(377.) TÚRA A NAGY-KOPASZRA


Időpont: 2012. december 29. szombat
Útvonal: Nagykovácsi - Nagy-Kopasz - Tarnai-pihenõ - Vöröspocsolyás-hát - Nagykovácsi
Táv: 12 km


Mai találkozónk a dabasi Tesco parkolójában volt 7:30-kor. Innen egy autóval összesen négyen mentünk Nagykovácsiba, ahová háromnegyed kilenc előtt érkeztünk meg. Évzáró túránkat ’igazi hegységben’ terveztük eltölteni, mégpedig a Fekete-hegyeknél, Nagykovácsi-Páty-Telki települések által körbezárt területen.
Célpontunk választása sem véletlen volt többségünk még nem járt ezen a területen és nem csak egy szokványos erdei területről és kis emelkedésről volt szó. A majd összesen 400 méteres szintemelkedés, a télies, de mégsem kopasz erdő mellett a Csergezán Pál-kilátó, a Tarnai Pihenő és a Vöröspocsolyás-hát képezték a mai látnivalókat. Autónkat a templomnál hagytuk és kiszállva egyből megállapítottuk, hogy ma remek időnk lesz. Igaz reggel még nulla fok alatt járt a hőmérő higanyszála, de mégsem fáztunk. A templom körüli teret nemrégiben alakíthatták át, mert minden nagyon újnak tűnt. A települést a Kutya-hegy irányába hagytuk el. Egy keresztnél a balra forduló jelzéssel együtt mi is a Nagy-Kopasz irányába fordultunk. A karácsony tájékán lehullott hónak szinte már nyoma sem volt, kivéve a földutakat.
Ezeken kisebb-nagyobb jégfoltok és befagyott pocsolyák nehezítették lépteinket. Elhagytuk Nagykovácsi utolsó házait és elérkeztünk a Sisakvirág tanösvény első állomásához. Ezután a Nyerges-dűlő mellé, nyílt területre értünk ahonnan visszafelé tekintve remek kilátást nyílt a Zsíros-hegy, Kutya-hegy, Nagy-Szénás és Nagykovácsi felé. Egy kanyarulatban ágazott ki a jelzésből a , mely folyamatos emelkedővel vezetett a fiatal erdő és az öreg erdő határán. Sajnos a fakitermelésnek áldozatúl esett a korábban itt húzódó alagútszerű ösvény. A földút itt is havas-jeges volt. A tanösvény 2. állomásánál még visszatekintettünk a völgyre, amelyben Nagykovácsiból jöttünk. Elképzeltük, hogy milyen lehet itt a kilátás nyáron, vagy éppen ősszel, távol a város zajától, a civilizációtól.
Szinte bármerre is mennél előbb-utóbb egy ’kis dombra’ kellene felkapaszkodnod, hogy azután a túloldalon leereszkedve csak a hegyek és völgyek között, vagy apróbb településekben találd magad. Az már természetszerű volt, hogy ha túrázunk, fényképezünk is. Mai napon is sűrűn kerültek elő a masinák. A tanösvény tábláját elhagyva befordultunk a csendes, nyugodt Cseresznyés-erdőbe és megkezdtük emelkedésünket a kilátó felé. ’Zajt’ csak mi keltettünk lépteinkkel és beszélgetésünkkel. A fák között kicsit melegebbnek tűnt a levegő, bár a földön fekvő fatuskókon és kidőlt fákon lévő fagyott állapotban lévő gombák árulkodtak arról, hogy még nincs itt az ideje a meleg időnek. Egy biztos tiszta levegőt lélegezhettünk be egész nap. Alföldi túráink során mostanában megszoktuk, hogy vannak kisebb emelkedők, amik itt is voltak legfeljebb hosszú kilométereken át tartottak. Ettől még nem mentünk lassabban, mint szoktunk, igaz a tanösvény táblái, vagy éppen egy régi hótoló látványa meg-megállásra kényszerített minket.
Útközben a 4. állomásnál megnéztük a kis itató-dagonyázó tavacskát is melyben a víz félig volt és be volt fagyva. A kilátó előtt volt egy meredekebb emelkedő, de észre sem vettünk és már ott is voltuk a Csergezán Pál-kilátónál. Itt volt a tanösvény 5. állomása. A farácsokból álló kilátó méltón emelkedik a körülötte lévő fák és hegycsúcsok fölé. Kialakítása attól érdekes, hogy felfelé lépcsőzve semmit sem látsz premier plánba, hanem csak egy csíkban. A szintek közötti pihenőknél pedig a rácsozaton beszűrődő fény alkot különleges fényviszonyokat, amely napszakonként és biztosan állítható, hogy évszakonként is más és más. A fa anyaga olyan hatást keltett, mintha pár hónappal ezelőtt készült volna és meglepően tiszta volt, nem voltak rajta firkák és bevésett ’itt jártunk feliratok’.
Lehet ha jobban megnézzük akkor észrevesszük ezen pusztító jeleket, de valahogy ide csak a kulturált emberek tévednek el. A rácsok között megvillanó tájkép lényegében ugyanaz volt, de mégsem lehetett teljes mértékben összerakni. Talán azért nem, mert folyamatosan csaltak fel a lépcsőfokok a legfelső szintre, de azért a kíváncsi természete hajtotta a túrázót, hogy mi az amit majd láthat odafentről. Végül is valamiben lenni, illetve valaminek a tetején lenni nem ugyanaz. Így volt ez a kilátóban is.
Fent csodálatos 360 fokos panoráma képe fogadott minket: a Hármashatár-hegytől indulva körbefordulva a János-hegyig szinte mindent lehetetett látni. A reggeli köd néhol nem engedett messzire látni, de a legtávolabbi csúcsok körvonalai így is láthatóak voltak. Csak körbe-körbe jártunk a kilátóban és magunktól is sikerült beazonosítani, hogy mit látunk, de segített ebben a nálunk lévőtérkép és a kilátó korlátján elhelyezett tájékozató kis táblácskák. A látvánnyal nem lehetett betelni szinte hosszú perceket lehetett eltölteni egy irányba nézve. De mivel nem itt volt túránk vége így le kellett ereszkednünk a kilátóból és tovább kellett menni.
Egy darabig bokrok között kanyargó köves ösvényen mentünk, majd szélesebb földúton, amely imitt-amott sáros volt. Éreztük is, hogy már enyhébb az idő reggelhez képest, de arra nem gondoltunk, hogy sárosak is lehetünk. Dagonya azért nem volt, de a lejtős részen inkább a turistaút menti füves részen ereszkedtünk le. Elértünk egy újabb tanösvényi állomást, a hatodikat a jelzések elágazásánál. Itt megváltozott az erdő képe is. Fenyőfák között néha a föld alól kilátszó fehér dolomitokon ereszkedtünk le a Tarnai-pihenőhöz. Itt remek kilátás fogadott minket. Egészen az ’ugratóig’ sétáltunk és onnan vettük szemügyre a panorámát. Mögöttünk a Fekete-hegyek vonulata imitt-amott ligetes részekkel, fenyőfával benőtt hegyoldalak. Alattunk a tátongó mélység meredek sziklás hegyoldallal és a Hideg-völggyel. Ezért is lehet ezt a kilátópontot ugratónak nevezni, mert itt mintha mindennek hirtelen vége lenne.
A nap melegen sütött, de éreztük a hidegebb légáramlatot, így a kopasz pihenő középső részénél tartottunk egy kis ebédszünetet. A kilátóhoz is sokan jöttek fel, de itt többen álltak meg egy kicsit pihenni, vagy éppen piknikezni. Tarnai Pihenő – Nagykovácsi Könnyed tempóban visszamentünk a jelzések elágazásához, majd jelzéseken folytattuk utunkat. Érezhetően lefelé haladtunk miközben több jobb és bal kanyart hagytunk magunk mögött. Ez a szakasz sem volt unalmas. A fák többsége mintha mohacsizmát húzott volna, némelyek törzsén a föld fölött dúsabb és 30-40 cm magas mohasáv húzódott. Ha jobban figyeltünk, akkor római számokat is megtalálhattuk, mivel igen sok a törzsében nem sokkal a föld fölött kettéágazó fa. Volt olyan is, amelyik 3 felé ágazott. A római III és IV sikerült megtalálnunk. Láttunk egy-két fatörzse között lévő, befagyott madáritatót is, illetve megfagyott júdásfül gombát is. Egy kanyarulatban igen érdekes alakú farönkre bukkantunk: 3 ék 3 irányba ágazott ki a törzsből és nem tűnt úgy, mintha ember keze lenne az alakzat megformálásában.
A vadátjáró után egy mély kocsi nyomban mentünk mivel az út teljesen fagyos volt. Kiértünk egy széles erdei útra, amin akár korcsolyázni is lehetett volna, mert szinte csak a szélén lehetett csúszka nélkül menni. Ahogyan rásütött a nap igencsak érdekes fény és látási viszonyok alakultak ki. Elértük a jelzés elágazását, ahol a széles út jobb felé elkanyarodik, de utunkat egy kiszélesített földúton folytattuk kevesebb jéggel. Korábban itt nehezen lehetett megtalálni, hogy merre visz tovább jel, de most kicsit kiritkították az utat. Kicsit sziklásabb ösvényre értünk és enyhe emelkedésbe kezdtünk.
A Kopasz-erdő-tető alatt a Vöröspocsolyás-hát nevezetű részen haladtunk és már érezhető volt, hogy a Tarnai-pihenőnél melegítő nap már veszít erejéből. Sugarai inkább látványban nyújtottak szolgálatot. A fák furcsa árnyékokat vetettek egymásra. Elérkeztünk a jelzéshez, és innen egy jó darabig hajdani erdőirtás területén ereszkedtünk lefelé jégbordás úton. Nehezítette haladásunkat az is, hogy kis oldalfala volt az útnak, így a szélén sem volt könnyű haladni. Egy-két hagyásfenyőt azért láttunk az erdőirtás területén. A Kopasz-oldal területén haladva már erőteljesebben lejtett az utunk, de azért látnivaló még akadt. Továbbra is előfordultak mohacsizmás fák, illetve az elhalt, kidőlt fák is tudtak érdekes alakzatot, csoportot alkotni a hegyoldalon.
Nem sokkal az első házak megpillantása előtt van egy nagyobb völgy, amelyben az út mintha egy szigetet kerülne meg. A szigeten és annak folytatásában lévőkis gerincen szinte le lehet suhanni Nagykovácsiba. Elérkeztünk az Erdő utca végéhez és innen műúton ereszkedtünk lefelé. Itt igencsak deresek voltak még az autók és az út is egy kissé. A nap vélhetően mire feljött már szinte a hegy mögött járt. Leértünk az Ördög-árokhoz és annak jobb oldalán vezető Kolozsvár utcán mentünk fűzfák kíséretében. A patakon átvezető egyik híd két oldalán kitelepítési emlékművet állítottak szépen kifaragott domborművekkel. Lekanyarodva a Templom közbe elérkeztünk a Tisza István térhez ahol reggel leparkoltunk. Kissé megfáradva, de a hegyi levegőtől teljesen kitisztulva szálltunk be az autóba és indultunk hazafelé.
Ez volt ez évi utolsó túránk, amely most sem unalmasan telt el. Látnivalók és élmények most is akadtak bőven. Azért errefelé többen járnak túrázni, mint az Alföldön talán azért, mert közelebb van Budapest széléhez, illetve a környező lakóövezeti településekhez. A hegyeknek is megvan a maga szépsége melyeket leginkább egy kilátóban lehet megcsodálni, vagy éppen egy meredeken emelkedő völgyben. Aki még nem járt erre annak érdemes megtennie ezt a kört, mivel két kilátópontot is kínál ez a szakasz más-más megközelítésből. Hogy hol jobb az Alföldön vagy valamelyik hegységben? Erre a kérdésre csak úgy lehet a legegyszerűbben válaszolni, hogy ahol éppen vagy, de mindkettőben láthatod a másikat csak figyelni kell.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Csonka Zoltán (Dabas), Szõke Tímea (Dabas) és Varga Istvánné Borika.