(383.) TÚLÉLŐ TÚRA TISZAALPÁRRÓL TŐSERDŐBE


Idõpont: 2013. február 2. szombat
Útvonal: Tiszaalpár - Földvár - Templom-domb - Alpári-Holt-Tisza - Tisza folyó - Lakitelki-Holt-Tisza - Tőserdő
Táv: 13 km


Jobbnak láttam, ha a mai nap túrabeszámolójának én állok neki. Úgyis régen írtam már ilyesmit, mostanában elkényeztettek a túratársak, akik aktívan ontották magukból a túrákon szerzett benyomásokat, élményeket és érzéseket. Ma én ontom.
Egész héten mondtak ugyan esõt az országban, de egészen szombat reggelig az OMSZ területi elõrejelzése Tiszaalpár-Lakitelek térségére délelõtti órákban egyáltalán nem mutatott csapadékot, déltõl viszont igen. Erre azt találtam ki, kicsit hamarabb indulunk reggel, hogy dél körülre talán végezve, nagyrészt megússzuk esõ nélkül a túrát. Az OMSZ megint - már sokadszor - nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, sõt: kifejezetten sunyi módon átvert minket, ugyanis egész reggel és délelõtt esett, csak mire dél elmúltával befejeztük volna a túrát, az utolsó kilométereken állt el, és kezdett némileg tisztulni az ég.
Ehhez jött még az, hogy a túra útvonala a Tisza egykori és néha jelenlegi árterében vezetett, lapos, agyagos, részeken, ahol egy kis víz és esõ nem lehet akadály - de amennyi mostanában esett, a hóolvadásokkal megszaporítva, plusz még a napi adag, elég embert próbálóvá és szinte túlélõ jellegûvé varázsolta a menetet.
A várható idõjárás és a terep nehézségei ellenére a jelentkezõ tizenegy fõ nem mondta vissza a túrát - igaz más se, aki viszont ígérte, hogy jön, és mégse - így több  találkozó és bevárás után fél nyolc után már Kecskemétrõl száguldottunk Lakitelek, majd onnan Tiszaalpár irányába. Az õsi, csaknem ezer éves halászfaluba, a magyar történelem egyik fontos helyszínére valamivel nyolc után értünk, majd a szokásos autóátvitel a szomszéd faluba, kávé a kocsmában, és indultunk is.
Gizike Kecskemétrõl, illetve a három gurigabringás srác - az egyszerûség kedvéért - Kerekegyházáról nem túrázott még a csapatunkkal. És lehet, hogy a viszontagságok átélése után nem is nagyon akarnak majd...
Esõben vágtunk neki a rövid falunézõ sétának. Elõbb csoportképet készítettünk a világháborús emlékmûnél, majd távolról szemünk sarkából összekacsintottunk névadónkkal, Petrovics Sanyikával, aki bronzba öntve tûrte fején az esõ kopogását, ezután pedig egy  kis olvasási gyakorlat következett: Alpár falu 1075-ös említésének emléket állító emlékmûnél. Folytatva a sétát elõbb felmentünk a több ezer éves földvárra. Az objektum valamikor egy tömb volt a Templom-dombbal, csak egy átjáró út kedvéért elárkolták õket egymástól. A vár alatti rét - áradás és sok esõ után áthatolhatatlan vizenyõs, lápos terület - volt helye Anonymus szerint annak a legendásan fontos csatának, mely során Árpád és hadai megfutamították Zalán, bolgár vezért (ld. Zalán futása). A történelmi hely megcsodálása után átmentünk a Templom-dombra, és azt körbe járva tovább gyönyörködtünk a vizes terület látványában. Felülrõl és csak nagy vonalakban megtekintettük az Árpád-kori falurekonstrukciót, végül a ZÖLD SÁV jelzésen elindultunk az Alpári-rétek irányába (ez a sok érdekesség egynapos programot is adna az embernek, ráadásul ebben az esõben kicsit méltatlan volt rohanásunk a történelmi objektumok között, és nem is tudunk igazán jó szájízzel nézelõdni; sebaj, visszajövünk, ha majd száraz idõ lesz és éget a Nap!).
Helyismeretem okán  már sejtettem, mi vár ránk a laposban. Nem is kellett csalódnom - sajnos. Kezdetben még csak olyan sár volt, ami ejnye-ejnye, aztán egyre szélesedett az agyagos út, egyre több volt a víz a bordákban, egyre mélyebbre süllyedtünk az ázott agyagban és egyre nehezebb volt, helyenként szinte lehetetlennek tûnt a továbbhaladás. Anyukám biztosan csuklott, otthon, és én sem tudtam eléggé az embereket motiválni, mert ilyen helyen és körülmények között mindenki azon rágódik, mi a francnak kellett egyáltalán eljönnünk ide, és miért nem maradtunk inkább a seggünkön egy meleg, fûtött szobában, kényelmes fotelben, illetve, hogy mikor érünk már száraz helyre. Ha már viszont itt voltunk, muszáj volt tovább menni, muszáj volt túlélni az egészet, nem maradhattunk a laposban. Az esõ pedig közben egyre csak esett...
A nyûglõdés tovább fokozódott, mindenkiben dúlt valami dühszerû belsõ kínlódás, miután a helyzet csak romlott. Így ha valami szépet láttunk, sem hozott különösebben izgalomba senkit. Pedig pl. a folyó Tisza gátján átlépve egy csodálatos, õserdõszerû világba csöppentünk, de itt már nemcsak menni, hanem megállni se nagyon volt kedve senkinek. Cipõinkben állt a sárral kevert víz, vízhatlannak mondott vagy remélt ruhadarabjaink sorra áztak át, fáztunk, minden bajunk volt. A sár és a víz pedig csak egyre vastagodott az úton.
Elérve a lakitelki Holt-Tiszát, kezdetben a száraz meder mellett korcsolyáztunk a csúszós agyagtengeren, majd mintha az esõ kezdett volna alábbhagyni, végül aztán el is állt. Ekkorra mindenki kész volt már, egy ideig észre sem vettük, hogy nem esik - hogy is vettük volna észre, mikor a vizet a bõrünkön is éreztük már -, de aztán szép lassan engedett a szorongásunk, néha meg-megálltunk, lementünk a vízhez, fényképeztünk, beszélgettünk, nézelõdtünk, és ha nem lettünk volna csurom vizek, még talán ácsorogtunk is volna, bambán bámészkodva. Kifejezetten oldódott a hangulat is, és kezdett - persze csak módjával - jobb kedvünk lenni. De azért mentünk, ahogy lehetett.
Pedig a táj ilyenkor is szép. Az ember ilyen szituációkban és helyeken, körülmények között is cipeli magával minden frusztrációját és fásultságát, rossz kedvét és fáradtságát, mint minden más túrán is, de ahol jó idõ van, süt a Nap, kevésbé jön elõ. Így, ha valami jót is akarunk, valami pozitívumot a sok nehézség ellenére a mai túráról ide írni, akkor azt lehetne, hogy ilyen napok is nagyon kellenek az embernek és a közösségnek is, még ha nem is kívánjuk nagyon elõre, mert szenvedni is kell, morogni is kell, nyûglõdni és cipelni a lelki terheket is kell, átélni fizikai kínokat is kell, aztán ha megküzdöttünk becsülettel, mint például ma is, akkor szabaduljunk fel, hagyjuk ott a sárban a rossz érzéseket, negatívumokat, hiszen ezeket az esõ nem ránk mosta, hanem lemosta rólunk, a sárban dagonyázás nem akadály volt, hanem saját béklyóink fojtásától szabadultunk általa, a szenvedés nem az idõjárás viszontagságai miatt szakadt ránk, hanem éppen azáltal tört felszínre és szabadultunk meg tõle.
Lehet azt mondani, hogy ez a mai nap felejtõs. Lehet azt mondani, hogy ennél volt jobb túránk is, jártunk szebb helyeken, a mostoha körülményekrõl nem is beszélve. De a túrák nem lehetnek mindig mosolygós, vidáman beszélgetõsek, mint ahogy az élet sem mindig az, kellenek ilyen napok is, hogy izzadjunk, erõsödjünk és tisztuljunk.
Aki ezt a  mai napot végigcsinálta velünk, biztosan nem gyöngébb, hanem erõsebb lett. Biztosan nem rakódtak rá a terhek, hanem megkönnyebbült. És ha hullafáradtan, csapzottan, éhesen-szomjasan és ágyékig sárosan tértünk is haza mindannyian, de a meleg víz lemosta rólunk a nap sarát, vele életünk sarának egy adagját is, mert minden gondunkat az ártérben hagyhattuk.
Nyugodjunk meg most már tehát, és örüljünk annak, hogy a Teremtő ma erre az útra hívott-vezetett el bennünket, hogy ismét és sokadszor izgalmas kirándulást tegyünk egy elzárt, mások számára alig-alig látott és látható világban, ahová kívülálló egyáltalán nem, bennfentes is csak nagy nehezen és néhanap tekinthet be, egyszóval: adjunk hálát a Nagy Szellemnek, hogy ismét utazást tehettünk legmélyebben elzárt önmagunkban...

Ajánlom még az ide tartozó  indián közmondásunkat is: "Ha a szem nem könnyezett volna, a lélek nem látott volna szivárványt."

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Barna Imre (Kecskemét), Bódiné Tormási Gizella (Kecskemét), Csete Sándor (Nagykõrös), Csonka Zoltán (Dabas), Duzmath Csaba (Kerekegyháza), Gondos Máté (Ladánybene), Nagy Irén, Spiegelberger Tamás, Szõke Tímea (Dabas), Varga Istvánné Borika.