FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(495.) HELYISMERETI TÚRA PUSZTAVACSI MAJOROK NYOMÁBAN


Időpont: 2016. március 20. vasárnap
Útvonal: Pusztavacs - Nagymajor - Újház - Sárgaház - Erdészet - Temető - Nagypince - Téglagödör - Magtár - Csetharaszt-major - Antónia-major - Péter-major - Jeltorony - Templomrom - Pusztavacs
Táv: 18 km


Nehéz dolog egy ilyen túráról tárgyilagos, tudósítói szemszögből írni, hiszen aki ma velünk tartott, vagy a képeket látta/látja a neten, azt érzelmileg is megérinti a sok pusztuló érték látványa, vagy az eltűnt emlékek hosszú sora. Az érzelem itt persze erős felindultságot, haragot, dühöt, értetlenséget jelent. Mindezt sokszor a sírás határán.
Felfoghatatlan, hogy Pusztavacson az elmúlt évtizedekben - és nemcsak 1990-ig! -, szinte minden meglévő nyomát eltüntették vagy hagyták eltűnni az egykor virágzó, és az országban is párját ritkítóan megszervezett és működőképes Coburg-uradalomnak. Alig maradt egy-két mementó. Pedig ha nincsenek Coburgok, könnyen lehet, hogy ma Pusztavacs sincs...
A túrát előre meghirdettük egy helyi közösségi oldalon, ahol némi tetszést kifejeztek ugyan az emberek a program iránt, de tettlegességig nem fajult senki. Írtam néhány vacsi származású ismerősnek, személyesen hívtam őket, valamiért egyikük sem ért rá. Elküldtem az iskolának is a kiírást, de nemhogy nem tették ki az oldalukra, válaszra se méltatták a település felfedezésére invitáló megkeresésünket... Ezek fényében nem ért meglepetésként, hogy a megbeszélt helyen és időpontban, a kocsma előtt a Hunyadi tér mellett, egyetlen helybeli sem jelentkezett túrázásra. Sebaj, mi igen. Nyolc órakor indultunk neki tíz fővel az ország legközépsőbb településének.
Előbb az iskola mellett haladtunk el, majd elértük az első pusztavacsi major, a Ferdinánd helyét. Az objektum neve az utóbbi időkben Nagymajorrá változott, de eredetileg az első itteni Coburg herceg, Ferdinánd (egy időben hívták még Nándor-majornak is, ez a név a Ferdinánd magyaros változata) nevét viselte, aki az 1830-as évektől elkezdte a semmi közepén, egy évszázadok óta csak legeltetett területen, a mintauradalom kiépítését. A területet eredetileg Magyarország egyik legrégebbi családja, a gróf Koháry birtokolta - ugyanaz, amelyik Kecskemét földesura is volt -, de a
XIX. század elejére biztossá vált, hogy a család fiú örökös nélkül marad, vagyis magva szakad, hiszen az utolsó férfiági leszármazottnak, Koháry Ferencnek csak egy lánya volt, Mária Antónia. Ő pedig éppen C. Ferdinándhoz ment feleségül. Az apa, mivel jóban volt vejével, elérte a császári udvarban, hogy birtokai a Coburgoké lehessenek, egy feltétellel: hogy a szász hercegi család magyarországi ága, ettől kezdve Coburg-Koháry névhasználattal él. Így is lett. Ferdinánd tehát elkezdte a vacsi birtok tudatos megszervezését, és az első majort magáról nevezte el. Felesége egyből két majornak, a Máriának és az Antóniának is névadója lett, majd gyerekeik Viktória, Ágoston, ifjabb Ferdinánd, illetve a család többi leszármazottja következett.
A Nagymajor kör alakú kiképzése ma is látható, a templomkert körül futó aszfaltút nyomvezetésén. Közepén a Szent Ágoston templom áll, mely a család ősi fészke, Coburg városának temploma mintájára, annak védőszentjének nevét kapta az új hazában is. A majorból nem sok maradt, de az egykori kastély ma is - és elfogadható állapotban - áll! És ezzel, ha jól végig gondolom, le is tudtuk a mai nap ilyen jellegű sikerélményeinek felsorolását....
Innen tovább haladva, a focipálya után rögtön egy másik major, az Újház következett. Két rogyadozó épület az egykori szép idők tanúja, semmi egyéb. Az egyikben laknak, pedig alig tartja valami a falakat, a tetőt. A házak alatti réten szép és koros tölgyfák vonják magukra az erre járók tekintetét.
Utunk később fiatal akácosba tért, melynek alján a növényzet üdén zöldelt. Az aszfaltutat majdnem elérve, az egykori Sárgaház nyomait kerestük, nem sok sikerrel. Egy tégla nem sok, annyi nem maradt belőle.
A dánszenmiklósi beton mellett gyalogoltunk, sütött a Nap. Hamarosan elértük az  erdészet területét, és betértünk a vendégház felé, de a kapuja zárva volt. Még fényképezni se tudtuk rendesen. Így odébbálltunk. Az erdészet mai épületegyüttesénél viszont nyitott kaput találtunk, így betértünk (bár nem állítjuk, hogy nekünk nyitották ki).
Két okból jöttünk ide. Az egyik, hogy itt állt egykor a Coburg-vadászkastély hatalmas és csodaszép épülete - persze nyom nélkül eltüntették ezt is (ide járt le a kor több politikusa, közéleti embere között Horthy Miklós is, vadászni. Baráti viszonyban volt Fülöp Józsiás herceggel. Egy idős adatközlő még emlékezett, hogy gyermekkorában többször is látta Vacson a kormányzót.
A másik, amiért felkerestük az erdészet udvarát, az, hogy itt található Magyarország
VALÓDI Középpontja (és nem a mai Jeltorony alatt). Többször foglalkoztunk már ezzel a témával, sokan tudnak is róla, mégsem akarja senki megváltoztatni az évtizedek óta fenntartott téveszmét. Erre legjobb példa az a személy volt, aki ottlétünkkor kissé félénken számon kérte rajtunk, mit keresünk a területen. Válaszunk, amelyet nem hitt persze el, mert ő nem így hallotta - és itt van a hazugságok évtizedes bevésésének felelőssége! - , jöttünk bemérni és lefényképezni az Ország Közepét. Úgy nézett ránk szegény, mintha be lettünk volna lőve. Ennyit az igazság-hazugság viszonyáról...
Folytattuk a túrát. Kimentünk az Ágoston-majori földútra, majd a falu felé kanyarodtunk és az aszfalt mellett Dánszentmiklós irányába gyalogoltunk. Ezen a szakaszon, egy darabig a látnivalók részben a betonút mellé, részben pedig az ezzel párhuzamosan haladó és a temetőbe vivő földút környékére estek.
Előbb a fatelepet mellőzve, a temetőbe kanyarodtunk. Itt nyugszanak, jelentős részben már azonosíthatatlan sírokban, azok az első telepesek, akik gyűjtőnéven "felvidéki tótként" a Coburg-uradalom első cselédjei, napszámosai, munkásai voltak (valójában cseh, morva, lengyel és szlovák emberekről van szó, akiknek leszármazottjai közül sokan ma is a környéken élnek, és ugyan jócskán elmagyarosodva, de családnevükben szlávos hangzással mégiscsak hordozzák a régiek emlékét). Keresztfáik elkorhadtak, nevük a feledés homályába veszett. A temető régebbi részét pedig mára akácerdő borítja. Azért, ha az ember rászán egy kis időt, és lemegy erre a felére a sírkertnek, találhat néhány érdekes dolgot, ezen kívül is. Például I. világháborús szovjet/ukrán katonák sírjait
PRO PATRIA felirattal és KETTŐS KERESZTEL. Valamennyien 1918-ban haltak meg Vacson, de a dátumok alapján nem egyszerre. Vagy hadifoglyok voltak, akiket a majorokba adtak ki munkára, vagy sebesültek. Nem tudni. Érdemes lenne egyszer alaposabban is felmérni a sírokat, neveket összeírni és megörökíteni, hogy valami legalább megmaradjon Pusztavacs múltjának ebből a darabjából...
A következő állomás ismét a főút mellett volt, az egykori szőlőbirtok és pincészete csekély maradványának, a Nagypince romjainak megtekintése okán. A mellékelt archív felvétel és a ma készített kép közötti különbség mindent elmond a két kor közötti különbségről is. A pince ma egy szélesebb és két keskenyebb járattal bír, melyekben sötétség és szemétkupacok vannak.
A pincétől ismét betértünk a dánosi úttól délre eső részre, ahol, a régi térképek alapján legalább is, az egykori Téglásgödört szerettük volna meglelni. Itt bányászták valamikor a majorok építéséhez a téglák alapanyagát, az agyagot. Ma már a gödröknek sincs nyoma! Ugyanis, nem olyan régen, szeméttelepet csináltak belőle, az agyagbánya gödreit feltöltötték mindenféle kommunális hulladékkal, és a felszín magától, illetve az elhagyatottságtól, visszagazosodott, sőt: facsemeték jelenlétével pedig csaknem visszaerdősödött.
A Téglagödör után tartottunk egy kis tízóraiszünetet, napoztunk, majd folytattuk utunkat az egykori Magtár (Granarium) felé. Ez az objektum sincs már meg, természetesen, de mint a közölt régi felvétel mutatja, nem volt éppen egy kicsi vagy csúnya darab. Ám a kereszteződésben, ahol kb. állt, még azt sem tudtuk eldönteni, a dánosi út északi vagy déli szélén emelkedett, annyira azonosíthatatlan mára a helye is.
Az aszfalt maradt innen egy darabig a kísérőnk, mert az egykori Csett(haraszt)-majorra is kíváncsik voltunk, nem tudtuk, abból vajon maradt-e valami. Mikor odaértünk, megláttuk, hogy - egy Mátyás király mesére hajazva kifejezve - maradt is, meg nem is. Mert ugyan állnak még düledező cselédlakások, erősen lepusztult állapotban, és szinte mindegyikben laknak is, de rengeteg a szemét, nagy a szegénység vagy inkább a nyomor. Vagyis, inkább ne maradt volna nyoma, ezen a ponton már ezt gondoltunk. A hely a
XXI. század elején, az ország kellős közepén, minden esetre elég szürreális élmény volt, pedig mi csak átutaztunk rajta, és nem kell itt élnünk. Megérne egy szociológiai tanulmányt, hogy jutott idáig az egykori major, és hogy kerültek ide és miért kénytelenek itt él ni ezek az emberek.
Az Antónia-major helyéig egy szinte járhatatlan, csak fatolvajok által használt szekérút kanyargott tovább. Tíz perc múlva átértünk a szomszédos objektumhoz, és persze itt is rögtön a régi korok dicső emlékének nyomait kerestük. Egy éppen szétbontás alatt álló épület romjain, és egy szinte teljesen elbontott hodály oszlopain kívül semmit sem találtunk. A területet benőtte a gaz, a cserjék és fák. Ezek viszont éppen fakadtak, szebbnél-szebb rügyekkel erőltettek valami élniakarás-ellenpontot a halott Antónia sírja fölé.
Itt már annyira nyomta a mellkasunkat valami, hogy alig volt kedvünk tovább menni. Minek? Hogy továbbra is ezt és így lássuk? Hogy keressünk valamit, ami rég nincs már? Hogy magasra felnőtt bokrokon és derékig érő gazban keresgéljünk egy-egy téglát vagy betonkockát? Sírni tudtunk volna...
De szerencsére nem sok volt hátra a kanosszajárásból, így bő fél óra alatt elértük az egykori Péter-major helyét is. Semmi és semmi - mindenhol... Egy kavicsot nem találtunk, amire rámondhattuk volna, hogy ez Péter utolsó hírmondója.
Az idő erősen délutánba kezdett már hajlani, várt volna még ránk két nőnevű gazdaság, Lujza- és Viktória-major helye, de úgy döntöttem, mint túravezető, hogy ezeket nem nézzük meg Elég volt egy napra ennyi negatívum. Túratársaimat így is csak a legnagyobb dicséret illeti, mert ennyi pusztulás láttán, szó nélkül tűrték a gyaloglás fizikai, és az elmúlás folyamatos látványának léleknyomorító hatását. Nem sok örömük telt benne, hogy eljöttek ma, és ez az én felelősségem is, mert ma nem tudtam azt tenni a tarisznyájukba, amit máskor megpróbálok beletenni: szépet és jót. Még az én sokat látott és tapasztalt szemeimnek is sok volt ez egyszerre. Sebaj, mindjárt kiérünk az "Ország Közepére" - gondoltam, majd ott egy kicsit vidámabbak leszünk és napozunk egy nagyot.
Egy kanyar erre, egy egyenes arra, és valóban elértük a régi Kőrösi útnál a
ZÖLD turistajelzést, majd hamarosan a tisztást, ahol a Jeltorony áll. Az építmény mellett még egy záró csoportképet készítettünk, aztán egy kis pihenés, és utolsó erőinket összpontosítva, elindultunk vissza a faluba. A régi kereszt a terület sarkán rövid kitérőt jelentette, de megérte. 1870 körül már itt állt ez a feszület, és ami ritkaság, hogy vasból kovácsolták, és ugyan ma is megvan, de több darabra törve. Talapzata pedig feltehetően darázskő, vagyis a középkori templom köveiből készülhetett (a kereszttel átellenes sarkon lenne a Viktória-major hűlt helye...). Megérne a kereszt is egy kis felújítást, de azért így is törődnek némileg vele, a környezet frissen gereblyézett és gaztalanított képe legalább is ezt mutatta.
A faluba az Akácsoron kanyarodtunk be, nemsokára pedig a Hunyadi téren találtuk magunkat, nem kevésbé pedig a templomromot. Több évtizede áll már körülötte a drótkerítés, amely azért van, hogy nehogy valaki bemenjen a romok közé és rádőljön a fal, fejére essen egy kő. Az Alföldön elég kevés középkori emlék maradt, ezért lenne különösen értékes ez a rom, ha nem ilyen állapotban kellene dacolnia az idővel, hanem kapna egy kis megerősítést. De nem tudom, mikor kap, ha kap egyáltalán...
A rom körül, egy egykor szebb arcát mutató, 1848-as emlékpark van kiépítve, de a vértanúk faszobrai erősen megkoptak, nincs is már mindegyik a helyén. Ezek felújítása, esetlegesen csak lekenése valamilyen időtől védő festékkel, olajjal is sürgető lenne - és mivel pár ezer forintos tétel, nem is pénzkérdés...
De elég ennyi erről a napról. Egy nagyon szép fekvésű, szép környezetű és barátságos falu Pusztavacs. Régen több kincse volt, amik ma már nincsenek meg. A maradékra legalább vigyázni kellene, nemcsak mint a múlt és az ősök tisztelete megnyilvánulásaként, hanem azért is, mert végső soron, ezek lennének egyszer a jövő generációk öröksége is...
 


Minden rokonom!

Sántaőz
 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bogdánné Ubornyák Bori, Csonka Villő (Dabas), Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Felker Joe, Gulyás György (Fülöpháza), Kárpáti János (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Szőke Tímea (Dabas).

 

 

József-napi koccintás A Coburg-kastély A templom I. vh-s hősi halottak II. vh-s hősi halottak Újház-major 1.
Újház-major 2. Újházi tölgyek alatt Sárgaház helyén Edit és Jani "V"-ben Az ország valódi közepe! I. vh-s katonasírok a temetőben
Nagypince (archív) A Nagypince ma... Fénykapuban Potyószilva-virágzás Magtár (archív) Csettharaszti-major
Csendélet Kibelezett segélyhívónál Fehér ibolya Rügyfakadás az allében Antónia-major hodályromja Ez még mindig az Antónia
Herzog Coburg Zarándok Park maradéka A Jeltoronynál Régi kereszt A középkori temlomrom Mára is befejeztük...



 

 

a

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz