FŐOLDAL

    MAGUNKRÓL  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  KOLLÉGIUMI TÚRAKÖR  FOTÓKIÁLLÍTÁS  MESEPÁLYÁZAT  


(96.) I. JÉGTÖRŐ MIZSE MARATON
 

Időpont: 2009. február 21. szombat
Útvonal:
Lajosmizse - Alsólajos - Bene - Felsőlajos - Mizse - Lajosmizse
Táv: 44 km
 

Ma a túra másnapja van. Még most is nehéz a tegnapi napról írni. Annyira összetett élmény, hogy idő kell még az ülepedéshez.
Amit már most is el lehet mondani, hogy reggel hat után tíz perccel indultunk neki, a Kollégium elől. Borika telefonon beteget jelentett, öt gyerek nem jött el, ők talán megijedtek a távtól, így maradt a hét fős létszám. Szürke felhők borították az eget, a Nap egyáltalán nem látszott. A Városház téren még félig sötétben készítettem az első fotót, majd az Iskola-tavat kerültük a focipálya felé. Jól haladtunk, tiszta betonon.
A vásártér után, eredetileg földút következett volna, de elkezdődött egész napos csúszkálásunk a hóból, jégből döngölt terepen. Nem volt szívmelengető, különösen, ha belegondoltunk, még majdnem negyven volt hátra. A NUSPL-felüljáró után Tomika és Andor leváltak rólunk, vagyis kiszálltak, így öten mentünk tovább. A Koli-tó és a betonutazás még mindig borús időben, amúgy enyhe időben ért minket. A Tanya csárdához két óra és húsz perc alatt értünk ki, kerek tíz kilométernél tartottunk ekkor.
A Klábertelep szélén és a Közösön át, Felsőlajosra vezető szakasz során megláttuk a havon az árnyékunkat, kifejezetten melegünk lett. Ha nem borított volna mindent hó, azt mondtam volna, kora tavaszi idő van. Testileg-lelkileg egyre fáradtabban, de még lelkesen vártuk a fél távot jelentő falu elérését, az általam beígért fél órás pihenőt. Ez hajtott mindenkit, és a másik Tanya csárda állatait sem tekintettük érdekességnek, hanem csak elsuhantunk mellettük. Úgy számoltam, dél előtt valamivel érünk Felsőlajosra, és tizenegy után néhány perccel ez meg is történt. A kocsmában a pihenőnk csaknem háromnegyed órásra sikeredett, mert egyszerűen nem akartunk tovább menni, ameddig lehetett, húztuk-halasztottuk. A többiek már alkudozásszerű kommunikációba fogtak, miszerint ennyi elég volt, ne tovább, innen már csak vonattal haza, satöbbi. Én a folytatásra sarkalltam mindenkit, elég határozottan. Hát
, részben bejött, részben nem.
A második szakasz következett. Az előre kalkulált szintidőt tíz órában határoztam meg, de már csaknem fél óra mínuszban voltunk. Ez tovább nőtt, amikor előre nem tervezett huszonöt percet álltunk a Pusztatemplom előtt. Ide Borika és Pista bácsi friss lángost és meleg teát hoztak nekünk, csoportképet készítettek rólunk, és borzasztó kedvesek voltak velünk. Baráti gesztus volt, mi legalább is így vettük. Köszönjük nekik, hogy gondoltak ránk. Arról nem ők tehetnek, hogy a lángosok a meleg teával hatalmas gombóccá dagadtak a gyomrunkban, még annyi kedvünk se volt folytatni, mint az előbb. Ezen a túrán úgy határoztuk el a részvételt, hogy önmagunk legyőzésén kívül semmilyen motivációnk nem volt. Még egy nyomorult jelvény vagy emléklap sem lebegett jutalomként a szemünk előtt. Csak kevéssé vagyunk magunkkal olyan rossz viszonyban, hogy le akarjuk győzni, mégis tovább indultunk. Éppen egy nyolc kilométeres betonutas szakaszon haladtunk, már egy ideje és még egy ideig, amit csak egy néhány száz méteres havas földút szakított meg.
Az erőnk fogyott, lábaink már minden elképzelhető ponton és szinten fájtak, izületeink bedagadtak, egyetlen pozitívum volt, hogy vakítóan sütött a Nap. Ez energiát adott, folyamatosan éreztette, hogy velünk van a Nagy Szellem is. Nélküle biztos, hogy nem ment volna.
A Ceglédi útra úgy értünk ki, hogy nem voltunk magunknál, fel sem fogtuk, hogyan sikerült. Az egész túra, amúgy számos mélypontja közül a legmélyebb a Gerébihez bevezető két kilométeres betonút volt. Az elején elénk szaladó kutyákat már bottal a kezünkben fogadtuk, és oda is nyomtunk volna nekik, mert nagyon elegünk volt mindenből. Soha véget érni nem akaró jó fél óra alatt értünk a kúria kapujába, ahová kis késéssel a Hriazik család autózott elénk, zsíros kenyérrel és forró teával kínálva kis számú csapatunkat. Az eszünkkel tudtuk, hogy nem szabad elfogadnunk, mert akkor vége mindennek, hiába küszködtünk egész nap, itt maradunk és csak úgy jutunk be a faluba, ha bevisznek minket, de nem mondhattunk nemet. Hria és Dani fel is adta, őket tényleg kocsival szállították tovább, Sanyi, Marcsi és én - nem nagy meggyőződéssel, inkább csak a küldetés becsületéért - minden erőnket összeszedve, nekivágtunk az utolsó öt kilométernek. 
És csodák csodája: ez volt, legalább is számomra, a legemlékezetesebb, a legpozitívabb élmény. Minden fájdalomtól, hólyagtól és dagadástól függetlenül, lábaim újra nagyokat léptek, pedig egy órája csak tyúklépésben sántikáltam, csaknem négykézláb estem be a Gerébihez. A puha havon szinte repültem - utolsó öt kilométert ötvenöt perc alatt abszolváltuk -, és tudtam, hogy itt már nem én irányítok, hanem engem irányítanak, visznek, sodornak a természeti és természetfeletti erők, csak azt akarván, hogy túljussak önnön korlátaimon, hogy erősebb legyek, mint a félelmeim és szorongásaim. És aki ezt megcsinálja, megtapasztalja, az már sosem lesz olyan ember, mint előtte volt. Én biztosan, de lehet, hogy mind a hárman új emberek lettünk, hárman, akik végig csináltuk. És azt kívánjuk Mindenkinek, tiszta szívből, hogy éljenek át egyszer az életben hasonló kínokat és katarzisokat, egyszerre, ilyen sűrűségben, ilyen váltakozással, mert önmagában sem a kín, sem a katarzis - az őt kiegészítő párja nélkül - nem ér semmit. Sem az ember egyedül...
 

(Statisztika: a 44 kilométeres távot 10 óra és 30 perc alatt tettük meg. Ez bruttó idő, 1 óra és 40 perc pihenővel. Ha ezt leszámítom, akkor 8 óra és 50 perc alatt tettünk meg egy maratoni távot. Ráadásul, teljesen önkívületi állapotban, a második szakaszra 4 óra és 20 perc bruttó menetidő jut, nettó 3 óra és 30 perc, ami alatt 21 km-t  mentünk. Ez utóbbi kerek 6 km/órás tiszta menetátlag. Mindezt 26 km havas-jeges dűlőúton és 18 km betonon.)


Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Balogh Arnold, Hriazik Attila, Hriazik Tamás, Szőrös Dániel, Török Mária és  Veszelszki Sándor.


 

 


 

a

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz