FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(432.) TÚRA A KISASSZONY-ERDŐBEN ÉS A JAKABSZÁLLÁSI-BORÓKÁSBAN


Időpont: 2013. december 14. szombat
Útvonal: Hajtó út - Kisasszony-erdő - Borókás - Lódri-szék - Hajtó úti iskola - Hajtó út
Táv: 18 km


1. BESZÁMOLÓ

 

Nagyon jó érzés egy ilyen nap túrabeszámolóját megírni - megjegyzem, mostanában csupa ilyen érzésű túránk van! - mert ahol ennyi jó és kíváncsi, önfeledt és örök gyerek-ember összejön, kíváncsi  ilyen szürke időben is egy programunkra, az mindenképpen jó érzés. Ráadásul nemcsak ennyi; ma tényleg olyan helyen jártunk, amiről egyikünknek se volt sok fogalma - kivéve Zsoltit, aki már járt azért erre -, így csak sejtettük, reménykedtünk benne, hogy szép helyeket is érinteni fogunk. Azonban az, ami végül is a világvégi békét és nyugalmat sugárzó helyen fogadott minket, minden képzeletünket felül múlta...
Lajosmizséről négyen, Kecskemétről tizen indultunk neki, nagyjából mindannyian 7 óra után kicsivel, hogy Jakabszálláson, a kocsmánál találkozzunk Endréékkel. Találkoztunk is. A kecskeméti busszal nem jött pluszban senki, így némi térképnézegetés és kávézgatás után, nyolc óra elmúltával indultunk neki a Hajó úti felé vezető kis aszfaltos szakasznak, hogy ott a régi marha- és birkahajtásra használt, pusztai út elején leparkoljunk autóinkkal, és végre elkezdjük a túrát. Mai túravezetőnk Zsolti volt és kis kütyüje, mely mindig a kezében virít.
A szokásos poharas szíverősítők körbekínálása után elindultunk. A Hajtó úton csak keveset haladtunk déli irányba, mert az első adandó alkalommal balra lekanyarodtunk róla, és a régi Zöld úton a Kiskunságban
ZÖLD SÁV jelzésének nyomait keresve, elindultunk befelé, a Kisasszony-erdőbe. Nem túl szép, de mégiscsak erdei szakaszon jártunk, balról fiatal fenyvessel. Egyik öregebb példányú akácon legnagyobb meglepetésünkre PIROS SÁV jelzést találtunk. Ez hogy került ide?
Ezek szerint a
PIROSNAK se ott ment a nyomvonala, ahol ma. Talán a régi ZÖLDDEL volt egyben?...
A nyiladék végén a régi erdészlakhoz, illetve az egykori Félegyházi úti iskola épületéhez értünk. Rövid szünetet tartottunk, hogy ismét kóstolhassunk egy kis folyékony és szilárd hazait. E következő szakasz egy hatalmas irtásos rész újratelepítése apró, három-négy éves fenyőcsemetékkel. Fognak itt kínlódni a szárazságban, mire megerősödnek - feltéve, persze, ha nem vágják ki őket karácsonyra.
A kicsit kopaszabb részt leküzdve aztán már tényleg kezdett szépülni a környezet. Buckák emelkedtek ki a síkból és szinte egymás oldalából, rajtuk sűrű, idősebb fenyvesek. Itt-ott pedig már megjelent egy-két boróka is. Aztán nemsokára, Zsolti és kütyüje vezetésével, letértünk a széles homokútról, és kezdtünk más dolgokat is észre venni.
A halmok magasabbak, a köztük lévő völgyek mélyebbek lettek, egyre több volt a borókabokor, helyenként már erdő sűrűségűre terebélyesedtek, összeértek. És mi meg csak egyik dombról le, másikra fel, miközben rengeteget fényképeztünk - mert itt aztán tényleg volt mit! Az ilyen tájhoz nem szokott szemek, de a szokottak is, csak kapkodták a fejüket. Nagyon nagy élmény volt itt bódorogni, és főleg: ilyen kíváncsi emberekkel közösen átélni, megosztani egymással amiket bokrok ágán, tövén, alján találtunk. És ez a természetjárás csúcsa! Ezt a műfajt érdemes igazán művelni - akár hegyen, akár síkon.
Sokan abban a tévhitben tengetik az életüket, hogy akkor érik el a legmagasabb és felülmúlhatatlan szintet, ha óriási távolságokat és nagy magasságokat tesznek meg, másoknál rövidebb idő alatt, végigszáguldva egy kisebb tájegységen vagy hegységen, a számtalan szépség, érdekesség mellett pedig csak elrohannak, mert nincs idő megállni, nincs idő gyönyörködni és fényképezni. Akkor mit ér az egész? Az élet lényege se az, hogy időre elrohanjunk a szép dolgok és jó emberek mellett, és magányosan száguldjunk születésünktől halálunkig - vagy amíg bírunk. Az élet lényege, megfigyelni és észre venni az apró örömöket, megtalálni azokat az embereket, akikkel érdemes együtt tölteni az időt, és közös erővel formálni egymást, segíteni a másiknak - míg végül az ember azt veszi észre, máris egy közösséget teremt vagy annak rövid idő alatt a szerves részévé válik. És itt hangsúlyoznám a közösség szót. Mert közösen megtapasztalni és átélni dolgokat, a legnagyszerűbb érzés.
Mit ért volna például ez az egész táj is, ha csak egy ember, vagy kettő csatangol benne. Kivel osztjuk meg, hogy milyen érzéseket vált ki az egész belőlünk? Mit ér a szépség látványa, ha a mi arcunkat nem látja senki, és mi sem látjuk más arcán, hogy sikerült neki meglepetést okozni? Akik azt hiszik, hogy a magányos vándorlások a tökéletesek, akkor fogadják el tőlünk, több éves tapasztalat alapján: a magányos vándorok életéből mindig hiányzik valami, sosem teljes az érzelmi kinyilatkozás. A közösségi, mindent megszemlélő és másoknak kedvében járó természetjárás viszont semmilyen hiánnyal nem bír. Szokni kell ugyan, hogy nem gyors a tempó, vagy nem egyes emberek diktálják az útvonalat, sebességet, de ha valaki ennyi alázatra mégis képes, akkor biztosan nem fog csalódni! Mert másoknak örömet okozni, a legnagyobb dolog, amit elérhetünk ezzel az egésszel  - viszont mindig kizárólag magunknak örömet okozni nemcsak önzés, hanem igazából nem is öröm, egyfajta becsapás. Nem az az igazi boldogság, ha szépet látunk, ha nekünk valami jó. Az igazi boldogság, ha mások arcán, viselkedésén látjuk, hogy boldogok attól, amit adunk nekik. Ennél nagyobb boldogság pedig nem létezik...
Minden időérzékünk kikapcsolt, annyira elvarázsolt minket a látvány. Hiába van december, a természet ilyenkor is tartogat szépségeket, látnivalókat. Hogy mennyit, annak egy részét igyekszünk képekkel érzékeltetni, de hogy ezt mennyire nem lehet mégsem visszaadni, az tudja, aki a képeket összehasonlítja azzal, amit a valóságban láttunk.
Egyszer csak aztán mégis kikeveredtünk ebből a csodavilágból, és kicsit prózaibb szakasz következett, de ez sem volt csúnya, sőt!
Tanyák mellett haladtunk, aztán elértük a Lódri-szék hatalmas kiterjedésű medrét. Száraz volt, de egykor itt végtelen víz hullámzott. A partot körben nem is láttuk, csak onnan sejtettük, hol lehet a határa,  ahol sorban a partjára épült tanyák kirajzolták azt. A meder közepén sziget, amire fel is másztunk, és a tó túlsó oldalán ugyancsak egy tanyánál értünk ki a füves legelőnek használt részről. A tanya mellett egy furcsa, traktorszerű szörny fogadott minket, majd áthaladva egy friss búzamezőn, már ismét járható szekérúton gyalogoltunk a Hajtó úti iskola felé. A régi iskolaépület magányosan áll a régi telken, kerítés és udvara felszámolva... A Hajtó úton aztán már csak egy bő fél óra volt, amíg a kocsikig hátra lévő két és fél kilométert még megtéve, befejeztük a mai túrát.
A jakabszállási erdő és buckavidék egy természeti csoda. Sok ilyen helyen jártunk már a Kiskunságban, de ehhez fogható katartikus élményt még egyik sem adott nekünk. És ennyi ember arcán látni a gyermeki örömöt, a rácsodálkozást, ez az igazán felejthetetlen élmény. A táj pedig? Ugyancsak felejthetetlen marad. És az is biztos, hogy ide még sokszor visszatérünk...
Mindenkinek köszönjük a részvételt és a sok közös élményt!

Minden rokonom!

Sántaőz


2. BESZÁMOLÓ

 

"A mai napra ismét egy Édosszal közös program volt betervezve: túra a Jakabszállási Kisasszony-erdőben. A régi ZÖLD SÁV nyomvonalát terveztük végigjárni, illetve nyomait felelni. Ez egyike volt az első négy kiskunsági túraútnak. A találkozó Jakabszálláson volt a posta előtt, ahonnan a reggeli frissítők elfogyasztása után kocsikkal mentünk ki a Hajtó út végéhez. Itt hátrahagyva kerekes paripáinkat elindultunk a PIROS SÁV és a hajdani ZÖLD SÁV jelzéseken dél felé.
Mai napra is nagy csapat gyűlt össze, de mint ahogy az lenni szokott mostanában ismét egy kis gasztronómiai fűzerezése is volt, mivel ismét volt sütemény és élelem bőségesen. Az első kis erdei útnál balra letértünk a jelzésről és elég hamar adódott egy újabb fejtörő: hogyan került egy
PIROS SÁV jel egy fára, mely már a fa növésével együtt szétnyílt, így biztos régi lehetett. Szabó Endre túratársunk, aki anno részt vett a jelzés festésében, nem tudta a választ. Hát igen ez jellemző a túráinkra, hogy mi nem beletenyerelünk a rejtélybe hanem egyenesen belesétálunk. Elhaladtunk egy régi erdészlak mellett, majd a Félegyházi úti iskolához közeli kanyarulatban megtartottuk mai első étkezésünket. Továbbhaladva egy erdőtelepítésen vágtunk át, s közben a kissé ködös-párás idő nem igen akart engedni a szorításából. Egy kanyarulatot követően aztán végre elértünk az igazi erdőbe.
Egy homokos úton mentünk a fenyves erdőben, majd letérve az útról borókás-nyírfás vegyes erdőben találtuk magunkat. A földút is eléggé hullámzó volt, de itt volt egy kis völgy is ahonnan jobban szemügyre vehettük a buckás tájat. A boróka bokrok és a nyírfák között folytattuk túránkat jelzetlen úton és így még jobban betekinthettünk az erdő rejtekébe. Egy újabb földútra értünk, de ez sűrűbb homokú volt, bár a kissé hidegebb idő ellenére szilárdabb volt, mégis a mély keréknyom barázdák árulkodtak arról, hogy itt nem lehet könnyű járművel közlekedni. Erről is hamarosan letértünk, hogy egy magaslathoz menjünk, de úgy hogy minél mélyebben menjünk az erdőbe. Boróka bokrok között kanyargott ösvényünk, közben sok helyen valóságos mohaszőnyeg bújt meg a bokrok alatt, tövében, mely akár fekvőhelyül is szolgálhatna. Az ösvény felvezetett egy magaslatra, ahonnan remek kilátás nyílott a szomszédos dombokra és az erdőre is. Sajnos a látható homok sávok krosszozók munkásságára utal, de ezt hamar el lehetett feledni a táj láttán. Boróka bokrok, fenyőfák és nyárfák körbe-körbe. A csapat néhány tagja a szomszédos halomra is felment.
Lemenve a halomról egy ideig a homokutat követtük, majd ismét letértünk róla az erdőbe, amelyben most is járatlan helyeken találtuk magunkat. Egyszer mégis kikeveredtünk egy újabb dűlőútra, majd egy idő után jobb oldalon egy erdőirtás mentén mentünk. A
ZÖLD SÁV jeleit eddig nem nagyon találtuk meg, de egy kereszteződénél feltűntek jelzései, melyet Timi, Zsolti és én követtünk, ameddig a többiek ismét a hasukat tömték. Egy középen füves erdőben mentünk, mely egy idő után akácos erdővé változott és itt majdhogynem meg is szűntek a jelzések. Sajnos egy ötös kereszteződésben már nem láttunk újabb jelzéseket így nem tudtuk tovább követni, s visszamentünk a többiekhez. Továbbra is az erdőirtás mentén mentünk és itt jobban ért minket a szél és hűvösebb is volt.
Kisebb-nagyobb és elhagyatott tanyák tűntek fel, majd az egyik mentén egy keskenyebb erdei útra fordultunk. Az út menti erdő nagyobbrészt ritkább volt, de voltak sűrűbb foltok is. Az egyik ilyennél két kopasz fa nőtt egymás mellett az út végén, mint egy útirányjelző. Mi balra fordultunk, és ismét az erdő sűrűjében voltunk. Egy magaslest is láttunk, amelyet követően dimbek-dombok következtek mire újra egy homok útra értünk ki. Balra fordulva kiértünk a Lódri-székhez, mely egy hatalmas tó volt még az esősebb időkben. Nagy kiterjedésű meder szélét a fák és a tanyák elhelyezkedése mutatatta. Utunk a tó medrén át vezetett, érintve a kis szigetet a közepén. Áttérve egy tanya mentén haladtunk el, ahol egy igen furcsa és öreg mezőgazdasági gép kelltette fel figyelmünket, de funkciójára sajnos nem sikerült fény deríteni. A tanyát megkerülve egy földúton értünk be házak közé, illetve a Hajtó úthoz, melynek sarkán állott a régi iskola. Az ajtaja nyitva volt, így bementünk az épületbe, amely üresen állt.
Innen a Hajtó úton mentünk tovább, mely egy nagyon széles mezőgazdasági földút, egyben a Kiskunsági Piros útvonalának része. Az idő, akárcsak egész nap továbbra is borús volt és kissé csípős. Hosszú volt az út a kocsikig, de végül is visszaértünk. Itt mindenki az autójába szállt és élményekkel gazdagodva hajtottunk haza.
Ha jelzésben nem is találtunk rá, de a régi zöld út nyomvonalát jártuk be, s közben felfedeztük a Jakabszállás mellett lévő gyöngyszemet, a Kisasszony-erdőt. Hasonló a Betyár-dombhoz, a Fülöpházi-buckavidékhez, az előbbiből a változatos erdei világot, az utóbbiból a változó buckás vidéket ismerhetjük fel benne. De ettől még egyedisége is van ennek az erdőnek, hogy mi azt mindenkinek magának kell felfedeznie. Mindenesetre ne csak a dűlőkön járjunk, hanem térjünk be az erdő rejtekébe, mert ott többet láthatunk. Az elkészített fényképeinkkel ennek csak töredékét tudjuk visszaadni. Az erdő mellett húzódó tómeder pedig hátha egyszer vízzel lesz teli és akkor igazi madárparadicsom lesz itt a tóban és az erdőben egyaránt."

Szőke Timi és Csonka Zoli (Dabas)
 


Ezen a napon együtt túrázott
: Balog Csaba, Bodorné Fülöp Mária (Kecskemét), Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Hegyi Ervin (Kecskemét), Hegyi Ervinné Katika (Kecskemét), Iván Sára (Kecskemét), Kiszel Julianna (Kecskemét), Leányfalusi Károly (Kecskemét), Németh Erzsébet (Kecskemét), Rubos Bence (Kecskemét), Szabó Endre (Jakabszállás), Szabó Endréné (Jakabszállás), Szőke Tímea (Dabas), Tóth Ferencné Erzsike (Kecskemét) és Varga Istvánné Borika.



 

Térképre magyar! Melegítünk... Egy ismeretlen PIROS jel Régen erdészlak volt Fehér nyárjas Telepítéses
Kezdődik az erdő Borókásba érünk A táj első felvonása Nyomon vagyunk Decemberi zöld A csend az úr
Merre tovább? Katika Saci nagy munkában Juli töltődik "Mi jó barátok vagyunk" Hegyen
Helló világ! Homokangyal Buckás legszebb része Homok a homokon Újabb halom Nyuszika-halmon
Karcsi bá Nyugi, csak nyújtanak... Nyárfás Régi ZÖLD Elhagyatottan Mesés a vidék
Juli lesben Mai csoportképünk Lódri-szék medrében Egy felszedett orientációs pont Tanyasi szörny Kint vagyunk a tóból
Siralomház A szobában Hajtó úti iskola Egykori tanterem KIvágott fa jelzéssel PIROS

 

 

 

 

a

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz