FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(511.) TÚRA BUGACON


Időpont: 2016. július 23. szombat
Útvonal: Felsőbugac - Hit tanya mh. - Nagybugac mh. - Nagyerdő - Karikás csárda - Felsőbugac
Táv: 18 km
 

A magyar puszta. Ha valaki hazai romantikára vágyik, akár külföldi, akár belföldi, az első, ami beugrik az átlag embernek: Bugac. Valójában persze kevesen látogatják ezt a helyet is, és ha igen, akkor is a szokásos giccsparádé: magyaros ebéd, lovas kocsikázás, lovas bemutató, pálinka, fényképezés. Mondanunk se kell, hogy Bugac nem ezzel egyenlő, bár kétségtelen, ez is hozzá tartozik...
Az ország egyik, és az egész Kiskunság legikonikusabb helye és környéke régi kun szállásterület volt, amely a török időkben ugyancsak elnéptelenedett, majd kétszáz év legeltetés és parlagon hagyást követően, az elmúlt 100-150 évben lassan tanyák épültek, állandó telepesei lettek - végül területén, környékén is, falvak alakultak. Aztán téeszidők jöttek, amelyek itt is szépen elkezdték megölni az egyéni gazdálkodást, míg végül meg nem alakult a nemzeti park, mely jó csomó területre kitette a "védett" táblát. Sokat lehetne arról beszélni, minek mi lett a következménye, milyen érdekek mentén milyen harcok folynak a felszín alatt, de ez most nem tárgya ennek az írásnak.
Bugac igazi nagy durranása, természetesen, nem a nemzeti park megalakulása volt, hanem az, amikor az 1930-as évek közepén az akkori birtokos, Kecskemét városa, a trianoni sokk után, kitalálta, hogy idegenforgalmat csinál a magyar Alföldből, és megépítette a kisvasutat, majd turisztikai fejlesztésekbe (turistaút létesítése, turistaház nyitása, kirándulók tömeges pusztára vitele és programmal való ellátása) kezdett. Ennek turista történelmi aktusa volt, amikor egy 1936-os, szeptemberi vasárnapon, több mint ezer, főleg fővárosi ember látogatta meg a helyet és fedezte fel, persze csak bele-belekapva, a buckák és a pásztorok világát.
Mára a gyalogos turisztika itt gyakorlatilag meghalt. Ha az ember errefelé túrázik, sorstárssal egészen biztosan nem találkozik. De legyünk igazságosak, a Kiskunságban máshol se nagyon. Ez nem csak szomorú, de nagyon nagy mulasztás is. Egy egész megye, régió, tovább megyek: az egész ország szégyene és mulasztása. Hiszen, ezt újra és újra hangsúlyozzuk: hazánk egyik legszebb, de mindenképpen legváltozatosabb tájegysége ez, és nem-megismerni, nem-megmutatni sok ezer embernek évente, és nem túl lépve a bevezetőben vázolt giccsparádés pusztaromantikán, ez bizony már-már bűn kategória...
A mai napon azért szerveztünk Bugacra túrát, amiért más hétvégéken más kiskunsági helyekre is, mert szeretnénk minden egyes alkalommal megmutatni szülőföldünk értékeit, és elgondolkoztatni az embereket, jól van-e ez a kollektív-tudatlan állapot így...
Szóval, ma Bugac került terítékre. Egy napba ugyan nem fér bele minden, de ezt a körtúrát is úgy igyekeztem összerakni, hogy ahol valami érdekesség van, azt igyekezzünk útba ejteni. Ha már eljöttünk, ugye.
Ennek fényében, Felsőbugacról indultunk, és - kivételes alkalom! - egy alföldi turistaúton, a
PIROS KERESZT jelzésen tettük meg az első néhány kilométert. Ez gyakorlatilag a régi Bugac-móricgáti kiskunsági határvonal, illetve a mellette, bugaci területen haladó szekérút. Mint ilyenen, több régi határjelet is lehet látni: termetes homokhalmokat, és még faragott határköveket is. Ez a vidám része a szakasznak.
A siralmas, a kb. 80 éve létesített és majdnem 10 éve nem működő, azóta csak pusztuló kisvasút nyomainak látványa. szívszorító folyton a rozsdás, gazzal benőtt sínekbe botlani, pusztuló, valamikor szép és sok embert látott állomás és megálló épületeket fényképezni. sőt: van, ahol már a megállót nullára elgyalulták, mint például az egykori Nagybugac ilyen objektumát is...
Hogy némi jókedvünk azért mégis legyen, egy tekintélyes méretű birkanyájat láttunk az erdő szélén, majd nem sokára megjelent a juhász is. Móricgáti területről jött, és motoron! Egy régebb Suzuki-val állt meg láttunkra, és kezdtünk rövid, de annál jobb hangulatú beszélgetésbe. A bácsi 77 éves, és kb. 70 éve juhászkodik vagy foglalkozik állatokkal. Nem kezdő, az biztos. Mivel már nem megy úgy neki a gyaloglás, mint régen, ezért pattan általában a vasra és húzza a gázt, miközben kutyái teszik a dolgukat. A juhásztól nemsokára elköszöntünk, és folytattuk utunkat.
Móricgáti tanyák, Hittanya, Nagybugac - ebben a sorrendben jöttek az egykori megállók, kíváncsian vártuk, melyikből mit láthatunk még. Az igazi bonyodalmat utóbbi fent említett elbontása jelentette, mert ott kellett volna elkanyarodnunk a Nagyerdő felé, de mivel nem volt már meg, sem épület, sem tábla, így egy dűlővel túlmentünk és onnan közelítettük a rengeteget.
Ezen a nem tervezett úton két meglepetés is várt ránk (ezért is jó néha elkeveredni). Az egyik egy hatalmas libatelep, a másik egy Krisztus-kereszt Mária-szoborral.
A dűlő végül egy másik szekérútba torkollott; itt jobbra, vagyis a Nagyerdőbe fordultunk.
Régi és híres része volt ez mindig Bugacnak. Egykor kiterjedt őserdejéről és az ország egyik legszebb és legrégebbi ősborókásáról, néhány évvel ezelőtt pedig az egész országban hírhedtté vált erdőtűzről, melynek során több száz hektár semmisült meg az évszázados bokrokból, fenyőkből, egyéb fákból, s a többi növényből, állatokból. Mai túránk egyik célja volt, hogy bemenjünk leégett rész szélére, és megnézzük, mire ment 5 év alatt a természet. A látvány lehangoló volt ugyan, mert még mindig sehol sem lehet borókát látni és a halott fák tetején égésnyomok éktelenkednek, azért mégis akadt zöld szín is: a nyárak fakadtak rendesen, és a fű is foltokban elterjedt. Sőt: néhány virágcsoportot is láttunk, köztük legszebb a kék len volt.
A környéken élők közül több emberrel is váltottunk néhány szót. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor azt írom, nem a médiában hangoztatott történetet tudják, javarészt saját szemük és fülük tapasztalata alapján, az erdőtűz keletkezéséről, a felelősökről, a kárról és a kitermelt fa valós mennyiségéről, stb. Ez is megérne egy misét, de úgysem lehetne bizonyítani, amiket mondtak, így nem részletezem, miket mondtak. Még a végén mi is médiatényezők lennénk a hallottak leírásával...
A Nagyerdőn átérve, megint a puszta várt. De ekkor már nem a reggeli borongós-kissé szemerkélős idővel, hanem a fejbevágó forrósággal. Fáradtunk is, kezdett is már elég lenni a gyaloglás, de tudtuk azt is, menni kell még egy keveset, hogy célba érjünk. Így hát mentünk. A Karikás-csárdához dél előtt nem sokkal értünk, ránk fért hát egy alaposabb ebédszünet, pihenés. Lerogytunk egy füves-árnyékos földdarabra és eszegettünk, beszélgettünk, de legfőképpen pótoltuk a folyadékveszteségünket. Háromnegyed óra múltán, kissé frissebben indultunk neki az utolsó négy kilométernek, amire egy órát saccoltunk magunknak. És sikerült is nagyjából ennyi idő alatt végeznünk.
Hazafelé még betértünk Jakabszállásra egy hűsítő italra, a helyi kocsmába, ahová idefele, reggel egy kávéra is, és 2 óra után nem sokkal már otthon is voltunk.
Összefoglalva a napot, Petőfivel szólva:

 

"Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén."


 

Minden rokonom!

Sántaőz
 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bogdánné Ubornyák Bori (Felsőlajos), Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), Lőrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Varga Istvánné Borika.

 

 

Móricgáti kereszt Régi kiskunsági határkő Bugacfelső egykori állomása Az állomás kerekes kútja Síneken Így kell gyalogolni
Móricgáti juhász a szamarán Bugac-Móricgát határon Móricgát vasúti megálló Edit és a potyószilva Hit tanya Eső után
Sólyomszem Kereszt és Mária-szobor Szitakötő Nagyerdő A kilátó romja A leégett borókás
A maradék borókás Szamárkenyér Bugaci karám Talpalatnyi árnyék Hőség, tűző Nap Karikás csárda keresztljéné

 


 

 

a

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz