"A túrára hajnali 5.20–kor indultunk Lajosmizséről. Esett az eső, de bizakodóak voltunk mind a kilencen, a Börzsönyben egész biztos nem esik. Az autópályán egyszer álltunk meg egy benzinkútnál kicsit pihenni, egy-két dolgot elintézni. Az eső egyik szakaszon szemetelt, a másikon nem, de mindenfelé borús volt az ég.
Követtük az utasítást, így sikeresen ráleltünk a Hont, Bernecebaráti, Kemence nevű településekre.
Kemencéhez közeledve már kezdtük elhinni, amit Csaba írt, tudniillik hogy nagyon szép környék.
A faluba beérve sikerült meglépni a soron következő programpontot, amely imigyen szólt: "kocsmázzatok". Igazán hangulatos helyre vetett bennünket jó sorsunk. Bár a kocsmáros egyik társunknak majdnem szívinfarktus okozott, amikor a körte szóra a rostos üdítőért nyúlt a pálinkás üveg helyett. A kocsma falain a paraszti élet régi tárgyaira ismertünk. Leginkább a cséphadarót szerettem volna elhozni, de volt ott még kasza, nyüstölő, ványoló, rokka, fateknő, stb...
Kemence valóban csodálatos fekvésű falu. Visszaszálltunk a kocsikba és az erdőkkel övezett őszi színekbe varázsolódott lombú fák között kigurultunk a Fekete-völgyben lévő panzióhoz. Láttuk a Börzsönyi kisvasút nyomvonalát is. A panzió parkolójában hagytuk az autókat, hiszen a túra útvonalának itt lesz a végpontja-Csaba leírása szerint. Összeszedelőzködtünk és elindultunk a piros négyzeten, majd ráleltünk a piros jelzésre is. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutottunk a hegygerincen úgy láttunk egyre kevesebbet a tájból, mert a köd ellepte a völgyeket. Az erdő a félhomályban varázslatos árnyalatokkal lepett meg minket: zöld, barna, okker, sárga, piros, bordó és ezek árnyalatai. Titokzatos és sejtelmes arculatát láttuk a természetnek. Ilyenkor gondolja az ember, hogy az élet szép.
A talajt, a sziklákat több helyen mohaszőnyeg fedte be. És egyszer csak nem gyönyörködhettünk tovább hosszasan a tájban, mert egy sziklás, köves csúszós szakaszhoz érkeztünk, ahol arra kellett koncentrálni, hogy hova rakjuk a lábunkat. Holló-kő, szép kilátás, ezt írták a térképre, de nem láttunk a ködtől az alattunk elterülő tájból semmit, csak a gomolygó ködfüggönyt. Élveztük, hogy a felhők között császkálhatunk és aki előttünk-mögöttünk lépdel annak csak az árnyát látjuk. És egyszer csak csupaszon az égre meredő sziklacsoporthoz érkeztünk. Még a ködbe takarózva is megkapó látványt nyújtott a természeti képződmény. Itt találkoztunk egy párossal, akik szintén voltak annyira elszántak az esőre hajló időjárási viszonyok dacára, hogy gyalogos túrára adták a fejüket. Kövirózsás. A sziklaképződményeknek ezt a nevet adták. Megkértük a túrázó páros hölgy tagját, hogy készítsen rólunk csoportképet. Jót tett a pihenő lassan begörcsölő izmainknak, mert elég hosszú szakaszon egyre csak fölfelé vitt az ösvény. De mentünk tovább Salgóvár bérce felé. Mikor megláttuk, hogy hová kellene fölkapaszkodnunk, hogy láthassuk a romokat, úgy döntöttünk, hogy ezt most nem bírjuk bevállalni, annyira elfáradtunk már. Visszatértünk a piros + jelzésre. Egy alkalommal elkeveredtünk, mert nem figyeltünk a jelzésekre, de néhány száz métert tettünk csak hozzá a tervezett gyalogláshoz. Gondoltuk mi. Egyszer csak elfogyott az erdő és egy földútra kiérve völgyre láttunk le, ahol falusi házakat, őszi pompába öltözött kiskerteket, lekopaszodott szántóföldeket pillantottunk meg. Valamint a szemközti hegyoldalt borító erdőt. Ámulattal néztük az őszi erdő színorgiáját. Közben végre kisütött a nap, de a felhők sem adták meg magukat, puha fehér gomolygásban komótosan úsztak át Szlovákiából Magyarországra. A szekérutat szederbokrok szegélyezték. Találtunk még finom érett bogyókat.
Meddig kell még gyalogolni? Már leszakad a lábunk. Hol van a kék sáv? Csak a piros+ útvonalon haladtunk még mindig. Egy bokorcsoport túloldaláról kutyaugatás hangjai értek el hozzánk. Hamarosan egy garázsba betolató autóra leltünk és házakra. A kocsiból kiszálló sofőrtől kérdeztük, hol vagyunk. Perőcsényben. Hát nem ide tartottunk. Messze van-e Kemence? Úgy három km-re. Elindultunk. Nem bántuk meg, hogy betévedtünk Perőcsénybe. Nagyon szépen rendben tartott portákat, felújított parasztházakat, hegyoldalt uraló a tájba simuló újonnan épített épületeket csodálhattunk. A  pincesor főleg a fiúk fantáziáját mozgatta meg, szívesen bekukkantottak volna némelyikbe, hogy meggyőződjenek róla valóban pince-e a pince, vagy csak gödör. Végre kiértünk a Kemencére vezető országútra. Egy perőcsényi illetőségű kutya szegődött hozzánk, hiába igyekeztünk visszazavarni a faluba.
Talpaltunk a betonon és egyszer csak egyikünk megállt és a térdére nehézkedve annyit mondott, hogy nem bír tovább jönni, annyira fáj a lába. Tanácskoztunk, hogyan tovább. Arra jutottunk, hogy Joe és János még bírják, ők elmennek a kocsikért a panzióhoz és visszajönnek értünk. Mi még császkáltunk az út szélén, keresve egy pihenésre alkalmas helyet, ahol majd az autókkal is meg lehet fordulni. Edit és Irénke úgy döntöttek, hogy még mennek egy kicsit. Mint később világossá vállt előttünk, jól döntöttek, mert az emelkedő mögött már ott volt Kemence.
Még sütött a nap, leheveredtek páran a bokrok takarásában pihenni. Mi 1,5 óráig bámultuk a környéket. Lestük a rendőri igazoltatást. Igyekeztünk kitalálni, hogy miért szállt be egyik kocsiból egy másikba egyedül egy nő és hajtott be a lekopaszodott fák közé. Majd érkezett egy másik nő és az ott hagyott autó mellé parkolt. Traktor hangja hallatszott egyre közelebbről, megérkezett a fák közé behajtott autó is. Kiderült, hogy egy csapat almát szedett valahol. Közben ismét beborult, feltámadt a szél is, így kitörő örömmel fogadtuk a megérkező autókat vezető férfiakat. Repültünk Kemencére, a reggel megismert kocsmába egy kis erőt gyűjteni a haza útra.
Ma sem tudjuk, hogy hány kilométerrel mentünk többet a tervezettnél. Azt tudjuk, hogy tavasszal ide vissza akarunk menni, mert látni akarjuk a szép kilátást."
 

Juhász Rózsa - Kecskemét