(511.) TÚRA BUGACON


Idõpont: 2016. július 23. szombat
Útvonal: Felsõbugac - Hit tanya mh. - Nagybugac mh. - Nagyerdõ - Karikás csárda - Felsõbugac
Táv: 18 km


A magyar puszta. Ha valaki hazai romantikára vágyik, akár külföldi, akár belföldi, az elsõ, ami beugrik az átlag embernek: Bugac. Valójában persze kevesen látogatják ezt a helyet is, és ha igen, akkor is a szokásos giccsparádé: magyaros ebéd, lovas kocsikázás, lovas bemutató, pálinka, fényképezés. Mondanunk se kell, hogy Bugac nem ezzel egyenlõ, bár kétségtelen, ez is hozzá tartozik...
Az ország egyik, és az egész Kiskunság legikonikusabb helye és környéke régi kun szállásterület volt, amely a török idõkben ugyancsak elnéptelenedett, majd kétszáz év legeltetés és parlagon hagyást követõen, az elmúlt 100-150 évben lassan tanyák épültek, állandó telepesei lettek - végül területén, környékén is, falvak alakultak. Aztán téeszidõk jöttek, amelyek itt is szépen elkezdték megölni az egyéni gazdálkodást, míg végül meg nem alakult a nemzeti park, mely jó csomó területre kitette a "védett" táblát. Sokat lehetne arról beszélni, minek mi lett a következménye, milyen érdekek mentén milyen harcok folynak a felszín alatt, de ez most nem tárgya ennek az írásnak.
Bugac igazi nagy durranása, természetesen, nem a nemzeti park megalakulása volt, hanem az, amikor az 1930-as évek közepén az akkori birtokos, Kecskemét városa, a trianoni sokk után, kitalálta, hogy idegenforgalmat csinál a magyar Alföldbõl, és megépítette a kisvasutat, majd turisztikai fejlesztésekbe (turistaút létesítése, turistaház nyitása, kirándulók tömeges pusztára vitele és programmal való ellátása) kezdett. Ennek turista történelmi aktusa volt, amikor egy 1936-os, szeptemberi vasárnapon, több mint ezer, fõleg fõvárosi ember látogatta meg a helyet és fedezte fel, persze csak bele-belekapva, a buckák és a pásztorok világát.
Mára a gyalogos turisztika itt gyakorlatilag meghalt. Ha az ember errefelé túrázik, sorstárssal egészen biztosan nem találkozik. De legyünk igazságosak, a Kiskunságban máshol se nagyon. Ez nem csak szomorú, de nagyon nagy mulasztás is. Egy egész megye, régió, tovább megyek: az egész ország szégyene és mulasztása. Hiszen, ezt újra és újra hangsúlyozzuk: hazánk egyik legszebb, de mindenképpen legváltozatosabb tájegysége ez, és nem-megismerni, nem-megmutatni sok ezer embernek évente, és nem túl lépve a bevezetõben vázolt giccsparádés pusztaromantikán, ez bizony már-már bûn kategória...
A mai napon azért szerveztünk Bugacra túrát, amiért más hétvégéken más kiskunsági helyekre is, mert szeretnénk minden egyes alkalommal megmutatni szülõföldünk értékeit, és elgondolkoztatni az embereket, jól van-e ez a kollektív-tudatlan állapot így...
Szóval, ma Bugac került terítékre. Egy napba ugyan nem fér bele minden, de ezt a körtúrát is úgy igyekeztem összerakni, hogy ahol valami érdekesség van, azt igyekezzünk útba ejteni. Ha már eljöttünk, ugye.
Ennek fényében, Felsõbugacról indultunk, és - kivételes alkalom! - egy alföldi turistaúton, a PIROS KERESZT jelzésen tettük meg az elsõ néhány kilométert. Ez gyakorlatilag a régi Bugac-móricgáti kiskunsági határvonal, illetve a mellette, bugaci területen haladó szekérút. Mint ilyenen, több régi határjelet is lehet látni: termetes homokhalmokat, és még faragott határköveket is. Ez a vidám része a szakasznak.
A siralmas, a kb. 80 éve létesített és majdnem 10 éve nem mûködõ, azóta csak pusztuló kisvasút nyomainak látványa. szívszorító folyton a rozsdás, gazzal benõtt sínekbe botlani, pusztuló, valamikor szép és sok embert látott állomás és megálló épületeket fényképezni. sõt: van, ahol már a megállót nullára elgyalulták, mint például az egykori Nagybugac ilyen objektumát is...
Hogy némi jókedvünk azért mégis legyen, egy tekintélyes méretû birkanyájat láttunk az erdõ szélén, majd nem sokára megjelent a juhász is. Móricgáti területrõl jött, és motoron! Egy régebb Suzuki-val állt meg láttunkra, és kezdtünk rövid, de annál jobb hangulatú beszélgetésbe. A bácsi 77 éves, és kb. 70 éve juhászkodik vagy foglalkozik állatokkal. Nem kezdõ, az biztos. Mivel már nem megy úgy neki a gyaloglás, mint régen, ezért pattan általában a vasra és húzza a gázt, miközben kutyái teszik a dolgukat. A juhásztól nemsokára elköszöntünk, és folytattuk utunkat.
Móricgáti tanyák, Hittanya, Nagybugac - ebben a sorrendben jöttek az egykori megállók, kíváncsian vártuk, melyikbõl mit láthatunk még. Az igazi bonyodalmat utóbbi fent említett elbontása jelentette, mert ott kellett volna elkanyarodnunk a Nagyerdõ felé, de mivel nem volt már meg, sem épület, sem tábla, így egy dûlõvel túlmentünk és onnan közelítettük a rengeteget.
Ezen a nem tervezett úton két meglepetés is várt ránk (ezért is jó néha elkeveredni). Az egyik egy hatalmas libatelep, a másik egy Krisztus-kereszt Mária-szoborral.
A dûlõ végül egy másik szekérútba torkollott; itt jobbra, vagyis a Nagyerdõbe fordultunk.
Régi és híres része volt ez mindig Bugacnak. Egykor kiterjedt õserdejérõl és az ország egyik legszebb és legrégebbi õsborókásáról, néhány évvel ezelõtt pedig az egész országban hírhedtté vált erdõtûzrõl, melynek során több száz hektár semmisült meg az évszázados bokrokból, fenyõkbõl, egyéb fákból, s a többi növénybõl, állatokból. Mai túránk egyik célja volt, hogy bemenjünk leégett rész szélére, és megnézzük, mire ment 5 év alatt a természet. A látvány lehangoló volt ugyan, mert még mindig sehol sem lehet borókát látni és a halott fák tetején égésnyomok éktelenkednek, azért mégis akadt zöld szín is: a nyárak fakadtak rendesen, és a fû is foltokban elterjedt. Sõt: néhány virágcsoportot is láttunk, köztük legszebb a kék len volt.
A környéken élõk közül több emberrel is váltottunk néhány szót. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor azt írom, nem a médiában hangoztatott történetet tudják, javarészt saját szemük és fülük tapasztalata alapján, az erdõtûz keletkezésérõl, a felelõsökrõl, a kárról és a kitermelt fa valós mennyiségérõl, stb. Ez is megérne egy misét, de úgysem lehetne bizonyítani, amiket mondtak, így nem részletezem, miket mondtak. Még a végén mi is médiatényezõk lennénk a hallottak leírásával...
A Nagyerdõn átérve, megint a puszta várt. De ekkor már nem a reggeli borongós-kissé szemerkélõs idõvel, hanem a fejbevágó forrósággal. Fáradtunk is, kezdett is már elég lenni a gyaloglás, de tudtuk azt is, menni kell még egy keveset, hogy célba érjünk. Így hát mentünk. A Karikás-csárdához dél elõtt nem sokkal értünk, ránk fért hát egy alaposabb ebédszünet, pihenés. Lerogytunk egy füves-árnyékos földdarabra és eszegettünk, beszélgettünk, de legfõképpen pótoltuk a folyadékveszteségünket. Háromnegyed óra múltán, kissé frissebben indultunk neki az utolsó négy kilométernek, amire egy órát saccoltunk magunknak. És sikerült is nagyjából ennyi idõ alatt végeznünk.
Hazafelé még betértünk Jakabszállásra egy hûsítõ italra, a helyi kocsmába, ahová idefele, reggel egy kávéra is, és 2 óra után nem sokkal már otthon is voltunk.
Összefoglalva a napot, Petõfivel szólva:

"Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén."

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bogdánné Ubornyák Bori (Felsõlajos), Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), Lõrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Varga Istvánné Borika.