FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(385.)  V. JÉGTÖRŐ MIZSE MARATON


Időpont: 2013. február 23. szombat
Útvonal: Lajosmizse - Iskola-tó - Ceglédi út - Tarnay-dűlő - Pető-dűlő - Pusztatemplom - Mizsei Óriás - Jézus-fa - Fehér-tó - Strázsa-hegy - Táborfalva - Megyehatár - Madaras-tó - Ladánybene
Táv: 38 km
 

"A mai napon igencsak korán kellett kelni ahhoz, hogy a rajtba időben odaérkezzünk. 4:45-kor kellett kelni, ezért előző nap már 21-kor aludni tértünk, de nem igazán sikerült álomba merülni. Az idő meg csak telt és egyre közeledett a reggel. Végül is hajnal 2 óra környékén sikerült egy kicsit aludni, de gondoltam magamban, hogy 40 kilométer ilyen kevés alvással még érdekesebb lesz. Igen 40, vagy 42 szóval egy maratoni táv várt ma ránk. Az ébredés meglepően elég gyorsan sikerült és már negyed6 után robogtunk a sötétben kis autónkkal Ladánybenére, hogy felvegyük Zolit és Mátét. Útközben kétszer is észnél kellett lenni az úton átszaladó őzek miatt, de érdekes, hogy nem voltam tompa egy cseppet sem. Izgalommal teli állapotban voltunk a mai nap miatt. Megérkeztünk Lajosmizsére a park előtti parkolóba ahol Csaba már várt reánk és szépen lassan összesereglett a mai nap aludni nem tudó, túrázni vágyó csapata. Régen nem látott Török Mária is csatlakozott hozzánk, illetve két általános iskolás leányzó is, Bujdosó Bettina és Petra. Kecskemétről még jött Mátyás Gábor, Lajosmizséről pedig Szőrös Zoltán. Időközben Mikus Edit is megérkezett.
A parkolóból 11-en vágtunk neki a kis „sétánknak” (6:10). A turul szobor előtt készítettük csoportképüket és a vaku villanása végleg felébresztett minket. A
ZÖLD SÁV jelzésen indultunk el az Iskola-tó irányába. Az idő csendes és nyugodt volt annak ellenére, hogy esőt jósoltak. A pénteki hó szinte csak az utakon és azok mellett olvadt el, de mindenütt még azért több volt, mint szimpla lepel hó. A tónál megálltunk, mert egy újabb társunk „kullogott” utánunk, Zsolti személyében. Így már 12-en voltunk. Egyre világosabb lett, ahogy közeledtünk a Ceglédi úthoz. Amint elértünk az úthoz Csemő felé fordultunk, majd átkelve az autópálya felett nem sokkal ezután balra letértünk egy szekérútra (6:48). Az út nagyobbrészt havas volt, de nem volt mély a hó. A hangulat remek volt, a korán kelés jelei nem igazán mutatkoztak. Egy igen hosszú, szántók között vezető egyenes szakasz után jobbra fordulva egy újabb következett, de ezúttal erdőben haladva. Itt kicsit nagyobb volt a hó vastagsága, de mivel már több autó járt erre, a letaposott nyomokban könnyedén haladtunk. Egy szélesebb dűlő útnál balra fordultunk és útba ejtettünk két keresztet is: a Sebestyén- és a Misovits Illés keresztet. Az út nagyobbrészt fák között vezetett így a szélből nem sokat éreztünk, egészen addig amíg a Kónya dűlőt el nem értük. Ez a műút kivisz balra az 5-ös úthoz, jobbra pedig a Pusztatemplomhoz. Mi természetesen jobbra fordultunk és a Pap boltba betértünk egy kis pihenőre (8:05). De előtte még a Rovott-keresztet is megnéztük, amelyen rovás írás olvasható. Itt csatlakozott hozzánk Eszter, így már 13-an voltunk. Kávé és egyéb frissítők fogyasztása után, vagy alatt, a bolt kinti fedett asztalainál remek  reggelit varázsolt túravezetőnk. Finom szalonna kenyérrel és hagymával. Mindenkinek jól esett egy kis energia.
Miután kicsit tömtünk a hasunkba, továbbindultunk. Sajnos eléggé nyílt terepen vezetett itt az út, így a ’mindig szemből fújó szelet’ most jobban éreztünk, szabályosan hideg volt. A Rostás-Szigetvári keresztet elhagyva nyílegyenesen átvágtunk a havas-füves dombon a rom irányába. A romot még azok is megcsodálták, akik már látták, mert annak ellenére, hogy alig áll egy-két fala mégis van valami marasztaló varázsereje. Visszamentünk jelzésünkre és az Almási- és a Bartal-kereszt mellett elmenve végre ismét földúton haladhattunk. Megálltunk egy kicsit, hogy lefényképezzük a Vackor-fát, mely mondjuk kistestvére is lehetne a következő célpontunknak. A ZÖLD KERESZT jelzés  elágazásánál balra fordultunk és egy kisebb dombocskán átmenve sokáig fakerítés mellett vezetett a szekérút. És egyszer csak jobb felől előbukkant a Mizsei óriás. Mi Timivel tavaly nyáron már eddig teljesítettük a ZÖLD SÁV jelzést de akkor minden sokkal zöldebb volt. Most pedig minden kopasz, és így még látványosabb volt az óriás. Ahogy elértünk alá szinte törpék lettünk. A vastag törzs és a belőle elágazó vastag ágak, a szinte láthatatlan teteje ámulatba ejtett mindenkit. Ez egy olyan hely, illetve fa, amelyet mindig meg lehet csodálni és nem lehet csak annyival elintézni, hogy na ezt is láttuk. Inkább az jár az ember fejében, hogy jól látjuk, jól érezzük? Innen a bokrok között mentünk át egy másik jellegzetes fához, a Jézus-fához (9:37). Nevét onnan kapta, hogy egy bizonyos szögben nézve kirajzolódik Jézus alakja, ahogy a keresztre van feszítve. Lehet kell hozzá egy kis képzelőerő, de szerintem aki hisz benne egyből meglátja. A fa egyébként méretileg a Vackor és az Óriás között van és a nyári időszakban észrevehetetlen. Na de ezért vagyunk mi, hogy felhívjuk rá a figyelmet!
Továbbhaladva egy tanya kerítéséig mentünk és egy majd négyszáz éves fa régi helyét néztük meg. Majd a kerítés mentén elértünk egy földútig amelyen jobbra, majd balra fordultunk. Már az óriás elérése előtt éreztük, hogy valami csepereg, de ekkora már esett a kicsit fagyott eső. Baloldalon erdő, jobb oldalon szántó kísért minket és hamarosan megpillantottuk a Besenyi-major romos hodályát. Az istálló részen gond nélkül át lehetett sétálni és leszámítva a tetőn egy-két lyukat elég jó állapotban volt. Ahogy a másik végén kimentünk megláttunk egy másik épületet és egy kisebb, olykor lakott kis épületet. Ezek mögött pedig ott rejtőzött a régi Mizsei-csárda romja. Ahogy eléje értünk (10:05), láthattuk, hogy csak a homlokzata és néhány másik fala, ami még állott a többi részen beomlott és összedőlt. Állapotához képest még azért így is meg tudja idézni a múlt szellemét, hiszen udvarán keresztül vezetett a régi Vacsi országút és remek pihenőhely volt anno. Vajon milyen lehetett akkor amikor itt pezsgett az élet, poroltak a lovak, vagy éppen dalolásztak az ittas utazók és a betérők. Ezt már csak elképzelni lehet. Annyira elvarázsolt minket a hely, hogy az egyéb esővédő ruhadarabok felvételén kívül az eső senkit sem érdekelt, pedig ruháink már igencsak vizesek voltak és még fél távnál sem jártunk. Nem azt mondom, hogy nem vettük észre az eddigi kilométereket, de valahogy nem foglalkoztunk az idő múlásával.
Itt egyébként a ZÖLD KERESZT  jelzés vezet el, amely mellett található Szent Imre- vagy Lókötő-fát is megnéztük. A neve szerintem egyértelmű, de azért az akác nagysága és a törzsének vastagsága (310 cm) elcsodálkoztató. A jellegzetes és nevezetes fák mindegyike biztos egy óriás facsaládból származik és nem akartak egymástól messze elszakadni,ezért vannak ilyen közel egymáshoz. Visszamentünk a csárdához és mögötte rátértünk a vacsi országútra, mely a Fehér-tó keleti felén vezet át. Ahogy átléptünk a megyehatáron (10:31), beérkeztünk a pusztavacsi erdőbe. Itt kicsit szétszakadozott a csapat, mert az eleje jobban kilépett, a vége pedig bevárta Szőrös Zoltánt. Sajnos a túra előtti héten a térde kificamodott és úgy gondolta, hogy mára már jobb lett. A túra elején még tudta velünk tartani a lépést, de az óriás után egyre inkább lemaradozott. Mivel mi nem teljesítménytúrán voltunk és egy csapatként túrázunk, így mindig bevártunk fájós térdel küszködő társunkat, nem hagytuk magára. Egyébként is olyan szakaszon voltunk ahová nem tudtak volna érte jönni, így Táborfalváig kénytelen volt végigmenni.
Az erdő ezen szakasza is hosszú, szinte négyzet parcellákra osztott részekből és utakból áll. Így mi is ilyeneken mentünk keresztül és a hó itt kicsit vastagabb volt. Az erdő egyébként is egy útvesztő annak, aki nem ismeri, mert rengeteg négyes kereszteződés van benne, amelyek szinte teljesen egyformák. A labirintus jellegének adott egy kis ízt az is, hogy havas volt a táj. Kisebb emelkedők és lejtők is váltakoztak, de az erdő egyszerűen még így kopaszon is szép. Nem látni a végét, de az elejét sem, keresztül sem lehet rajta látni, csak egy dolgot látsz, azt hogy az út előtted a messzeségben bezárul. De ahogy haladsz mégsem éred el az összezáródást, legfeljebb egy újabb elágazást. Mi magunk mögött hagytunk egy-kettőt mire elérkeztünk egy jártabb szekérúthoz (11:11), amely mentén jobb oldalon egy elkerített erdő húzódik. Pont ott álltunk ahol régen a Klementina-major állott. Innen bal felé vettük az irányt és az esőnek köszönhetően már kicsit lucskosabb volt a hó és sárosabb az út. Ahogy kiértünk az erdőből egy igencsak sáros területen kellett átverekednünk magunkat és egy útkereszteződésben egy igen furcsa dologra lettünk figyelmesek. Almát szórtak szét a vadállatoknak és magaslest nem igazán láttunk a közelében. Lehet, hogy ezzel tényleg az állatok etetése volt a cél, hát talán ilyen is van errefelé. Felocsúdva a gyümölcsszőnyeg látványából megtudtuk, hogy itt állott régen a Lipót-major. Sajnos ennek sem lehetett már semmi nyomát látni, akárcsak az előzőnek. De még mindig impozáns látványt nyújtott a majorhoz vezető gesztenyefasor. Továbbhaladva telepített erő sorai között vezetett a földút, majd egy kis emelkedő után azt vettük észre, hogy az eső elállt. A következő többszörös útkereszteződésben (12:14) megmutattuk Zolinak, Eszternek és Editnek, hogy merre kell menniük, hogy mihamarabb Táborfalvára érjenek, azért, hogy Zoli szenvedései a térde miatt mielőbb véget érjenek. Így csak tízen mentünk tovább az eredetileg tervezett útvonalon.

Egy újabb négyes kereszteződésben balra fordultunk, majd egy kis ösvénynél, vagy csapásnál jobbra felértünk a fák közé. Alig kivehető ösvényen emelkedtünk és hamarosan megpillantottuk a Strázsa-hegyet amelyre kis kaptatón jutottunk fel
(12:36)
. Ezen a helyen állva szabályosan hegyen érezhettük magunkat, mivel a magaslatokra jellemző fenyőfák díszítik a hegyoldalt, a rajta keresztül futó ösvények is olyan látszatot keltenek, mintha ez itt egy hegycsúcs lenne. Végül is van itt egy HP pont, ami felér egy magaslati ponttal is. Többen már itt is jártunk, de aki még nem az is látta és érezte a hegyet, pedig az Alföld egy dombján állottunk. Már nagyon éhesek voltunk mire ide értünk, de tudtuk, hogy Falván majd tea és lángos vár minket. Azért egy doboz almás süti és fejenként egy alma - mely Csaba varázszsákjából került elő - mindenkinek jól esett és el is fogyott az utolsó darabig.

A hegyről átmentünk a Leső-halomra amelyről remek panorámába illő kilátás nyílott a környékre. Még a Tál-halmot is láthattuk. Egy kicsit a buckavidékre emlékeztetett a táj, mert eddig csak kisebb emelkedések voltak, de itt gombamód megszaporodtak a buckák. Tölgyes-cserjés-buckás vidék képe tárult elénk amerre csak néztünk. A halom neve hű magához, mert itt sokáig lehetne, a tájat fürkészni ameddig csak a szem ellát. Sajnos nekünk sok időnk nem volt, így csak röpke pillanatokat örökítettünk meg szemünkkel és fényképező masináinkkal. Innen, hogy kis idő nyerjünk nem menünk el a Tál-halomra és átvágva néhány szögletet egy hosszú földútra tértünk át, majdhogynem végig csapáson menve. Jó hosszan vezetett amíg egy elágazásban balra nem fordultunk. Ezt egy jobb forduló követte. Ebből is látszik, hogy a sok kereszteződés miatt a helyismerettel nem rendelkező könnyen eltévedhet. Végül is egy hosszú egyenesre kell rátalálni, azon elindulni jobbra vagy balra, de nem mindegy az égtáj. Mert dél-nyugati irányba haladva elérjük az autópályát, de a másik irány már kicsit reménytelenebb. Az észak-nyugati - észak-keleti irányzék sem ad mindenhol egyértelmű támpontot. Egyszerű a megoldás velünk kell túrázni és kész. Már több órája hallani lehetett az autópálya zúgását, de most már egyre hangosabb és élesebb volt, mivel a közelébe elértük. Egy újabb balforduló után már a pályával párhuzamosan haladtunk és nyílt terepre értünk. Pár száz méter után rákanyarodtunk a felüljáróra vezető homok-, majd műútra. Átérve a Rákóczi úton jobbra fordultunk és már láttuk a frissítő pontot.
Éhesen, kicsit elázva, több mint 25 kilométerrel a lábunkban, de megérkeztünk (13:55). Ekkora már a 3, korábban elszakadt társunk ott volt, és itt várt minket Borika, Ircsike és Spigi is. Egy kis asztalon pedig várakozott a jól megérdemelt kései ebéd: lángos tejföllel, sajttal, forró teával. És persze az isteni, csokis-meggyes sütemény. Minden nagyon finom volt és szinte észrevétlenül elfogyott minden. Borika fia, István hozta el a friss embereket és az ellátmányt Lajosmizséről. Állítólag látszott rajtunk az elmúlt órák fáradsága, de a teli szájak, a folyamatos élménybeszámoló nem erről árulkodtak. Ahogy lassan fogyott a bőség kosara megállapodtunk abban, hogy egyenest Benére megyünk, de ha idő engedi, akkor Felsőlajos felé kitérünk. Ami meglepő volt, de annál helytállóbb, hogy a két Bujdosó lány is jött velünk tovább. Erre nem tudok megfelelő szavakat találni, de ez is motivált minket, hogy ha már így összetartunk, akkor végigcsináljuk.
Táborfalvai pihenőtől újra 13 fővel folytattuk utunkat (14:24), de előtte elköszöntünk a túratársainktól és Istvántól is. Az autópálya mellett kanyarodó földúton mentünk tovább, de valami hiányzott. Eltűnt a hó, legalább is alig volt jelen csak imitt-amott voltak nagyobb foltok. Olyan volt mintha az autópálya egy határvonalat képezett volna a havas táj és hó nélküli táj között. Végül is gyalogoltunk eleget a hóban, de szerencsére sár nem volt. Táborfalva melletti szántók között mentünk és a Pálinkás dűlőtől már a Kiskunsági Piros vonalán jártunk, legalább is innentől vannak felismerhető jelzési. A Kő-halomnál, akit érdekelt felmászhatott megnézni a határkövet, természetesen ennek nem mondhattam nemet és megnéztem. Egy kis halomra kellet felmászni amit csöppet sem érdekelt annak ellenére, hogy 30 kilométerhez közeledtünk és korán volt a kelés. Sajnos innen műúton ballagtunk egészen az 5-ös útig, mert úgy döntöttünk, hogy a túra végén több időt szánunk a Gondos vendéglátásra, így nem tértünk ki Felsőlajos felé. De hát addig volt még majd 6 km. Csöppet sem estünk kétségbe, mert az eddigi lendület a beszélgetéseinkben és lépteinkben megmaradt, mintha tényleg most indultunk volna el. Az is furcsa volt, hogy a 3 „újonc” is annyira hamar felvette a ritmusunkat, mintha az első 25 során is velünk lettek volna. Vagy talán az ő frissességükből merítettünk mi, ki tudja?
Átkeltünk a főúton (15:24) és egy régi étterem nyomait láthattuk jobboldalt. Nagyon hosszú, viszonylag egyenes és nagyon széles földúton mentünk. Baloldalt szántóföldek, jobb oldalt erdő. Az út a felsőlajosi Akácfa utca becsatlakozása után már kicsit keskenyebb lett és a fák is változtak. Sokkal pusztaibb volt a látvány, nem tűnt mesterségesnek az erdő. Volt látnivaló bőven. Az első a Jaj-tó medre volt, a másik pedig a Madaras-tó. Még most sem értem, hogy honnan, de nekem lett volna erőm körbejárni a Madaras tavat észak felé, de végül csak dél felöl, alulról kerültük meg. A látvány úgy sem volt elhanyagolható, hogy víz nem volt benne, csak egy kis fákkal körülvett mederben volt, itató jellegű kis víz. A meder hatalmas területű és legészakiabb csücske mögött pár kilométerre ott van a Betyárdombi Tanösvény. A túloldalon látni lehetett a meder szélét, azon az oldalon ahol mi mentünk ott meg csak sejteni lehetett, mivel itt már nem voltak egyértelműek a mederpartvonalak. Elég hosszan haladunk a tó mellett és sokáig lehetett csodálni a nagyságát és készíteni a számtalan panorámaképet. 50-100 méterenként mindig újabb arcát és oldalát mutatta. Elérkeztünk egy kereszteződéshez ahol balra fordultunk és szemben a dombon legelésző juhokat láttunk. Igazi tájkép jellege volt, amit igyekeztünk is minél többen és többször megörökíteni. Egy bokor közelében megálltunk, hogy fiatal lányainkat bevárjuk és addig a csapat nagy része letelepedett a fűbe, mintegy jelezvén, hogy már elfáradtak. A csapat egyik fele még szaporította volna a kilométerek számát, a másik meg már itt befejezte volna. De én úgy gondolom, hogy ha nem 1,5 óra lett volna a busz indulásig az igazság a két csapat vágya között lett volna. A csapat, a pihenőtől Zsoltit és engem kivéve átvágtak a
PIROS SÁV jelzésre. Szinte egy időben értünk el a jelzéshez és be Ladánybenére. Mátéék előtt édesapja, mint egy célfotó, videót készített befutásunk pillanatáról (16:46). A túránk, ha úgy vesszük itt ért véget.
Beinvitáltak magukhoz és egy újabb meglepetés várt ránk. Megterített asztal, forralt bor és tea, kis pálinka és kétféle sütemény. Nagyon meleg fogadtatásban részesültünk és csak ámultunk azon a házon, amelybe beléptünk. Kívülről olyan kis egyszerűnek tűnő lakóház, de belül egészen más világ. Mintha a természet beköltözött volna a házba, a régi kúriákra jellemző fa, ablak és ajtódíszítések voltak mindenütt. Nem semmi záróakkordja volt a túránknak, a házon belül is sok fényképet el tudtunk volna lőni. Amíg ettünk-ittunk Robi bá mesélt amolyan régi és nem olyan régi „kocsmai” történeteket, mivel házukban egy kis presszó is üzemel, csak úgy barátias alapon. Így megannyi „fura figura” keveredett már itt érdekes kalandokba. Leülve nem a fáradság vágott fejbe minket, hanem a szüntelen nevetés és jókedv. Rég nem látott barátként üdvözöltek, és láttak vendégül minket, ami nagyon jó érzés volt. Sajnos 18-kor újra útra kellett kelni. Már koromsötét volt mikor a maradék egy kilométert megtettük és 18:16-kor a buszmegállóban voltunk, a presszó mellett. Túránk ténylegesen itt ért véget. Elköszöntünk Zolitól aki reggel itt kötötte ki vasparipáját. Többiek megvártuk az utolsó, 18:25-ös buszt, majd felszálltunk rá és még egy kicsit tömegközlekedtünk. Lajosmizsénél elköszöntünk Gábortól és Zsoltitól, a buszról leszállva pedig a lányoktól. A parkolóban két autó várta reggel óta, hogy utasai visszatérjenek. Ahogy megérkeztünk pár szót válva elköszöntünk egymástól és hazaindultunk.
Reggel a park oldalához érve nem hittük volna, hogy ez a nap ilyen jó lesz. A beígért esőtől kicsit tartottunk, de csak 2-3 órát esett valami fagyos eső, amit ki lehetett bírni. És a 38 kilométer? Hát az sem volt éppen kis teljesítmény. Mi már jártunk a nagyobb részén így tudtam domborzatilag mi vár ránk, de ettől még éppen olyan érdekes volt, mintha először jártunk volna végig. Hogy miért? Erre két logikus magyarázatot látok: a megunhatatlan természetjárás és a társaság. A mostani túrán inkább az utóbbi volt a dominánsabb. Együtt volt a csapat lélekben és fizikailag is. Együtt vágtunk neki és mindenki a saját erőnlétének ismeretében választott távot. A Bujdosó lányok teljesítménye szintén kiemelkedő, mivel a rajtnál még csak 27 km-re vállalkoztak. A fáradság jelei pedig rajtuk és a többieken sem látszott, legalább is én nem vettem észre. Annyira összeszoktunk és ráéreztünk egymás ritmusára, hogy ezt többször meg kellene ismételni. Ahogy elhagytuk Táborfalvát éreztük, hogy hamarosan vége és nem kell tovább küzdenünk. A kérdés az, hogy mi ellen. A természet erői ellen nem, mert igazán kegyes volt hozzánk az idő. Magunkkal szemben sem, mert bármikor ki lehetett volna szállni. Mégis küzdelem volt a teljesítőképességünk és lelkünk ereje felett, még ha ez annyira nem is tudatosult. Többen mondtuk, hogy alig aludtunk pár órát és mégis elejétől a végéig fittek voltunk és talpon. Igaz a Madaras-tó után pihenő érdekes pontja volt a túrának, de
erről mindenki csak magában tudja az igazat. Fáradtak voltunk, éhesek, de magabiztosak. Tudtuk, hogy a Gondos-ház tartogat nekünk még egy kis pluszt, és ha kell még egy kis energia, azt megszerezzük. A hosszú táv alatt nem csak a természettel váltunk eggyé, hanem egymást is megismerhettük jobban és ehhez nem feltétlen kellett hosszasan beszélgetnünk. Ami látnivalót a táv és az idő megengedett azt megnéztük és egyiket sem csak futólag.
Lám mennyi minden belefér majd 11 órába: túrázás, ismerkedés a természettel és egymással, ja és
mindezt ha úgy vesszük ingyen. Mert az az ellátmány amit reggel, ebéd után és uzsonna időben kaptunk azt lesz még alkalmunk viszonozni. A Túrakör tagjai között nincs anyagiaskodás, céljaink közösek és ehhez mindenki annyit tesz hozzá, amit gondol és amit tud. Minden kis plusz segíti azt, amitől ez működik, és amitől olyan barátias, sokszor családias az együtt töltött idő. Timi így foglalta össze a napot: Az összetartozás érzése, szemnek gyönyörűséges táj, léleknek üdítő beszélgetések, testnek ízletes eledelek és valami szívet bizsergető különleges hangulat jellemezte a mai napunkat, és minden egyes túránkat. Mindenesetre egy rossz kellemetlen dologról szót kell ejtenem. Az pedig nem más, minthogy vége lett a napnak. No de csak ennek, mert a folytatás más távon és máshol, már túra közben is szóba került. Így talán könnyebb a dolgos hétköznapokat átvészelni, ha tudjuk hétvégén a barátok és a természet vár minket."


Ezen a napon együtt túrázott
: Balog Csaba, Bujdosó Bettina, Bujdosó Petra, Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Gondos Máté (Ladánybene), Mátyás Gábor (Kecskemét), Mikus Edit (Budapest) - 27 km, Nagy Eszter (Budapest) - 27 km, Nagy Irén - 11 km, Spiegelberger Tamás - 11 km, Szekeres Zoltán (Kerekegyháza), Szőke Tímea (Dabas), Szőrös Zoltán - 27 km, Török Mária és Varga Istvánné Borika - 11 km.

 

Lajosmizsén reggel 6-kor Halvány fény Tóparti-pihenő Tarnay-dűlőn Tanya a Pető-dűlőn Sebestyén-kereszt
Misovits Illés keresztje Fűtőérték A régi Pap-bolt Csonka-kettős és a kettős kereszt Reggelire szalonna hagymával A Rostás-Szigetvári-kereszt
Pusztatemplom-domb Szélárnyékban Haladunk tovább Almásy-keresztnél Nem csak a charolais-k marhák... Vackor-fánál
Sáfrány-föld mellett Mizsei Óriás Máté és az Óriás (magyar népmese) Jó kedvünk van Jézus-fa névadója Besenyi-major romos hodálya
Belső A régi Mizsei-csárda végnapjai Hókrossz, esőben A Szent Imre- vagy Lókötő-fa A 310 cm-es akáctörzs A régi Vacsi úton
A Fehér-tó medre A Vacsi-erdőben Klementina-major hűlt helye Fenyves jobbról Sárban és esőben Kommentár nélkül...
Vadetető, Gáborral Lipót-major régi gesztenyéi Strázsa-hegy felé közeledve Strázsa-hegyen Sütiszünet Ereszkedőben
Tölgyes-cserjés-buckás Kilátás a Leső-halomról Magashegyi gerinc Vacson Frissítőpont Táborfalván A lángos és a tea Eszter függővé vált
A nagyok tömik A kicsik csipegetnek Ircsike meg nevet Ház a faluszélen Megyehatár a pályán Szántóföld mellett
Nagy András-kereszt 5-ös úton által Jaj-tó helye Birka nyáj, beeeeee! Védett gyep, cserjékkel Nagyon szép tanya Benén
Guttyan-kereszt Gondos vendéglátás Tea, bor, süti Botorkálunk Búcsú Benétől Emlékbe

 

 

 

a

"Ha a szem nem könnyezett volna, a lélek nem látott volna szivárványt." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz