(320.) TÚRA A GÖRÖGÖK-HOMOKJÁN


Idõpont: 2012. január 15. vasárnap
Útvonal: Kunbaracs - Gyertyános-tölgyes - Csonka-kereszt - Görögök-homokja - Bú-hegy - Kunbaracs
Táv: 15 km


A Görögök-homokja… Elég különösen hangzik egy ilyen földrajzi név az ország közepén. A homok még talán érthetõ is, de a görög? A XIX. században a terület kecskeméti görög kereskedõké volt. Hogy pontosan mit akartak vagy tudtak vele kezdeni, egyáltalán mi teremhetett volna meg ebben a több méter vastag porhomok rétegben? Ki tudja… Minden esetre ezt a helyet, vagyis Kunbaracs és Kerekegyháza határát célozta meg mai gyalogtúránk.
Nem tudom, hogy a jó idõnek, vagy inkább az egzotikusan csengõ névnek köszönhetõen-e, de szép számú társaság gyûlt össze megint a Kollégium elõtt, és rándult át ismét csak három személyautóval a szomszéd faluba. Itt egy heveny kocsmázás után, ahol mindenki megkapta a szükséges indítóanyagot, nekivágtunk Kunbaracs nyugati végének. vezetõnk itt, a térképen kívül Õfelsége, a baracsi PIROS KERESZT jelzés volt, aminek kihelyezése a kecskeméti Édoszosok munkájának köszönhetõ, és köszönjük is nekik!
A jelzés pedig bevezetett minket elõbb egy szép borókásba, majd pedig egy errefelé még ritkábban elõforduló gyertyános-tölgyesbe. Elmondhatatlanul szép volt mindkettõ! A borókás nem volt különösebben dombokkal tagolt, de a bokrok hatalmasak voltak, és a közéjük keveredett, ugyancsak õshonos fehér nyárakkal együtt valami csodaszép egységet alkottak; mint valami festmény, olyan volt a táj…
A tölgyes pedig! Egy fehér hollóra nem csodálkoztunk volna ennyire rá, úgy megörültünk az Alföldön egykor hatalmas kiterjedésû, áthatolhatatlan erdõket alkotó fák felbukkanásának. Alig maradt ezekbõl a rengetegekbõl mára valami, és az egyik kis foltocska éppen itt, Kunbaracs szélén! A fák  nem voltak éppen nagyon öregek, mindössze, ha 100 évesek lehettek a vénebb példányok, de olyan furcsán elágazó törzsük-ágaik voltak, hogy nem gyõztük kapkodni a fejünket. Az egyik, talán a környéken legidõsebb fát Pista el is nevezte – nem kis részrehajlással - Szent István-fának. És mától fogva mi is így hívjuk majd, részrehajlás félretéve; inkább legyen neve, mint ne, és ha mér igen, inkább nevezzék el egy ilyen személyrõl, mit valaki másról…
A PIROS KERESZT hamarosan „T” alakban beletorkollott a PIROS SÁV jelzésbe, amely nem más, mint a tavasszal általunk végigjárandó Kiskunsági Piros túraút egy szakasza.
Egy romos tanyánál szép fényképeket csináltunk, aztán kb. fél óra elteltével kiértünk a kunadacsi országútra. ezen balra fordultunk, és néhány száz métert mentünk is keleti irányba, mígnem a 16-os kilométerkõt elhagyva, egy buszmegálló után, balra betértünk a Kunbaracsot és Kerekegyházát elválasztó határvonallal szinte teljes egészében egybeesõ dûlõútra.
A határon kicsit odébb találtunk egy régi határjelet, ami ugyancsak olyan 150 éves lehet, még faragott homokkõbõl, aztán hamarosan egy jobbra ágazó szekérúton rövid idõre letértünk az egykori csonka-tanyához és –kereszthez. Ez a föld és a feszület is egykor Nikiék családjáé volt.  A tanya most másé már, de szép hátteret adott napi csoportképünkhöz, az udvarán álló kerekes kút pedig érdekes, ritkán látható csoda volt a gyerekeknek.
Visszatérve a határra, és folytatva az utat, csaknem egy óra gyaloglás várt még ránk a Bú-hegy dombjáig. Egyikünk se járt még ezen a részen, nem is tudtuk mire számítsunk valójában. Ahogy haladtunk, szenvedõ feketefenyõ-erdõk, új telepítésû karácsonyfának való táblák váltották egymást, néhol becsempészve az összképbe némi borókás is, ki tudja, a mai napon már hányadszor.
Aztán egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az addig jártnak tûnõ út gazosabb lesz, egyenes helyett kanyargósra válik, és a sík terep dombosabba megy át. Éreztük, hogy közeledünk már a Bú-hegyhez. Nem is sokat kellett mennünk, amikor is egy kívülrõl egyszerûen csak bokrosabbnak látszó részt kissé hátulról kerülve felkanyarodtunk a környezetébõl 10-15 méterrel kiemelkedõ, de összességében mégis csak 126 méteres halomnak a tetejére… Gyönyörû helyen voltunk!
Az oldalról bokrok által védett domb tetején egy nagyobb tisztás. A tisztás szélén, az elsõ sorban vén borókabokrok álltak, hajlott háttal, mögöttük a domb jó szellemei, az entek sorakoztak (akácok, harkályok által kivájt lukakkal oldalukon, mintha a szemeik lennének, és koronájuk a fák elszáradt, csokorban égnek meredõ ágai). Mintha a Gyûrûk urában találtuk volna egy szempillantás alatt magunkat! És mindehhez még hozzá a hely különös, békét és nyugalmat árasztó kisugárzása. Táborozásra való egy hely, az biztos! És az is biztos, hogy ide még máskor is visszajövünk, sõt, ha tehetjük, itt is alszunk majd…
A dombról úttalan úton, egy ösvénynek sem nevezhetõ valamin jöttünk le. Lábunk alatt falevelek, fenyõtüskék szõnyege, szinte ringatott minket, annyira puha volt, és álló helyben elpusztult fák kidõlve, a földön heverve, ágaikat, törzsüket több centi vastag zöld moha nõtte be, ki tudja, hány éve már... Ezt mindenkinek legalább egyszer látnia kellene! Egy ilyen eldugott és meseszép hely, légvonalban mindössze egy kilométerre autóutaktól, civilizációtól…
Az innen a faluba visszavezetõ, jelzetlen, sõt helyenként járatlan úton sem unatkoztunk éppen, mert az erdõ mindenhol, mindenkor, minden formában szép, de nem is annyira az aktuális látvány kötötte le a figyelmünket, sokkal inkább az élmény tartott még hatása alatt mindenkit.
A faluszéléhez közeledve, elõbb a víztornyot pillantottuk meg, aztán egy jó manõvernek is köszönhetõen, máris a falu szélsõ házai között  - min máson? – éppen a Petõfi Sándor utcán értünk vissza Kunbaracsra.
A kocsmában még üdítõztünk egyet, kibeszéltük a benyomásokat, érzéseket, amelyeket a mai túra keltett bennünk, aztán elindultunk haza. Ez nem a legkellemesebb aktusa egy túranapnak, de ott most sem maradhattunk – sajnos…

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Balogh István, Berente Adél (Hetényegyháza), Blahut Pál, Gábris Attila, Gábris Imre, Kovács Zsolt, Nagy Irén, Polyák Nikolett (Kecskemét), Rucz Dia (Hetényegyháza), Szekeres Zoltán (Kecskemét), Szotyi kutya (Kecskemét), Török Mária és Zsikla Roland.