FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(506.) PÁKOZD - SUKORÓ TÚRA A VELENCEI-HEGYSÉGBEN


Időpont: 2016. június 4. szombat
Útvonal: Pákozd - Bella-tó - Pogány-kő - Pandúr-szikla - Barlang-kút - Hurka-völgy - Bodza-völgy - Angelika-forrás - Sukoró
Táv: 13 km


Velencei-hegység. A mai csapatból csak Borika volt, aki járt már itt korábban velem, a többieknek újdonság volt, mondhatni fehér folt. A terv az volt, hogy olyan túraútvonalon menjünk végig, amelyik sok látnivalójával és szépségével emlékezetessé teszi a napot, és a fehér foltot sikerülhet esetleg kiszíneznie mindenkinek. Talán...
Hajnalok hajnalán indultunk Lajosmizséről, de már megszoktuk. Az út gyorsan eltelt, és a két teli autó hét óra előtt nem sokkal begurult Pákozdra. Itt aztán hosszabb huzavona következett, mert egyrészt nem volt nyitva a tervezett kocsma, másrészt - és ez volt a nagyobb probléma - a valóságban nem létezett az a busz, amelyikkel át lehetett volna menni Nadapra, eredeti  túraindulási helyünkre, pedig a volán menetrendjében szerepelt. Gyors újratervezés, és máris kész volt a B-terv: Pákozd - Sukoró túra lesz. És lett is!
Lassú kocsmázás után, komótos fényképezés a falu főtere környékén, mert már itt sok szép dolog akadt, ami a kamera objektívébe kívánkozott. A Bella-patak mellett indultunk az erdős rész felé, néhány teljesítménytúrázóval, akik a Velence TT valamely távján indultak, és rohanták végig a napot. Ismét csak hálát adtunk a jó sorsunknak, hogy már nem teljesítménytúrázunk, különben mi is úgy loholtunk volna át ezen a gyönyörű tájon, szinte semmit sem látva és megélve, mint azok, akikkel a nap folyamán többször itt-ott találkoztunk. És volt, akiknek mi adtunk útba igazítást, merre kell menniük, vagy mi merre van. Azt hitték, mi is a versenyen indultunk, de közöltük, hogy mi csak sima túrázók vagyunk...
A Bella-patak az erdőszélen kis tavacskává volt duzzasztva, körülötte igazi őserdő, hatalmas fűzfákkal. A réten számtalan virág, gaz, gyom, vagy akármi, de mind gyönyörű és színes!
A lakott területről kimászva, a Pogány-kő felé tartottunk. Én mentem elöl, és egyszer megálltam, majd a többieket is erre és csöndre intettem. Ugyanis egy csipkebokor ágain, azokra , egy kövér és nem is olyan kicsi sikló napozott. Azt szerettem volna, a túratársak is láthatják, fényképezhetik. Ez is meglett, bár a végére a hüllő megunta bámészkodásunkat, és arrébb csúszott.
A Pogánykőhöz cserjés-füves domboldalon kapaszkodik az út, egyre feljebb érve, egyre szebb kilátással jutalmazva a lihegő vidékit, aki a szekérutat bitorolja. Észak és nyugat felé talán a Bakony és a Vértes látszott a távolban, közelebb a Pátkai-tározó vize csillogott. Ellenkező, vagyis nagyjából déli irányban pedig maga a Velencei-tó, nyílt vízfelületeivel, melyeket hatalmas nádasok szabdaltak, sakktáblaszerűen.
Az egykor feltételezhetően "pogány" áldozóhely sziklaalakzatain mászkáltunk egy kicsit, majd megreggeliztünk. Aztán átmentünk a kőhajtásnyira lévő Kocka-kőhöz, amelyik tényleg kocka alakú, és élére fordulva úgy áll két kő közötti repedésben, mint a cövek, bár a szemlélőnek az az érzése, bármikor lebillenhet. Persze, sok tonnás súlya miatt ez nem eshet meg.
A kőnél, alig néhány perccel a Pogány-kői reggeli után, ismét kiadós kajaszünet következett. Joe és Marcsi mászkált egy kicsit a kő tetején, majd innen is odébb álltunk.
A Pandúr-szikla következett, amelyik nem is egy szikla, hanem sok, gömbölyödött szélű gránittömb egymásra hányva (valójában így koptak le, és a környezetük is, ők meg megmaradtak egymás hegyén-hátán). Minden pákozdi és környékbeli kőalakzat között a legszebb és legnagyobb. Itt már nem voltunk éhesek, "csak" másztunk, fotóztunk.
Utunk "legnehezebb" szakasza a sziklacsoporttól való leereszkedés volt. A kb. 30 méteres, de igen meredek szakaszt simán letudtuk. Külön kitűnt Helga, aki gyerek létére, cseppet sem félve, pikk-pakk leért.
A szikla alatt végre erdős rész következett. Végre, mondom, mert eddig a tűző napon voltunk nagy részt, és ránk fért egy kis hűs, az egyre erősödő és furcsán égető Nap helyett...
Utunk ezen szakaszán nem voltak már kövek, de voltak bokrok, fák, virágok és tömény illat. Szinte fojtogató erejű volt egy-egy virágpompában tobzódó cserje mellett elhaladni, mert a természet most igencsak csúcson járatja magát, szép a június eleje! De egy-egy bokor semmi ahhoz képest, amit egy valóságos olajfűz-erdő mellett éreztünk. Olyan mézes virágillat, amit legszívesebben az ember eltenne télire, befőttesüvegben. Mit nem adnánk a tizedéért is, egy ködös, szürke januári napon!...
A Barlang-kút elágazását nem láttuk időben, ezért némi erdőharc árán sikerült csak odakerülnünk a hűvös patak közeli helyre. A patak ugyan alig csordogált, és a kútból is csak egy kis sugárban csurgott a víz, de néhány perc alatt azért megtelt egy palack és a pára azonnal kiült az üdítős flakonok oldalára. Megérdemelt frissítő volt ez az elszánt természetjáróknak. Miután már szomjasak se voltunk, újabb kajaszünet következett, hiszen már vagy két órája nem ettünk! Ez éppen dél előtt volt nem sokkal, vagyis ebédszünet. Ettünk, kissé már fáradva és beszélgettünk. A Nap itt az égen ugyan nem látszott annyira, az erdő védett tőle minket, de gyanúsan fülledt volt a meleg és ahogy egy-egy foltban találkoztunk a fák között a napsugarakkal, szinte égették a bőrünket. Esőt sejtettünk. És ahogy tovább indultunk az Angelika-forrás felé, máris dörgött az ég, majd cseperegni kezdett. Egyelőre csendben. Azt hittük, megússzuk egy könnyű záporral, de a Hurka-völgy bejáratánál ömleni kezdett, az ég meg hozzá dörgéssel szolgáltatta a kísérőzenét. Mintha ez utóbbi bárkinek még hiányzott volna...
Mit szépítsük? Néhány perc alatt ronggyá áztunk, bár volt, akinek volt valami esőkabátféléje, a keményebbek anélkül állták a sarat. Szó szerint. A hegyoldalról az esővíz szinte hömpölygött lefelé, lábunk alatt csúszkált a sár, illetve mi csúszkáltunk rajta. A nadrágunkban, az alsóneműnkben és a cipőnkben is vastagon folyt a szinte meleg nyári eső. Ha eddig nem, most mindenki egyöntetűen újra gyermeknek érezhette magát. Szinte ujjongunk a boldogságtól, harag, mérgelődés eszünkbe se jutott. Örültünk az életnek, csodának tartottuk és annak is éltük meg, ami történik. És az is volt.
Bő fél órás, 120%-os elázást követően, az eső egyszer csak elállt, és kisütött a Nap. De már nem égetett annyira, mint a vihar előtt. Megállapítottuk, hogy minden szépsége ellenére, ez a nap, a túra és a táj nem lett volna ugyanaz az élmény eső nélkül.
Az Angelika-forrástól egy szűk órás, nagyrészt ereszkedő út várt már csak ránk Sukoróig. Ez is megvolt hamar.
A falu szélén hivalkodó házak fogadtak, persze mind új, a hegyoldalba építve a többi fölé, erősen uralkodni akarva a világ és a többi ember szerényebb hajléka fölött. Micsoda személyiségzavaros, önbizalom hiányos emberek építhetnek ilyeneket... Nem irigyeltük sem őket, sem kunyhóikat, sem azt, ahogy a rávalót szerezték...
A régi falu felé aztán egyre emberibbé vált minden, nádtetős parasztházak sora, kicsi, de gondozott kertek, tiszta, virágos utcák, sehol egy szemét vagy cigarettacsikk. A templom elé érve pedig egy gyönyörű kis tér, tele mindenféle szép növényekkel, sosem látott virágokkal. A térről pedig csodás panoráma a tóra. Leírhatatlan élmény volt ez is. Aki nem látta még ezt élőben, vagy pláne: nem tartott velünk erre a túrára, az olyan és annyi élményről, szépségről maradt le, ami egy évekre is elég lenne, és sokan évek alatt se élnek át ilyet.
Mert kényelmes dolog otthon ülni, a tv és számítógép előtt ülve utazgatni a világban, és azt hinni ismerem és tudok róla mindent - de megint más dolog, hétről hétre felkerekedni, nem engedve a lustaságnak, és izomlázat, izzadtságot és szagokat, ugyanakkor megszámlálhatatlan színt, hangulatot  és illatokat érezni és megélni. Barátokat keresni és találni, egy kis közösség aktív és megbecsült tagja lenni.
Van néhány ismerősöm, akik gerinc-, végtag- és egyéb sérüléseik, betegségeik miatt soha sem jöhetnek velünk, bár mindent megadnának csak egy napért is, ha járhatnának, gyalogolhatnának az erdőben, mászhatnának a hegyoldalban. És van sok ismerősöm, akik soha sem jönnének, pedig nem fáj semmijük, van lábuk és képesek lennének gyalogolni is. És nem érzik, hogy milyen igazságtalan ez így...

 

Minden rokonom!

Sántaőz
 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsőlajos), Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), K.enyeres Éva (Kecskemét), ..... Helga (Kecskemét), Kovács Mária (Kecskemét), Polyák Imre (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Varga Istvánné (Borika).

 

 

A pákozdi Bella-tó Papsajt mályva Vadrózsán napozó sikló Harangvirág Jani a Pogány-kőn Kilátás északnyugat felé
Évi és Helga Kocka-kő Erőemelők Napozó Egy virág útközben Pandúr-szikla
Nézegetjük Megint harangvirág Kövirózsa a fa odvában Mezőn Mezei zsálya Apró virág nagyítva
Rókalepke Gabonatáblakép Olajfüzes A fűz illatos virága Passz... Barlang-kút pihenőjénél
Hurka-völgynél Leszakad az ég Ereszkedünk Sukoróra Gondozott konyhakert Régi gazdaház A református templom

 


 

 

a

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz