FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(508.) TABDI - AKASZTÓ - SOLTSZENTIMRE TÚRA


Időpont: 2016. július 2. szombat
Útvonal: Tabdi vm. - Láprétek - Szőlők - Akasztó - Csonkatorony - Soltszentimre vá.
Táv: 21 km (menetidő, pihenőkkel együtt 6 óra)


A mai napra minden megadatott, ami egy igazi túranaphoz kell. Nagyot küzdő emberek, szélsőséges körülmények, eltévedés, forróság, homok és nagy táv, erős tempó. Nem így terveztük az egészet, de hogy így alakult, abba végül nem volt beleszólásunk. És minden gyötrelem ellenére, felejthetetlen napot tudhatunk magunk mögött...
Reggel a szokásos korai időpontban indultunk Lajosmizséről, hogy a kecskemétiekkel kiegészülve, idén már másodszor, Soltszentimrére menjünk. Igaz, most nem a szokásos Kolon-tó környéki buckás várt ránk, hanem a falu másik fele, és előtte a délebbre eső két község, Csengőd és Tabdi határa. Khm...
A szentimrei kocsmában megittuk, amit egy túranap reggelén szokás, majd kiautóztunk a falu vasútállomására, hogy autóinkat hátrahagyva, lezötyögjünk Tabdiig. Onnan pedig visszagyalogoljunk a kocsikhoz, vagyis a Soltszentimrei vasútállomásra. Ez az állomás szó azért erős túlzás, mert ugyan valamikor lehetett itt az is, pénztárral, nyüzsgő váróteremmel, mára már csak az épület maradt, és nem nagyon nyüzsgött rajtunk kívül senki, egy-két lézengő utasjelöltet leszámítva. Jegyet sem lehet már itt (sem) kapni, a vonaton kellett
VOLNA megvenni. Ugyanis, hiába álltunk az egyik kalauztól két méterre, majdnem negyed óráig, míg leértünk Tabdiig, jegyvásárlás nélkül szálltunk le, mert se eladni, sem kérni nem akart ilyesmit. Ennél nagyobb bajunk ne legyen. Megspóroltuk a jegy árát.
Tabdi vasúti megállója a falutól távolabb, a semmi közepén van. Jóformán egy buszmegállóhoz hasonló plexi-fülke csak az egész. Innen nem a falu, hanem a láprétek felé vettük az irányt, melyeken sem szekérút, sem ösvény nem vezet át, de ez minket nem hátráltatott. Legalább is azt hittük. Ahogy belevetettük magunkat a helyenként combig érő fűbe, virágözönbe, a cipőink percek alatt átáztak, mintha esőben mentünk volna, és felvertük a környék összes szúnyogját, amik pedig vérbeszerző támadásokat intéztek ellenünk, védekezni se sok esélyünk volt. A fűben szerencsére, nagy foltokban nőtt a menta, ennek leveleit szedtük, és dörzsöltük vele a bőrünket. Egy kicsi riasztó hatást tapasztaltunk a moszkítók felé, de a böglyöket nem nagyon zavarta abban, hogy méreteseket csípjenek belénk. Hangulatosan indult ez a gyaloglás is...
Az egyik bokorfoltot kikerülve, cseppet sem csendes menetelésünkkel, egy nagyobb csapat dámszarvast riasztottunk ki, akaratunkon kívül, az erdőből - csodálatos látvány voltak! Fényképezni persze nem maradt időnk, mert néhány pillanat múlva eltűntek a szemünk elől.
A réteket bő fél óra múltán sikerült egy erősen benőtt, de járhatóbb szekérútra cserélnünk, amin el is indultunk, a vélelmezett északi irányban.
Igen ám, de hamarosan egy víztoronyra lettünk figyelmesek, és én mint túravezető, úgy döntöttem, az ott Csengőd központját jelenti, irány tehát arra!
Majdnem két óra homoktúra után, hatalmas szőlőtáblák között, mint említettem (víz)toronyiránt, elérkeztünk a falu szélére, ahol hatalmas reflektorok meredtek az ég felé, egy lepukkant stadion négy sarkában; az objektum lezárva, a pálya "gyepe" embermagasságú gazzal benőve. Csodálkoztunk, mit keres egy ilyen kis faluban egy ekkora monstrum, mint Csengőd. Még akkor sem esett le, hol vagyunk, amikor a kocsmában frissítettünk egyet. Csak amikor egy zöldségeshez betérve a nagyméretű katolikus templom felől érdeklődtem, mondták, hogy itt csak kicsi van. Mondtam nem az, hanem a másik. Ekkor hangzott el a bűvös mondat, ami után elsötétült a világ: mi kis falu vagyunk, itt csak egy templom van... Kiderült, hogy Akasztón vagyunk. Így már az is érthető lett, miért van itt ekkora stadion. Mert Stadler Józsi bácsi ide építette, majd királysága leáldozásával, az enyészet vette át felette a pályagondnokságot. Ha azt mondom, malőr volt ekkorát tévedni, nem mondtam semmit.
(Az Akasztó melletti szőlőkben a pihenő munkások kérdezték, hova megyünk. Mikor mondtuk, hogy Soltszentimrére, egy néni tudatta velünk, az nem erre van - még azt hittük, bódító szer hatása alatt beszél. Pedig szegény csak jót akart...)
Mindegy. Újratervezés. Térképünk nem lévén, előbb át akartunk gyalogolni az 5 kilométerre lévő Csengődre, az aszfaltúton, hogy onnan folytassuk, jókora ráadás kilométer-mennyiséggel utunkat. Aztán szerencsére, még Akasztón megpillantottam egy traktoros srácot, aki adott útbaigazítást, de persze csak annyit, hogy eddig menjünk, ott kanyarodjunk, de ne arra, hanem emerre, és kövessük mindig a jártabb utat, aztán a szőlők után egy dombról már meg fogjuk látni a Csonkatornyot. Különben is, a szőlőkben lesznek munkások, akik szívesen segítenek, ha elakadnánk a merre tovább kérdésben. De mi jár annak, aki már egy ilyen szőlőmunkást egyszer a nap folyamán nem vett komolyan? Hát az, hogy sehol egy teremtett lélek nem volt a határban, se munkás, se egy tanya, de még egy madárijesztő se.
Az Akasztó és a Csonkatorony közötti utat erős vánszorgásban, forró homokban és embert próbáló körülmények között, két óra alatt küzdöttük le. Mondanom se kell, több helyen csak érzésből lehetett megtalálni a helyes utat, mert a szőlőkből sehol sem értünk ki, dombok ugyan voltak, de egyikről se látszott a rom.
Aztán, utolsó előtti tartalékainkat is összpontosítva, megérkeztünk a romhoz, ahol bő fél óráig csak pihegtünk a kevéske árnyékban. Már fölötte jártunk a 16 km-nek, és majdnem 5 még hátra volt... Itt maradék vizeinket is megittuk, persze meleg vizet zömmel, és immár tényleg utolsó erőnkkel, nekifeszültünk az utolsó szakasznak, mely során újabb több kilométer süllyedő homok és majd' két kilométer forró aszfalt várt ránk, tenyérnyi árnyék nélkül. Eddigre mindenki leégett, a talpunkon kopogtattak az első vízhólyagok is. De ki a kemény, ha nem az, aki ezt is bírja! És mi bírtuk.
Állapotunkat figyelembe véve, kívülálló szánalmas vánszorgásnak gondolta volna gyaloglásunkat. Valójában, akik belülről éltük meg egészében a napot, s jutottunk idáig, tudtuk is, hogy ez az volt. Már csak a lelkünk és a szívünk vitt előre minket, feledve fájdalmat, minden nyűgöt, és szinte lebegtünk a súlytalanság állapotában, a forró betonút fölött. Annyira éterien könnyűek voltunk, hogy elképzelhető: a felszálló meleg levegő emelt minket az aszfaltcsík fölé, tíz centivel. Akárhogyan is volt, egyszer csak odaértünk Soltszentimre ekkor már oázisként ható, gyönyörű állomásához, ahol valósággal lerogytunk a földre. Még ahhoz is erőt kellett gyűjtenünk, hogy beüljünk a kocsikba. Nem volt kérdés, hogy megyünk a kocsmába, frissíteni. Megdolgoztunk érte.
Alapos pihenő és folyadékpótlás után aztán elindultunk haza...
Minden elismerés a Csapatnak, minden tagjának, itt már nemcsak összességében, hanem egyenként is nagyon nagyot ment mindenki! És ismét csak hála a sofőröknek, akik ma is szemrebbenés és jajszó nélkül vezettek hazáig, pedig ők se voltak senkinél sem frissebbek.
Az utóbbi évek legkeményebb túrája volt. Ennél nehezebbet tervezni nem lehet. Bár aki ezt megcsinálta, annak nem lenne ezután: se teljesíthetetlen táv, se elviselhetetlen körülmény.
Azért az ilyen napok is jók valamire...

 

Minden rokonom!

Sántaőz
 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsőlajos), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsőlajos), Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), Kemmer Márta, Lőrikné Irénke (Hetényegyháza), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Vas Lajosné Ica.

 

 

Tabdi lápréten Cickafark Katáng Ökörfarkkóró Joe, az élő szobor Pihenő
Napraforgó pompában Első csoportkép Pásztor és a nyáj Stadler-stadion Akasztón Kereszt, Máriával Heroikus küzdelem
Potyószilva Tikkasztó hőség Aratás után Soltszentimrei Csonkatorony Második csoportkép Aszfaltút a végén...

 


 

 

a

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz