(497.) CSERHÁTI VÁRTÚRA A SZANDAVÁRRA


Idõpont: 2016. április 2. szombat
Útvonal: Becske - Szandavár - Peres-hegy - Szanda - Szandaváralja - Megvilágosodás sztúpa - Becske
Táv: 18 km


Folytatva cserháti vártúra-sorozatunkat, a mai napra a hegység belsejében magasodó szandai várhegy és környéke került terítékre. Kiinduló pontunk Becske község volt, amely a Galga-völgyben fekszik. Innen indult körtúránk, mely több szép látnivalóval is kecsegtetett.
Korán, negyed nyolckor értünk Becskére, ahol nyitva lévõ kocsmát kerestünk, de nem találtunk, csak olyat, amelyik nyolckor nyit. Kis toporgás után, a tulajdonos megszánt és negyed órával nyitás elõtt beengedett minket. A szokásos reggeli italok, kávék magunkhoz vétele után, kicsivel nyolc elmúltával elindultunk a hegyek felé.
Mielõtt azonban kiértünk volna a faluból, egy idõsebb úr, látszólag teljesen átlagos és normális állapotú, érdeklõdött, hova tartunk. Mondtuk, a  várhoz. Jaj, nagyon vigyázzunk, le ne üljünk ha felérünk, mert a tarajos kígyók ott egy méteresre is megnõnek, és ha megmarnak bennünket, végünk. Taval(!) is így járt két turista, és az egyiknek a hegytetõre ereszkedõ mentõhelikopter orvosa, a helyszínen vágta le a mérgezés miatt a kezét, hogy életben maradjon. Sõt: a Sas-hegyen (melyiken?) négy méteres példányok is elõfordulnak, ezért hamarosan kerítést építenek, hogy ne kerüljenek veszélybe azok, akik arra járnak. Majd a végén még hozzá tette, hogy a helikopter a Szandavárról ledobálta az összes kígyót, így végül is nincs akkora veszély. Ütõs pálinkákat eredményezhet errefelé a hegy mikroklímája...
Fittyet hányva Becske bácsi intelmeire, bevetettük magunkat a sûrûségbe, és az ORSZÁGOS KÉK jelzésen elindultunk a Szanda-hegy irányába. Az ösvény lassan, ám határozottan emelkedett, az idõ melegedett, a kedvünk kerekedett. Egyikünknek se esett jól a mászás, de mondogattam a társaknak, ha felérünk és meglátják a panorámát, minden gyötrelem semmis lesz.
A túraútvonalon jól láthatók voltak az OKT feltuningolásának jelei, új festések, irány- és távolságjelzõ táblák formájában.
Hamarosan elértük a régi bánya üzemútját, ahova felmászva, kitérõt tettünk a felhagyott bánya területére. Negyed óra sétával bent voltunk az egykori andezit-kõfejtõ kellõs közepén, de a kiszolgáló épületek romosak voltak, viszont a külszíni fejtés által felszaggatott, és félig elbontott hegy tátongó lyukait, elkezdte már visszahódítani a természet; annyira bebokrosodott minden, hogy helyenként csak sejtettük, hol folyt nem is olyan régen még kitermelés.
A bányából, néhány fénykép készítése után, visszatértünk a KÉK jelzésre, és a középkori várúton most már tényleg az egykori erõdítmény felé araszoltunk. Mentünk, megálltunk, kicsit szusszantunk, aztán folytattuk. Elérve a vár alatti kis, autóparkoló-szerû platót, hirtelen szembe találtuk magunkat a hegy keményebb részével. Az egykori vulkán megszilárdult andezitömlése, sasbércként emelkedik a táj fölé, három irányban meredek, szinte függõleges fallal mered a mélység fölé. Okos ember volt, aki ide várat kezdett építeni, mert a hely természetes védelme is már alkalmas lett volna az ellenség távoltartására. A sziklára szinte csak jelzésértékû falazást kellett ejteni, és máris kész lehetett a pompás õr- és megfigyelõhely.
Erõs tízperces szuszogtató leküzdésével aztán felértünk a rom alá, s kinyílt elõttünk a táj, egyelõre csak déli irányba, a nógrádkövesdi kõbánya felé, de már ez is nagyon szép látvány volt. Lehevertünk a meleg napsütéses hegyoldalban, és eszegetni kezdtünk. A sziklás terület, déli fekvése révén, egy természetes sziklakert volt, a kövek között egy-egy csomó kakukkfû vagy varjúháj zöldellett, kis virágok nyíltak. A csapat egyik fele azonban nem érte be ennyivel, és felmászott a várfal maradékához, a hegy legcsúcsára, és szemünk-szánk tátva maradt a csodálkozástól. Egy magyarországi viszonylatban páratlan, szinte teljes körpanoráma volt idáig tartó alázatos mászásunk jutalma. Nyugat felõl a Börzsöny teljes vonulata, a Csóványossal, vele átellenben a Pilis, az már a Dunántúl, megint ezen az oldalon a Naszály, utóbbi kettõ között a páracsík a gõzölgõ Duna-medret sejttette, mert látni, innen, nem engedte magát. Aztán tovább forogva a körhintán, a Déli-Cserhát, majd kelet felé a Mátra vonulatai és az Óvár-Ágasvár kettõs kúpja, aztán távolabb, északabbra a Karancs masszív tömbje, végül minden elképzelhetõ várakozásunkat felülmúlva, az északi horizontot teljes egészében uraló széles, fehér sáv látszott, a szlovákiai havas hegyvonulatok, élükön a Magas-Tátrával. Utóbbi csaknem 200 kilométerre van ide, mégis egyértelmûen azonosítható. Sajnos nem volt megfelelõ gépünk, hogy élesebben is megörökíthessük fényképen ezt a csodát, de a rosszul sikerült fotón is talán érzékelhetõ, mirõl beszélek.
Nem érdekes, hogy az egész északi-középhegységben nincs ehhez fogható kilátóhely, se a Mátrában, se a Bükkben, se a Börzsönyben - ha utóbbin a Csóványos betontornyát nem számítjuk, de a szandavár egy természetes magaslat. Innen van a legszebb kilátás, és alig jár erre valaki; pedig ide szinte bárki fel tudna jönni, nem nehéz terep...
Annyira szép volt itt, ahogy állt a levegõ, szél se rebbent, a világ tetején éreztük magunkat, és semmi kedvünk nem volt lemászni. De menni kellett...
A hegy túloldalán vezetõ ZÖLD ROM jelzés elég meredeken indul, aztán némi gatyafék után, megenyhül és beletorkollik a ZÖLD SÁVBA. Utóbbin kelet felé vettük az irányt, majd észak felé lekanyarodtunk, és jelzetlen szekérúton Szandára értünk. A falut a pincesor felõl közelítettük meg, és beletrafáltunk. Mert annyira szép volt a sok régi pince, kõbõl boltívesre rakott ajtókerettel, a néhány présház, köztük egy szépen felújított, valóságos fogadó-jelleget mutatott a kívülállónak. A pincék közepén állt egy régebben bezárt szeszfõzde, régi cégtáblával, amelyen a vörös csillag mutatta, mikori lehetett az egykor nyilván menõ vállalkozás.
A falu kocsmájához dél elõtt néhány perccel érkeztünk, és azonnal frissíteni kezdtünk. Hideget ittunk, kalóriapótló rágcsálnivalókat ettünk. Mindössze negyed óránk volt minderre, mert egy óra elõtt várt minket a szomszéd faluban, a jó két kilométerre lévõ Szandaváralján egy hölgy, aki az ottani Tájházat nyitja ki nekünk, és még át is kellett gyalogolnunk oda.
Kimenet Szandáról, még megálltunk "Máriácska káponkájánál." Ez az egyszerû, kis falusi kegyhely az 1800-as évek végén épült. Egy helybeli asszony azt álmodta, hogy a szomszédos Terény templomának padlásán van egy megégett Mária-szobor. Másnap el is ment és meg is találta. Elhozta, és kis fülkét építtetett neki. A faszobrot pedig egy asztalosra bízta, hozza helyre, amennyire lehet. A mester, nyilván figyelmetlenségbõl, a Madonna egyik kezére hat ujjat faragott, ami csak akkor lett nyilvánvaló, amikor a kápolnába helyezés után, a kíváncsi emberek közül valaki észre nem vette. Rögtön mindenki látni akarta. Akadt köztük egy férfi, aki különösen gúnyos volt és csúfolódni kezdett Máriával. Õ még aznap, az erdei favágás alkalmával, a baltával, véletlen lecsapta az egyik ujját. Ezt persze a falusiak Mária büntetésének vélték...
Szandát egy kaptatón hagyja el, akár gyalog, akár autóval az ember, bár utóbbival könnyebb rajta túllenni. Ahogy eléri a legmagasabb pontot az aszfalt út, és lejteni kezd, máris látszanak a szomszéd kis falu, Szandaváralja szélsõ házai. Takaros kis község, szemnek kellemes látvány végiggyalogolni rajta, de amikor megtudja az ember a paramétereket, összefacsarodik a szíve. A falu feltehetõen utolsó évtizedeit "éli". Harminc évnél régebb óta nincs iskolája, óvodája is néhány éve bezárt. A nyaralónak parasztházakat vásárolt idegenekkel sincsenek többen, mint 150 fõ, bár ez a csoport csak alkalmilag van jelen, nem él itt tartósan. Sok száz ilyen kistelepülés haldoklik az országban, és senki sem tesz semmit, hogy megmentse õket. Egy régi tanya vagy egy csárda pusztulása is szívbe markoló dolog, de amikor egy több száz éves falu szempillantás alatt múlt idõvé válik, és mindenfajta jövõ reménye nélkül haldoklik, a legszelídebb ember is ölni tudna a dühtõl. Két hete a pusztavacsi majorok kapcsán is kiborultunk, de ez és az ilyen falvak tucatjainak látványa, százszor fájdalmasabb...
Szandaváralja csendes beletörõdéssel várja sorsa beteljesedését. Nincs senki, aki megsegítené. Itt? A világ végén? Ahol 30-40 km-es körzetben semmilyen munkalehetõség nincs? Egy olyan falu miben reménykedhetne, ahol nincs gyerek és fiatal pár?...
Amíg áll, és él benne ez a maroknyi áldott ember, becsületben megöregedett asszony, férfi, még büszkék lesznek Tájházukra, amelyet csak kevesen látogatnak, pedig érdemes a megtekintésre. Példás rendben tartják, büszkén mutatják múltjuk, tulajdonképpen valamikori létezésük utolsó mementóját (a gondnok asszony palacsintát sütött nekünk és jó szívvel kínálta; ekkora a szeretet egy ilyen szegényes kis faluban; nagyképû, dölyfös és képmutató emberek, városok, szégyelljétek magatokat...)
Az Országos Kéktúra pecsétje is ott lóg még egy oszlopon, de ki tudja meddig?...
Hiába, ha az ember pokolra akar menni, hogy dudás lehessen az országjárók között, ne csodálkozzon, ha a duda egy pusztuló ország, világ siratódallamát ismételgetve, a dobhártyáját szaggatja ilyen helyeken...
Furcsa dolog ez, mert maga a túra szép volt, a nap csodás, a természet lenyûgözõ, a várhegy világszám. És mégis egy nagy gyomros ott maradt bennünk...
A faluban 1500 forintért lehet szállást szerezni, és igazán szép kirándulásokat lehet tenni a környékre, akár itteni bázissal is. Addig gyertek el ide, amíg van, aki elõre köszön nektek az utcán...
A falut a krosszpálya mellett hagytuk el, és tértünk be ismét az erdõbe, hogy utolsó megállónk, a nemrégiben épített Megvilágosodás Sztúpához érjünk. Némi keveredéssel az elvadult és alig járt utakon, Imre kütyüjének segítségével, azért csakhamar a Csiga-hegyen találtuk magunkat. És ott ismét, ma már sokadszor megtapasztalt csoda várt. Borókabokrok(!) ölölésében-takarásában messzirõl fénylett aranyozott sisakjával a buddhista szentély. Itt már igazi világbéke-érzés uralkodott el rajtunk, kiszállt belõlünk minden rossz, talán fentebbi keserû érzéseink is elcsillapodtak, megérkeztünk a béke világába. S csak alig akartunk innen is tovább menni...
A faluba végül - mi máson? - a Petõfi utcán gyalogoltunk be. Hazaindulás elõtt még betértünk Csõvárra a kocsmába, itt napfürdõztünk egyet - amit a D-vitamin hiányra hegyeztünk ki, valójában nem akaródzott senkinek elindulni egy ilyen szép nap után. Aztán nem maradt más, mint autóinkba szálltunk, és a mindig bevállalós pilótáinknak hála, biztonságban és elég gyorsan haza is értünk.
Ma itt voltunk, ezt láttuk és éreztük. Máskor, máshol járunk majd. De ami azonos minden alkalommal: a csoda megszületése  és a csoda megélése, ember és ember, ember és a természet, ember és a világ között. Ezt pedig csak az tapasztalhatja meg, aki felemeli a hátsó zsírpárnáit a fotelbõl, leveti magáról a kifogások egyre fojtogatóbb láncát, bilincsét, és fellélegezve, elindul egy másfajta élet, világlátás és élményhalmaz megélése irányába:

Emberek! Keljetek fel és járjatok! Egy életetek van és egy hazátok. Ismerjétek meg minden zegzugát. Ismerjétek meg a múltat, értsétek a jelent, és sejtsétek meg a jövõt. Kincsek hevernek a lábaitok elõtt, hevernek minden faluban és minden bokorban. Keressétek és találjátok meg õket. Egy életetek van, és az véges. Az élet csodáinak száma viszont végtelen..

Mindenkinek köszönjük a mai napot, úgy fent, mint lent...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsõlajos), Bogdánné Ubornyák Bori, Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), Kovács Mária (Kecskemét), Lõrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza), Polyák Imre (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Szabó Zsuzsa (Kecskemét).