(330.) TÚRA A MIZSEI ÓRIÁSHOZ


Idõpont: 2012. február 18. szombat
Útvonal: Pusztatemplom - Mizsei Óriás - Fehér-tó - Régi Mizsei csárda - Kónya-dûlõ - Pusztatemplom
Táv: 11 km


A mai nap krónikájához tartozik, hogy eredetileg a Mátrába mentünk volna, de az ónos esõ miatt nem mertünk elindulni. Aztán kitaláltam, hogy menjünk egy közelebbi helyre, amely autókkal biztonságosabban megközelíthetõ, ez lett volna a Pusztavacsi-erdõ. Szép lett volna hóval fedetten, a szikrázó napsütésben. De hogy mégse oda mentünk, az Zoliéknak köszönhetõ, akik felvetették, hogy miért nem nézzük meg a nyáron készített Mizsei Óriás túra utat, ugyancsak hóval fedetten, szikrázó napsütésben. Tényleg, miért ne? - gondoltam én is, és nekivágtunk...
Két autónyian indultunk fél nyolc után valamivel a Kolesz elõl, és egészen a pap boltig mentünk. Itt kávézás, teázás, egyebek. Az udvaron, még kicsit hûvösben, de ragyogó napfényben, kitettem az asztalra kolbászt, hagymát, kenyeret, poharakban meleg teát, és nekiláttunk a csoportos reggelizésnek. Kellett is a kalória, de fõleg a hangulat miatt!
A kocsikkal ezután  elgurultunk a Bartal-kereszthez, ott leparkoltunk, és a kissé csúszós, havas Kónya-dûlõn gyalogolni kezdtünk. Elõbb felmentünk a Pusztatemplom-dombra. A többség még nem látta szeretett helyünket fehérbe ruhában, most megnézhette. Megállapítottuk, hogy nyáron se csúnya, de télen!... Kiörömködtük magunkat, miközben rengeteg képet csináltunk, Zoli még panorámákat is összehozott. Aztán elsétáltunk a charolais-marhák hatalmas testével látóhatárunk jobb sarkában elõbb az Almási-, majd a Bartal-kereszthez, ahol megcsináltuk életünk elsõ és második speciális panorámaképét: "Mit lát a kereszt Jézuskája maga elõtt" címmel. Az ötlet Dömötör Zsoltié volt, eredetileg, én említettem Zolinak, aki pedig felmászott a keresztek mögé, és több kattintással becserkészte a feszületek elõtti tájat.
Innen továbbmentünk a Vackor-fához, amely így, lomb nélkül is szép látvány volt, sõt: így legalább látszott maga a fa alakja, törzse, ágai. És még a mellé leásott táblánk is megvolt! Ez csoda...
A Mizsei Óriáshoz nem a ZÖLD SÁVON tértünk le, hanem egy dûlõvel késõbb, Turupuli-tanya mellett elhaladva. A tanya udvarán áll öt vagy hat, védett korosabb tölgyfa, ha kifakadnak, megnézzük õket közelebbrõl is.
A Sáfrán-föld, a rajta élõ bokrokkal, öreg tölgyekkel, nyárfákkal Lajosmizse egyik legszebb helye. Minden évszakban. A fél lábszárig érõ, szinte érintetlen hóban, verõfényben, elmondhatatlan látvány volt, és a képek is csak kisebb mértékben képesek éreztetni valamit a hangulatából. Van itt egy elég vastag törzsalapú, de mellmagasságban sokfelé ágazó, kicsit borzas tölgyfa, amelyik nem sokkal lehet fiatalabb, mint a 400 évesre becsült Mizsei Óriás, amelynek még nem volt saját neve. Zoli javaslatára, és az õ tiszteletére: Szultán-fa lett a neve. Képletesen meg is kereszteltük. Aztán, mikor közelebb mentünk, átkaroltuk, Zoli körbefotózta ezt a mozdulatunkat, így egy furcsa, panorámakép-jellegû valamit kaptunk. A fa felfelé szétágazó vastag ágaival többünket több mindenre emlékeztette, ezek közül csak egyik volt egy nõi test... És az ágak között még egy töviskoszorús Jézust is felismerni véltünk (ld. lent a képet). Az Óriás pedig, innen nem messze, az ugyancsak még meglévõ pihenõvel, csodás és örömteli látvány volt. Megettük Lali pogácsáit, Nikiék mandarinjait, és sokat nevettünk.
A Fehér-tóig hamar elértünk, jól járható, csak kissé csúszós úton. A tómeder látványa, az elénk terülõ puszta 360 fokos körpanorámája felejthetetlen élmény volt. Itt sok idõt töltöttünk, mert azon kívül, hogy ezerrel fotóztunk, estünk keltünk, egymást fürdettük, még a Szomszédok-stílusú filmet lezáró zárómondatainkat is elkezdtük felvenni. De a röhögéstõl, egymás ugratásától ez csak sokadszorra és kis mértékben sikerült...
A tó keleti partfalán végighaladva, messzebbrõl megcsodáltuk a Szent Imre-fát, és kisebb testvérét, amelynek még szintén nincs neve (legközelebb adunk neki!), majd a tavaly óta még rozzantabb állapotba kerülõ régi Mizsei csárdához mentünk. Szomorú látvány ez is, csakúgy, mint a régi majorság pusztuló hodályai, istállói. De hogy senkinek nem tûnik ez fel???...
A Fehértói-dûlõn folytattuk vándorlásunkat, de már erõnk fogytán volt, mert a havas úton csúszkálás, a szokatlan meleg (kb. 7 fok) kiszívta belõlünk az energiát. Azért persze nem volt súlyos a helyzet. Turupuli tanyát most a mási oldalról érintettük, lekapva az egyik nem túl öreg, de szép alakú tölgyet, aztán a Kónyán visszamentünk a kocsijainkhoz. A Pap-boltban még ittunk egy kakaót, aztán gó haza.
Ha összegeznem kéne a napot, a túrát, akkor megint csak unalmassá váló, közhelyszerû dolgokat tudnék sorolni a végtelenségig, miszerint aki nem volt ott, az sajnálhatja, meg el se tudja képzelni, milyen szép volt a táj. De nem teszem.
Egyszer, csak leesik az embereknek, hogy az élet, a környezetünk tele van csodákkal, és nemcsak varázslatos helyekkel (mint a mai túra helye), nemcsak jó emberekkel van teleszórva, hanem jelen van ebben a világban a Teremtõ maga is, aki vagy egy szép tómederben, vagy egy hatalmas fában, vagy a ragyogó napsütésben, vagy a csodás idõben, vagy az arcunkat végig uraló nevetésben, esetleg csillogó szemeinkben tesz tanúbizonyságot hatalmasságáról és jóságáról.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Berente Adél (Hetényegyháza), Guba Lajos, Nagy Irén, Polyák Nikolett (Kecskemét), Spiegelberger Tamás, Szekeres Zoltán (Kecskemét), Török Mária, Varga Istvánné Borika és Zsikla Roland.