FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(537.) CSENGŐD - FÜLÖPSZÁLLÁS TÚRA


Időpont: 2017. április 9. vasárnap
Útvonal: Csengőd vá. - "Rác út" - Csonkatorony - Dunavölgyi-csatorna - Fülöpszállás vá.
Táv: 16 km
 

Kivételesen vasárnapi napon került sor erre a könnyú túrára. Sem a terepet, sem az útvonalat nem akartam bonyolítani, mert szombaton mindenki "kiszórakozta" magát, mára elég volt néhány órányi gyaloglás. A hely amúgy se igényelt nagy távolságokat, a cél Csengődről, a Csonkatorony érintésével, átmenni Fülöpszállásra.
Három autóval három irányból érkeztünk meg a Kurjantó csárda elé, ahonnan rövid kávézás után folytatuk, immár közösen, utunkat Fülöpszállásra, a vasútállomásra. A terv az volt, hogy innen két megállót levonatozunk Csengődre, majd onnan visszagyloglunk a kiindulási helyre.
Fél nyolc után néhány perccel be is futott a modern kocsikból álló szerelvény, és ahogy a környékbeli vonatos kiruccanásaink során szinte már szokásosnak mondható: ma sem jött kalauz, hogy jegyet vegyünk nála, így ma is a MÁV vendégei voltunk...
Csengődre bő tíz perc utazás után értünk. A Nap már sütött, sütögetett, szép fényekkel-árnyékokkal játszadozva a főutca házai és fasorai között.
Csengődön még csak egyszer jártunk, bár tavaly, az emlékezetes "Akasztói túra" alkalmával készültünk ide, csak nem érkeztünk meg (részleteket ld. abban a beszámolóban).
A község rendezett, egyszerű utcákkal, ugyanakkor sok régi, egykor kifejezetten módosabb tulajodnosra valló kisebb-nagyobb házaival fogadott minket. És mi egyik szépségben gyönyörködtünk a másik után. A községháza máshol kastély lehetne, és a katolikus templom se számít se kicsinek, se szegényesnek. Feltehetően a régen is meglévő szőlőtermesztés és borkészítés anyagilag is sok családot tehetősebbé tett, és ennek emléke őrződik a mai településképen. Úgy tudjuk, ma is van még, vagy éppen mostanában éled újjá, ez a régi szőlőművesség, bortudomány. Kívánjuk, hogy Csengőd legyen még gazdagabb és még híresebb, borairól és az itt élő emberekről, mit régen volt.
A falu széle felé haladva még egy kis területű, de ugyancsak régi sírokból álló temetőt vettünk szemügyre, majd a Szent Imre utcán már egyenes volnalban - szinte egész nap - délről észak felé haladva, folytatuk utunkat a Csonkatorony irényába.
Igen ám, de az évszak sajátágaiból adódóan, annyira be volt indulva a természet, hogy nem győztünk virágok, fák és bokrok hajtásaiban, díszeiben, a végtelen rétek látványában gyönyörködni. Ez némileg lassított a menettempónkon, de végül is nem  rohantunk.
A fűzfás rétek kisebb dombokat rejtettek, alig pár métereseket csak. A Csonkatorony előtt pedig már szőlőtáblák fogadtak, bennük a tavaszi munkákat végző emberekkel.
A rom messziről láthatóan, szinte hívogatja az erre járó vándorokat. Mi pedig mentünk, ahogy a lábunk bírta. A kis halmon a környékbeli vizesebb területek fölé magasodó egykori templom, ma is impozáns méretű falakkal őrzi méltóságát és a szent hely emlékét. Itt elidőzve, az embernek nem jut semmi az eszébe, csak a nyugalom és a béke szele lengedez. Ettünk, ittunk, nézelődtünk, beszélgetünk és még csoportképet is készítettünk. Aztán, szűk fél óra elteltével, elbúcsúztunk a Szent Imre halála emlékére emelt templomtól, és folytattuk utunkat az egykori hadi és kereskedelmi úton, a Rác úton - még mindig, és egész nap, északi irányba.
A soltszentimrei aszfaltot elérve, azon balra kanyarodtunk, majd egy tehenészet (az egykori Kovács-major) mellett elhaladva, máris a Dunavölgyi-csatorna mellett találtuk magunkat. Itt egy magánhíd(??) kínált átkelési lehetőséget. A híd harminc évvel ezelőtti térképen is szerepel, vagyis építésekor biztosan nem volt magántulajdon. És az egyszeri ember azt se érti, hogy lehet ma az, mert akkor nyilván az alatta folyó csatorna is az kéne, hogy legyen. És hogy lehetne magántulajdon egy folyó?...
Mindegy is, a lényeg, hogy át lehet kelni rajta (még jó...).
A hídtól a csatorna túloldalán folytatuk, de előbb még a közelben magasodó megfigyelő toronyba kapaszkodtunk fel, mint  a kiírás szuggerálta: csak saját felelősségre. Ha saját, ha nem saját, minden esetre az amúgy is jól látszó, lapos puszta, és  a szélein adódó végtelenség érzés, amikor is a kék ég összeér a zöld földdel, fentről még erősebben érződik, szinte már sajog. Ez a látvány hegyek között elképzelhetetlen. Mégis az emberek azt hiszik, hogy akkor látnak messzire, vagy a "végtelenbe", ha oda felmásznak vgy inkább autókkal, lanovkával felmennek. De ott sose ér össze a föld és az ég, csak a hegyek karcolják a felhőket. De az nem ugyanaz. Ha belegondolunk, a puszta kivételesebb hely, ahol most vagyunk, mint bármelyik hegyvidékünkön gyalogolni, mert abból sok van, ilyen méretű pusztából, mint ez a felső-kiskunsági is, alig néhány van az országban.
Az emberek nagy része abban a hitben él, hogy mind horizontálisan, mind vertikálisan határokat kell feszegetni, vagyis: minél messzebbre és minél fentebb kell menni, ahhoz, hogy valami történjen velünk. Mert mindig másra vágyunk, sosem arra, ami körülöttünk van. Pedig a csodák ott is megvannak, ahol élünk, csak nem hisszük el, nem feltételezzük, nem látjuk. Lehet azért, mert túl közel állunk hozzájuk - fizikailag persze. A csodák, a keresés és a megtalálás, ezek sosem külső tényezőktől függenek, hanem ezek belső folyamatok, belső lelki kutakodási kényszerek, így tulajdonképpen nem függnek sem távolságtól, sem magasságtól. Így természetesen a megtalálásuk sem. Mert a csodák bennünk vannak, akár a közvetlen környezetünkben. Olyan ez, mint a gyógynövények. Azokból is mindig az egzotikusak vannak elővéve, távolkeleti meg távoldéli, holott a teremtettt világ lényege, hogy minden éghajlati övnek, nagyobb egységnek megvannak az ott élő emberek számára gyógyulást adó növényei, fűszerei, tealevelei. Nem is lenne tökéletes a teremtés, hiszen azt feltételezné, hogy egyik szélességi körön meggyógyulhat valaki, ha akar, másikon ne akarjon, mert nincs hozzá fű vagy virág.
Vagy divat manapság távoli zarándokhelyekre és zarándokutakra menni, akár tömegével, busszal, akár szólóban, gyalogosan. Ez persze nem baj, mindeki oda megy, ahova akar. De nem érdekes az, hogy egyedül a Kárpát-medencében több Mária-jelenés, -kegyhely,- és -forrás van, mint egész Nyugat- és Dél-Európában együttvéve? Nem érdekes, hogy csak a karunkat kéne kinyújtani a csodákért, és mégis: időt, pénzt nem sajálva, messzire megyünk értük? Nem furcsa, hogy - tisztelet a kivételnek -, az embereknek mindig az kell inkább, ami külföldi, menő nyugati/keleti, vagy bármilyen világtrendbéli, és nem az, ami magyar, emezekkel teljesen egyenértékű és -jogú? Furcsa szerzet az ember, az biztos...
Ennyi elméleti agymenés után, folytatom az események sorbavételét.
A kilátótól a csatorna mellett haladtunk. nem volt annyira érdekes, mert például a vizes élőhelyből nem sokat láttunk, de a puszta! Hogy megint ezzel hozakodjak elő, a puszta 200 méterenként másik látványát-arcát mutatta, más színekkel, éggel hozzá, más földszínnel és növényzettel. Aki kicsit is nyitott az ilyesmire, meglátni ezekben a szépséget és értékelni is azt, az csak kapkodja a fejét egy ilyen, semmitmondónak tekinthető útvonalon. És mellé a jó társaság, a beszélgetés, történetek. A tervek megbeszélése, az előttünk álló programok kivitelezése, stb. És az útszélén mindig világít egy csomó sárga vagy fehér virág, a szél mindig az arcunkba fúj valami jó illatot - a mezőn virágét, a faluban rántott húsét, lévén vasárnap dél van.
Fülöpszállásra beérve, tehát sok virág, színek és finom kajaillatok keveredtek a kis, girbegurba utcákban, melyek már szerkezetükben is mutatják a középkori településrajz fennmaradását, a falu régiségét. Mert itt bizony ősinek mondható kiskun földön jártunk! Jóllehet, a falu mára kissé megszottyadt, mert egy kicsit mindentől távol van, kevés a munkalehetőség és nem nagyon vannak fejlesztlések, mégis a mai napig érződik a régebbi dicső múlt, az erős hagyományok és az egykor itt élők anyagi-lelki jólétének millió nyoma, építészetben, házakban, terekben, vagy ma akár egy-egy szép fa vagy bokor gondozásában.
És akkor Petőfi és családja nyomairól, vagy az egyik legrégebbi kiskun templom kecses tornyának látványáról - mert már 10 km-ről is láttuk! -, nem is beszélek.
Viccesen neveztem a helyet a "DVCS-parti Párizsnak". A csatorna egy dolog, helyenkétn szép faluképet ad a víz és a fűzfák, kis hidak látványa. És a DVCS se régi konstrukció, de miről nevezzük el, ha nincs, nem volt másik folyója? A helynek komoly szellemisége van, és reméljük lesz még sokáig, lesz még újra is, és sok öröm, dicsőség lesz még az itt élő, kiskun leszármazottak osztályrésze a jövőben!
A csoda ma is megtörtént velünk, akik eléggé nyitottak voltunk rá.
Köszönjük a Kiskunságnak, hogy megint szeretett gyermekeiként fogadott minket, és egész nap, szépségeiről mesélve, a végtelen látóhatáron terelgetett minket, útjain, ösvényein.
Máskor is jövünk, addig jövünk Hozzád látogatóba, míg csak fogadsz, míg csak lábaink bírják!
És ugyanígy fogadna mindenki mást is, aki megtisztelné Őt alázatával és érdeklődésével - mert akkor a Kiskunság is szívesen látott vendégként viseli gondját bárkinek, egész nap - vagy akár egy egész életen keresztül...
 

 

Minden rokonom!

 

Sántaőz

 

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balázs Eszter (Kecskemét), Balog Csaba (Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsőlajos), Dorogi László (Kecskemét), Felker Joe (Kecskemét), Juhász Rózsa (Kecskemét), Oláh Csaba (Tiszakécske) Szabó Zsuzsa (Kecskemét), Szentkúti Ildikó (Kecskemét) és Tövisháti Ágnes (Felsőlajos).
 

 

Fülöpszállás vasútállomás Csengődi házrészlet Csengődi községháza A katolikus templom Horváth család sírboltja A kripta
Csengődi rétek Fűperspektíva Fűzfasor a "Rác úton" Aranyribiszke virága Soltszentimrei romnál Ősi motívumok
Pók Pál, a rom őre Elág Major, tehenészet Mangánhínd Kilátó a psuztára Nagyszéktói-csatorna befolyása
Egy másik csatorna Beton keménységű sziken DVCS-híd Dunavölgyi-csatorna Alternatív útvonal Beszántott szik, náddal, éggel
Fülöpszállás szélén Gólyafészek a Mártírok útján Morgó vendéglő Petőfi-emléktábla Református templom Búcsú Fülöpszállástól

 

 

 

 

 

a

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz