap folyamán többször, hogy ha
valaki a közeli ismerőseim közül azt mesélné, hogy
febr.25-én egy szombati napon 42 km-t gyalogol,
meggyőződéssel állitanám, hogy
NEM
NORMÁLIS.
Ezért ha bárkinek elmesélem majd, hogy sikerült
végigmennem, nem lepődöm meg a válaszukon....Viszont
amikor csüggedni kezdtem, és a "vigyorból- vicsor" lett
a túra nyolcadik órája táján, az lelkesitett, hogy végig
kell mennem, ha bele gebedek is, mert tartozom ennyivel
annak, aki ezt a ragyogó időt küldte nekünk..., bárki
volt is...,
KÖSZÖNÖM!!!!"
(Edit)
"Aki egy ilyen napot túlél, az mindent túlél." (Jani)
"Elismerésem mindazoknak, akik saját határaikon túllépve
végigjárták a 42 km utat. Nekem most csak 17 km
sikerült, de így is nagy élmény volt." (Márti)
"40 km után minden lépésért megküzdöttünk, mert már az a
részünk is fájt amiről azt sem tudtuk, hogy van. De a
világért nem adtuk volna fel,mert akik velünk voltak
mindenki hasonlóan érzett. Mindannyiunknak fontos volt a
bizonyosság, hogy képesek vagyunk megcsinálni. És
megcsináltuk! Közel 12 óra alatt legyalogoltunk 42 km-t!
És közben figyeltünk egymásra, támogattuk aki kicsit
lemaradt, biztattuk, hogy ne adja fel. Nagyszerű élmény
volt. Köszönjük." (Rózsa és Laci)
"Egy
elmélyülős, gondolatébresztős jó kis túra volt. Minden
elismerésem azoknak akik a fájós "alkatrészek" ellenére
is végigjárták e szép túrát!" (Joe)
"A mai túra útvonalán rengetegszer jártam már kisebb
nagyobb távú túrák során. Mégis a mai csapattal átélve
ezt a maratoni távot nem tűnt úgy, hogy unalmas lenne.
Minden kilométerben volt valami új, ami köszönhető volt
az napos időnek, a résztvevők kitartásának,
közvetlenségének és természetszeretetének. És ha a
végére kissé el is fáradtunk az élmény nem maradt ott a
42 kilométerben, hanem bennünk él tovább és a következő
túrák során is ott lesz velünk. Én is gratulálok minden
túratársnak, aki végigjárta és csak nyugodtan
büszkélkedjenek vele, mert a táv itt az Alföldön felért
egy 60-70 km-es hegyi túrával is." (Zoli)
"Hittem, bíztam, kitartottam. Barátaim óvtak,
segitettek, biztattak. A családom azt gondolta,
meghibbantam. Nincs harag, én akkor is büszke vagyok
Rájuk. Az állandó csapat tagjai nagyrészt
50-esek-60-asok. Minden elismerésem Nekik, ezt a
kitartást tanitani kellene. Köszönöm, Csaba, hogy bíztál
bennem, hálás vagyok!" (Irénke)"
Ezen a napon együtt túrázott:
Balog Csaba
(Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Csonka
Zoltán (Dabas), Dorogi László (Kecskemét), Dömötör Zsolt
(Kecskemét), Felker Joe (Kecskemét), Idrányi Csilla (Budapest), Idzig Andrea (Budapest), Juhász
Rózsa (Kecskemét), Kárpáti János (Kecskemét), Kemmer Márta
(Lajosmizse),
Kovács Gábor (Dabas), Lőrik Lászlóné Irénke
(Hetényegyháza), Molnár Tonó (Kerekegyháza), Nagy Eszter
(Budapest), Rádi Józsefné Edit
(Hetényegyháza) és Ulicska Renáta (Dabas).
|
