Turistamúlttal foglalkozni olyan, mint
más elfeledett dolgokkal; egyszerre
kihívás és szinte reménytelen ügy...
Sok éve már, hogy a Duna-Tisza közét
járva, itt-ott régi, megkopott turista
jelzésekre figyelünk fel, és persze,
kezdetben még nem tudtuk, mik ezek,
honnan maradtak, honnan hová vezettek.
Vannak, melyekről még mindig nem tudunk
szinte semmit, de azért tisztul már a
kép.
A kutakodást nehezíti, hogy a több
évtizeddel ezelőtti, a maihoz képest
színpompásan virágzó természetbarát
életnek ma nyoma sincs - a
teljesítménytúrák öncélú és gyakran
pénzorientált világát nem nevezném ennek
-, és azok is nagyrészt már a fenti
gyalogösvényeket róják, akik ezekről a
régi jelzésekről, létesítményekről
valamit is mesélni tudnának.
A közeli Nagykőrös elég rendesen
erdősödött település; ennek eredetileg a
lápos rétek és tölgyesek foltjainak
váltakozása adta az alapját, persze sok
helyen a homokot jól viselő nyárfák,
illetve éppen ellenkezőleg: a vizes,
mélyebb részeket kedvelő nyírjesek is
belekeverednek a képbe. Mostanság pedig
már nem kapja fel az ember a fejét sem
akác-tagokra, sem fenyőtáblákra. Pedig
utóbbiakban is vannak szépek - noha nem
őshonosak a környéken.
Nagyon gazdag az erdő cserjeszintje, a
bokrok sokasága, sőt: nyári időben még
ritka virágok is nyílnak mindenfelé,
köztük sok nőszirom és orchideaféle is.
Ezen a csodás, nagy kiterjedésű
területen az 1970-es évek közepe táján
kezdtek a kőrösi természetbarátok
komolyabb turistáskodásba; az addig
erősen ismeretlen és lenézett alföldi
gyalogos turistaság népszerűsítésének
adva egy esélyt. Ennek több kézzel
fogható eredménye is lett, többek között
jelzett túrautak hálója, illetve a
"felszabadulás" 30. évfordulójára,
1975-ben létesített Jubileumi Emlékpark
is, mely tulajdonképpen egy pártállami
csökevény a mai (nem)nagyonmagyarok
szemében. Valójában tényleg az is
lehetne - ha azóta bármilyen szinten
sikerült volna azt a turistakultúrát
akár csak megközelíteni is a két folyó
közén, vagy akár éppen a Nagykőrös
környéki erdőkben. De mint tudjuk, nem
sikerült. A "rendszermódosítás" utáni
években a park előbb elgazosodott,
kezdte visszanőni az erdő, majd minden
egyes objektumát eltűntették, vagy
megette az idő. Évekig, adatközlő és
dokumentációs forrás hiányában, még a
helyét sem sikerült meghatároznunk.
Eddig a napig.
Mert ma Dömével egy laza, erdőkerülő
sétát tettünk a Nagyerdőben, és ha nem
is 100%-ig, de nagy valószínűséggel,
sikerült lokalizálni az emlékpark
helyét. Ez nem az én érdemem, hanem
kizárólag Zsoltié, aki nagy alapossággal
rakta ki a hiányzó mozaikokat a terepen,
és próbáltam hozzá én is egy kis
dokumentációt mellé tenni, korabeli
leírásokból, újságcikkekből.
Szóval, a Természetbarát Emlékpark
(utóbb már ez volt a neve) a nagykőrösi
úttól északi irányban, kb. 3 km-re volt,
egy ma is tisztásnak látszó helyen.
Innen indult, vagy ha úgy tetszik, itt
ért véget három fő túraút jelzés: a
SÁRGA,
a
PIROS
és a
ZÖLD SÁV.
A parkban pihenőhelyek, padok, asztalok
voltak, sőt, még fúrott kutat is
sikerült 1982-ben eszközölni. A
tavasszal szokásos emléktúrák a városból
idáig, és az ilyen napokon 500 főnyi
gyereknek, felnőttnek megtartott
félkatonai akadályversenyek
kiszolgálásához nem volt eléág a lajtos
kocsi...
A turistautak itt-ott egyéb jelzésekkel
kapcsolódtak még egymáshoz, köztük egy
szép, kanyargós úton ma is fellelhető
PIROS KERESZTTEL.
Feltételezésünk szerint, amit még nem
tudunk bizonyítani, itt lehetett a vége a
Pest megyei
PIROS SÁV
jelzésnek is, mely a mai vég, Apajpuszta
után még folytatódott Kunszentmiklós -
Kunpeszér -
Tatárszentgyörgy/Sarlósárpuszta -
Ladánybene - Táborfalva - Pusztavacs
("Ország közepe") irányban, majd pedig le a
Nagyardőbe, a turista emlékparkba.
Mivel azonban a jelzések elenyésztek,
senki sem járja az utakat, szinte azt
mondhatni, kivételt jelent néhány, az
erdészet vagy a vadászok által vezetett
túra, illetve ha mi arra járunk.
Kár, mert nagyon értékes és szép
erdőterület ez, és jó lenne, ha nemcsak
vadgazdaálkodási és erdészeti érdekek
érvényesülhetnének itt sem, mint más
alföldi erdőkben, hanem egyszer ismét
lehetőséget kapna a természetjáró nevű,
nem kifejezetten erőszakos és
profitorientált fajta is, és végre
mindenki számára hangsúlyosan
nyilvánvalóvá válna, hogy nem pont mi,
gyalogos turisták vagyunk azok, akiktől
a síkvidéki természetvédelmi
területeket, erdőket és mezőket
leginkább félteni kellene - hanem
akiktől félteni kellene, azoktól kellene
sikeresen meg is védeni... Elég
reménytelen és naív óhajnak tűnhet,
pedig az is...
Szóval, Zsoltival tekeregtünk egy jót a
mai hideg, napsütéses kedd délelőttön,
és látható, miket találtunk.
Viszont, ha egy jelzést sem találtunk
volna, akkor is lett volna sluszpoénja a
napnak: egy "nyírmatuzsálemre" leltünk a
Gógány-ér felőli erdőrészen, melyhez
hasonló méretűt nem találtunk alföldi
falistákon, kizárólag nyugat-dunántúli
nyírek nőttek ekkorára vagy nagyobbra;
ugyanis, a 210 cm-es körméretével a
nagykőrösi öreg nyír az országos listán
a 6. körüli helyet nyerné el, de
mindenképpen az első tízben lehetne, ha
tudnának róla (azóta értesítettük Kapás
Tibor helyi természetbarátot, a nagy és
öreg fák rajongóját, aki remélhetőleg
feltérképezi és közkinccsé teszi
felfedezésünket).
Sok ilyen hasznos és múltfeltáró túrát
kívánunk még magunknak - és mindent meg
is teszünk, hogy általunk a természetjárás
legmagasabb szintű megnyilvánulásának
tartott, helyismereti határjáró túrákat
minél többet szervezzünk is. Mert hátha
lesz egy-két ember, aki az ilyeneket
látva azt mondja: éhes vagyok egy ilyen
túrára...
Minden rokonom!
Sántaőz
