I. helyezett: A Pusztatemplom lovagjai

Élt messze a világ egyik részén egy híres asztalosmester. Egyetlen fia volt, akit Jónásnak hívtak. A fiú már gyermekkora óta segédkezett az édesapja mellett. Minden munkából kivette a részét fúrt, faragott, javítgatott, ezért édesapja nagyon büszke volt rá.
Édesapja titkon szerette volna, ha a fia továbbviszi a mesterségét, de Jónás más álmokat dédelgetett. Amikor apja nem látta készített magának fából gyönyörű kardokat és amikor csak tehette gyakorolta a kardforgatás fortélyait. Élt a környéken egy híres legenda a Pusztatemplom lovagokról, akik azért voltak híresek, mert titokban járták az országot és óvták, védelmezték a szegényeket és a rászorultakat. A falu lakói szerint ez már csak legenda volt, de volt a faluban egy idős tiszteletes ember, azt állította, hogy ők még ma is léteznek. A tiszteletes elmesélte Jónásnak, hogy a király, aki nem tudta az ország minden részét felügyelni, úgy döntött, hogy létrehoz egy olyan sereget, aki őt szolgálja. A lovagokat az ország legeldugottabb részén a Pusztatemplomban képezték ki, ezért is hívták őket a Pusztatemplom seregnek. Igaz senki sem tudta hol a Pusztatemplom, de a legenda szerint, ha valaki egyszer mégis megtalálja, akkor beállhat a lovagok közé. Jónás megfogadta, ha vége a télnek útnak indul és megkeresi a templomot, hogy ő is igazi lovag lehessen. Évek óta ez volt az álma és tudni akarta, hogy a legenda valóság-e. Védelmezni akarta a népét és a jót szolgálni. A legény egész télen gyakorolta a kardforgatást, ha csak tehette olvasta a legendáról szóló könyveket. Majd eljött a várva várt tavasz és Jónás beavatta édesapját a terveibe. Az öreg mester fájó szívvel engedte el egyetlen fiát, bár tudta, hogy hiába is marasztalná. A tiszteletestől megtudta Jónás, hogy a falu határától nyugatra 15 napi járásra talál egy kutat, melynek mélyéből egy alagút vezet egy erdőhöz. Ha az erdőn át tud jutni a fenyegető veszélyektől, akkor megtalálja a templomot és a lovagokat. A fiú így indult a hosszú útra. 
Már napok óta gyalogolt hegyeken völgyeken keresztül, mire megtalálta a kutat. A kút mellett egy pásztor legeltette a bárányait, akinek a fiú elmesélte mi járatban van erre. A pásztor beleengedte a kút fenekébe a fiút és sok szerencsét kívánt neki. Útravalónak annyit mondott, hogy a barlang hangjaira ne is figyeljen, csak mindig előre haladjon és soha ne térjen le se jobbra se balra. A barlang félelmetes és sötét volt, különös hangokkal. Jónás betapasztotta kenyérmorzsával a fülét, fáklyát gyújtott és elindult előre. Majdnem egy napig haladt, mire kiutat talált a barlangból. A barlangból kiérve óriás farkas sereg állta útját az erdő szélén. Tudta, hogy a bátorság erejével átjuthat az erdőn. Mivel szerette az állatokat és a farkasokat sem akarta elpusztítani, nem is rántott kardot. Békével elindult az erdőhöz a farkasok felé. Mivel a fiú nem támadott az állatokra, azok nem is bántották, sőt utat engedtek neki. Az erdőn egyenes ösvény vezetett a templomhoz. Amikor a fiú odaért a kapunál a juhász állt, de már lovagi ruhába. Így szólt a fiúhoz:
-Kiálltad a próbát! Nemcsak a legendába hittél, hanem önmagadban. Tudnod kell fiú, hogy hosszú ideje te vagy az első aki nem bántottad a farkasokat. Ha kardot rántasz, azonnal szétmarcangolnak.
Ezzel kinyitotta az óriási kaput és beengedte a fiút. A Pusztatemplom teljesen lenyűgözte Jónást. A templomon belül lovagok kardoztak, íjászkodtak, késhajítást gyakoroltak. A templomot egy nagy erőd vette körül, ez védte a sereget az idegenektől. A vezér és a sereg nagy tisztelettel fogadták a fiút. Azonnal elkezdték a kiképzését. Nem kellett pár nap és már kész lovag lett belőle. A sereg vezetője büszke volt az új lovagra, mert ügyesebb volt mint bárki a lovagok közül. Minden éjjel járták a falvakat, az erdőket a mezőket. Segítették a szegényeket, védelmezték a népet. Eltelt már talán fél év is, amikor a király fülébe jutott, hogy az ő seregében milyen talpraesett és ügyes fiú szolgál. A király egy napon meglátogatta a Pusztatemplom sereget. A fiút kinevezték vezérnek és egy új csapat kiképzésével bízták meg. Jónás nagyon boldog volt, büszke volt a sikereire, örömét lelte a munkában. Egy napon viszont honvágyat érzett a kis falujába, hiányzott a kis asztalosműhely és az édesapja. A király megértette a fiút, megjutalmazta a szolgálataiért, és odaadta neki a leggyorsabb lovát. A fiú minden lovagtól búcsút vett és elindult hazafelé. A falu határában meglátva őt az emberek elkezdték ünnepelni, mivel a faluba is eljutott a legenda egy Jónás nevezetű lovagról, aki nemcsak, hogy igazságos és védelmező volt, hanem a legjobb kardforgató a világon. A fiú a házukhoz sietett és azonnal futott a műhelybe az édesapjához. Apja boldogan ölelte meg a fiát. Jónás attól a naptól soha nem hagyta el az apját, újra segített neki a műhelyben, ahol munka közben minden nap mesélte az izgalmas történeteit. Emlékeiben megmaradt a Pusztatemplom, amit soha nem fog elfelejteni.
Azóta is a műhelybe dolgozik és kardokat készít, melybe belefaragja a Pusztatemplomot. Minden nap ír egy legendáról, ami vele történt meg a Pusztatemplomban. Így történt, hogy a legenda ma is él az emberek szívében. A Pusztatemplomot azóta is sokan keresik és kutatják, de ma már mindenki tudja, hogy Lajosmizsén keresse.

                                                                                                          ÍRTA: Nyári Zsolt - 10 éves (Kisláng, Fejér megye).

 

II. helyezett: A Pusztatemplom legendája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szép templom Lajosmizsén, amiben boszorkányok laktak. A templom boszorkányai annyira gonoszak voltak, hogyha ember betette a lábát a templomba, akkor egyből elvarázsolták.
Egyszer Mátyás király Kecskemétre ment a hintójával, de Lajosmizsén eltört a hintó kereke, ezért elhatározta, hogy körülnéz ebben a kicsi faluban. Először meg akarta nézni a híres templomot. Amikor a templom elé ért nagy kiabálást hallott a háta mögött, megfordult és látta, hogy az emberek szaladnak feléje és kiabálnak: 
- Jaj kedves király uram ne menjen be oda, ott boszorkányok laknak, ha belép azonnal elvarázsolják -óbégatták az emberek .
- Szóval boszorkányok - felelte Mátyás király és látszott rajta, hogy valamin töri a fejét. Gondolkodóba esett a király és megszállt estére egy kocsmában. Másnap hozott Mátyás király egy kötelet és egyenesen a templom felé vette az útját és a nyitott ablakon át a szobába dobta. Amikor megállapította, hogy kötél stabil, felmászott a kötélen. Egy szobába jutott, ahol egy óriási fazék állt a tűzön, a tűz mellett meg egy bűbájkönyv, a könyvben pedig recept.
A király kíváncsian olvasta a hozzávalókat: kell békanyál, kígyóbőr, macskafarok, kutyafül. Hmm - gondolta Mátyás - szeretném már látni ezeket a boszorkányokat. 
Amint ezt végiggondolta a lépcső felől zajt hallott. Gyorsan elbújt a függöny mögé. Egy ronda vén banya jött be az ajtón, és azt motyogta magában: 
- Miután leengedtük a gyűjtött vizet a falura, beteljesedik a prófécia.
A király meghökkenve figyelte az eseményeket, nagyon megijedt, hogy ilyen gonoszságot eszeltek ki a boszik. Moccanni sem mert, nehogy lelepleződjön.
De hát miről híresek a boszorkányok? A jó szaglásukról, és fényes látásukról. 
Hárpia a boszorkány megérezte, hogy valaki van a szobában.
- Ki fia borja van itt? Azonnal jelenjen meg! - kiabálta Hárpia.
A király előbújt a retekhelyéről.
- Én vagyok ennek az országnak a királya!
- Tudod-e, hogy itt Lajosmizsén milyen legenda terjedt el? - kérdezte szigorúan Hárpia.
- Én bizony tudom, de van egy ajánlatom a számodra.
- És mi lenne az? - kérdezte gonoszan a boszi.
- Hallottam, hogy mit mondtál a falu tönkretételére. Elmondom mindenkinek, mire készültök. - válaszolta csalafintán a király.
- Jaj, kérlek, ne mondd el! - könyörgött Hárpia.
- Feltételei vannak ennek! - mosolygott Mátyás és azt hitte, hogy megnyerte a játékot.
- Mondhatsz bármit, csak ne mondd el az embereknek.
- Jól van akkor az-az első feltételem: Mutasd be a többi boszit.
Hárpia behívta őket, de amit beléptek, rátámadtak Mátyásra azzal, hogy mit keres itt egy emberi átokfajzat.
Hárpia elmondta nekik, hogy ő Mátyás király és kihallgatta, amit mondott a falu sorsával kapcsolatban. Lehet, hogy elmondja a többi embernek, ha nem teljesítik a feltételeit.
Megrémült erre a többi boszi is, és ők ráálltak a feltételekre.
- Mátyás király - kezdte Hárpia - Bemutatom neked Szipirtyót, a legidősebb boszorkányt. Engem Hárpiának hívnak, én vagyok a középső a rangsorban,.és ez itt a húgom, Satrafa.
- Jól van - mondta Mátyás - hát akkor én megyek is a kocsmába...
- Azt már nem! - vágott közbe Szipirtyó - Még a végén elmondja a többi ember fiának.
- Szipirtyónak igaza van! - helyeselt Satrafa - itt kell maradnia éjszakára.
Így hát a király ott maradt a boszorkányoknál, ők meg feldobták a padlásszobába, ahol egy régi rozoga ágyat talált. Mit tehetett, lefeküdt és aludt, mint a bunda, mert hát a nagy izgalomba belefárad az ember.
De eközben a faluban a kocsmáros hiányolta az ő felséges urát, mert az mondta neki, hogy estére visszatér. Fölkerekedett hát, bezárta a kocsmát és elkezdte keresni a falu utcáin. Persze nem találta sehol. Megkérdezte a falu lakóit, mire ők azt válaszolták, hogy a templom felé haladt egy kötéllel. Megrémült a kocsmáros! Hátha elfogták vagy elvarázsolták az ő jó, kegyes urát. Szétkürtölte mindenkinek, hogy mentsék meg a királyt. A falu apraja nagyja, vasvillával és fáklyával felszerelkezve rohant a templomhoz. Nagy ricsajra lettek figyelmesek a boszorkák, mikor meglátták a templomhoz közeledő embereket, egyből kupaktanácsot tartottak. Hárpiának támadt egy ragyogó ötlete: Bújtassuk el Mátyás királyt. Satrafa fölszaladt a padlásra, benyomott egy titkos gombot az ágy alatt és egyszeriben megmozdult az egyik fal. és egy szoba tárult ki előttük. Csontvázakat lehetett látni amerre a szem ellátott. A király azt gondolta, hogy biztos itt vannak az elvarázsolt emberek. Satrafa betuszkolta Mátyást és bezárta a falat. Lement, hogy várja az emberi tömeget. Hirtelen betörték az ajtót, a vasvillákat és a fáklyákat a boszik orra alá dugták. A kocsmárosné felkiáltott:
- Gyerünk, előre keressük meg a mi felséges királyunkat!
- Milyen királyt - kérdezte Satrafa, aki már leért a földszintre - nincs nálunk semmilyen király, elvarázsoltuk volna, de gyorsan ki ebből a templomból, mert a végén békát csinálok belőletek!
- Mátyás nélkül nem megyünk sehova! - és már tódultak is befelé.
Mindenfele csak lajosmizsei lakosok voltak próbálták legyőzni a boszorkányokat, akik kétségbe esetten kiabáltak, látván, hogy túlerőben vannak az emberek. Aztán ráébredt a kocsmáros, hogy nem ilyen módszerrel kell legyőzni a banyákat. Ezért elkiáltott:
- Hé, emberek! Szeretettel győzzük le őket, mert a szeretetet utálják a legjobban.
Összeszedték minden erejüket a lakosok, és szeretettel legyőzték a boszorkákat, akik porrá lettek. Ledobta a földre a fáklyát a kocsmáros, mert kiabálást hallott a padlásról. Gyorsan felszaladt a lépcsőn az összes szobát végignézte, amíg a padlásig nem ért, majd felment padlásra, ahonnan még mindig segélykiáltások hallatszottak. De nem találta sehol Mátyást.
- Hol van királyuram? - kérdezte a kocsmáros.
- A falban vagyok. Nyomjon meg a rozoga ágy alatt egy titkos gombot és akkor kiszabadulok innen - hangzott a válasz.
Úgy is tett a kocsmáros, megnyomta a gombot és már kint is volt Mátyás.
- Köszönöm, hogy...
- Uram tűz van - szólt lenről egy lakó.
- Tűz? 
- Igen tűz! - mondta a lakó, s már futottak is lefelé.
Mentek és tényleg tűz volt mindenki próbált kijutni a templomból. Alighogy kiért mindenki, leégett a templom.
- Mitől lett tűz? - kérdezte Mátyás.
- A fáklyától, amit ledobtam a földre, mikor indultam, hogy segítségedre siessek - válaszolta a kocsmáros.
- Jól tette, hogy megmentettél engem, mert így már boszorkányok már elpusztultak - mondta Mátyás, és jó tett helyébe, jót várj, megjutalmazlak arannyal.
- Köszönöm felséges királyom a jutalmat ígérem, jó célra fordítom.
- Én azt nem értem még, hogy sikerült legyőzni a boszorkákat?
- Hát úgy felséges királyom - válaszolta a kocsmáros, hogy a szeretet mindent legyőz.

Így jöttek létre a lajosmizsei templom romjai, ahová még most is szívesen járnak látogatók.

                                                                                                                                                                                            ÍRTA: Szücs Boglárka - 9 éves (Várpalota, Veszprém megye).

 

III. helyezett: Darázs varázs 

 

Egyszer volt, hol nem volt, talán itt volt, talán ott volt. Azonban az biztos, hogy még abban az időben történt, amikor a Nap és a Hold édes testvérek voltak, és még gyakran látogattak el, álruhát öltve a Földre. Egy mesés éjszakán a húg megunta a pihenést, az ég sötét bársonyán, így fordított egyet ezüstös palástján, mire csodaszép leányként ért földet. Az éjszaka sötétebb lett, mivel csak a csillagok bágyatag fénye derengett sápadtan és ijedten. Azonban nem sokan figyeltek föl a Hold érkezésére, ugyanis az emberek nagy többsége már aludt ilyenkor. Meg is haragudott a Hold, sápadt derengő arcán megült a düh, akár valami gonosz kobold.
- Na megálljatok csak! Nem is beszélek én többé veletek! Nincsen nekem szükségem tirátok! Találok én jobb népet is! - zsörtölődött magában. Megrázta ezüstös haját és nekiállt, hogy saját alattvalókat kerítsen, akik mindig figyelnek szavára. Sok állatot talált még ébren, akik megcsodálták szépségét és boldogan a szolgálatába álltak. Gyönyörű leány lett ugyanis a Holdból, olyan csodálatosan szép, hogy az embereknek elállt volna a szava, ha látják. A városok és faluk, kunyhók és sátrak népe azonban az igazak álmát aludta, kivéve egyetlen fiatal legényt. Darázs Tamásnak hívták ezt a fiút, akit a falu bolondjának tartottak. Ez a Tamás a vadonban nevelkedett fel, így nem beszélt szinte semennyit, ha megszólalt, akkor pedig durvák voltak a szavai, mintha törött hangszeren igyekeznének játszani. Azonban volt ebben a legényben valami különleges, ugyanis megértette az állatok nyelvét, sőt jobban is beszélte, mint az emberekét. Különösen a darazsak voltak kedvesek a szívének, velük töltötte a legnagyobb idejét. Akkor is éppen a méhkasok körül sétálgatott, amikor a Hold arra sétált. Meglátta a csodás leányt és ámulva nézte a különös éteri teremtést.
- Ki vagy te? - kérdezte a Hold, megunva a csöndes bámulást, és észre sem véve,  hogy máris megszegte előbb tett esküjét. Tamás csak nézte, még soha nem látott ilyen különös leányt. Egyszerre akart válaszolni és mégsem. A darazsak felzúgtak körülötte, nem tetszett nekik a Hold megjelenése, féltették testvérüket. A fiú azonban végül mégis engedett a különös vonzásnak, a csodálatos ezüstösen ragyogó szemek varázsának.
- Tamás - motyogta. A kaparó hang nem illett az amúgy délceg szálas termetéhez. A Hold kíváncsian nézte, az első embert, akivel találkozott. Szép lassan elkezdte faggatni a fiút, aki egyre gyorsabban és jobban beszélt, egyre könnyebben használva az emberi szavakat. Ahogy egyre fogyott az este, egyre jobban belejöttek a beszélgetésbe. Meghallgatták egymást, az olyan titkokat, amiket még soha másnak nem mondtak el. A darazsak voltak csak szomorúak, amiért testvérüket elcsábították tőlük, de egy idő után ők is beletörődtek, mert látták, hogy Tamás mennyire megkedvelte a Holdat, menyire jól érzi magát a leánnyal. Leültek hát a legény karjára, a sötétben csak sok apró bizonytalan pontnak tűntek, nem is bogaraknak. Azonban amikor már közel volt a hajnal, a Hold rájött, hogy vissza kell mennie az égre, hogy a bátyja a Nap meg ne lássa, hogy ismét elhagyta égi őrhelyét, pusztán azért hogy kíváncsi természetét kielégítse.
- Most mennem kell, de következő éjjel ígérem újra eljövök hozzád. - mondta boldogan, majd fordított egyet a köpenyén és újra az égi pihenőhelyről nézett le szerelmére. A darazsak dühösen dongtak, amiért a fiú elhanyagolta őket, de Tamás nem törődött velük, a szívét már a különös ezüstteremtésnek adta. Ahogy a Hold arca elbújt, és a Nap szigorú tekintetével pásztázta végig a világot, az emberek is fölébredtek, ki-ki ment a maga dolgára. Azonban Tamás falujában nagy volt a csodálkozás, amikor meglátták a legényt, aki különös átváltozáson ment át. A szeme csillogott, a szavai kiforrottak és szépen zengők voltak. Senki nem értette, hogyan változhatott így meg a fiú. És még valami más volt benne, egy nagyon fontos dolog is azonnal feltűnt, az hogy méhek eltűntek. Máskor mindig fekete-sárga felhő vette körbe, recsegő hangját elnyomta a kicsiny rovarok döngése, most azonban szinte baljóslatú volt a csend. Kérdezhette azonban bárki, senkinek nem volt hajlandó elmondani a csudás változásának okát. Azonban fiatal legény volt még, most nyílt ki számára a világ, és amikor meghallotta a falu első emberének a leányának csodás énekét, a szíve újra másért dobbant. A Nap ragyogó fényénél elfeledte a Hold ezüstös szemének mély tükrét, máris új leányt szeretett. A leánynak is megtetszett a fiú, és boldogan lett volna a felesége, ha az apja beleegyezik. Az első ember azonban még várt, tudni akarta előbb Tamás különös változásának az okát, amit azonban a fiú még mindig nem mondott el. Az idősebb férfi azt ajánlotta, hogy várjanak még egy hónapot az esküvővel. A fiatalok hamar beleegyeztek, szinte repesve a boldogságtól. Azonban a nappalt fölváltotta az éjszaka, ahogy az mindig is volt és mindig is lesz, a Hold pedig újra leszállt az emberek közé. A kihalt házak között járt, az elhagyatott utcák kövét taposta szomorúan és kereste a szerelmét. A fiú azonban a másik leánnyal volt, puha ágyban aludt, akár csak az összes többi ember. Ám amikor a Hold elsétált az ablaka alatt, rejtélyes erő elűzte az álmot a szeméből. Fölkelt és kilopakodott a házból. A Hold nagyon megörült a látásának, és a fiú, amikor meglátta a túlvilági szépséget, ismét szerelmes lett belé, magával ragadta az ezüstös szempár. Olyan gyorsan változott a ragaszkodása, akár az ár-apály, a tengereken, amihez szintén a Hold rejtélyes vonzerejének volt köze. Így őrlődött Tamás, akit régen Darázs Tamásnak hívtak, de ekkorra már szinte soha nem találkozott régi testvéreivel. Azonban nem csak a két lány vágyódott utána, de a darazsak is hiányolták, vissza akarták kapni drága barátjuk, akit ellopott tőlük a Hold. Az egyik rovarkának támadt is egy remek terve, egy gonosz irigységből és féltékenységből kovácsolt terv, ami csak romlást hozott mindenkire. A fekete-sárgák azonban nem törődtek tettük következményeivel, apró szívük csak a régi barátságért dobogott, annál tovább nem is láttak. Tamás persze mit sem tudott, régi barátjai tervéről, ő csak élte furcsa kettős életét, nappal az első ember leánya, éjjel pedig a Hold jegyeseként. A legény képes lett volna ezt a különös és szégyenteljes hazudozást akár egy életen át is művelni, hiszen buta fejében nem fordult meg a gondolat, hogy ezzel bármi baj lenne, azonban a sors színvallásra kényszerítette. Eljött ugyanis az esküvő napja, az esküvőé, amit a halandó leánnyal kellett megkötnie. 
Gyönyörű, verőfényes nap volt, amikor a násznép kitódult a templomból, ahol az ifjak a házasság szentségét magukra vették. Azonban ahogy ott álltak, a templom előtt, sütkérezve a nap fényében, a nyílásokból és lyukakból előtódultak az apró darazsak és ott, mindenki előtt elmondták a Napnak, a Hold bátyának, hogy ez a fiú nem más, mint húgának szerelme, egy álnok csaló. Nem akartak ők rosszat a fiúnak, csak azt akarták, hogy hagyja ott a leányokat és legyen minden a régiben. A Nap azonban máshogy gondolkozott. A legfőbb ragyogó úr, ő, akinek izzó pillantásától veríték gyöngyözött az emberek homlokán, ő személyesen haragudott meg arra a jelentéktelen emberre. Szerette a Nap ugyanis szeleburdi kishúgát és dühítette a szörnyű igazságtalanság, amit ellene vétettek. Ott helyben, halálra sújtotta a legényt és az egész násznépet, mindenkit, aki látta vagy hallotta húgocskája történetét. De nem csak az emberek pusztultak el, hanem az egész templom is, minden, a környéken. A darazsak azonban túlélték és borzadva nézték, mit is cselekedtek. A Nap azonban még nem fejezte be, parancsba adta a fekete-sárgáknak, hogy építsenek új templomot a régi helyett, legyen ez szégyenüknek és bűnöknek örök tanúbizonysága. Az apró rovarok saját testükből emeltek falakat. A bánattól elnehezedtek, és ahogy leszálltak egymás hátára, kővé is dermedtek. Nem sok időbe telt bele, ott állt a csodás, mégis komor és szomorú hangulatú templom a leggyönyörűbb mégis legrondább a környéken. A falusiak keresték barátaikat, akik a menyegzőre mentek, kutattak a menyasszony és a vőlegény után, de semmit nem találtak, csak port és hamut és az azon terpeszkedő, vagy talán inkább az azt vigyázó, komor templomot. Azonban az élet győzedelmeskedett a halálon, az emberek végül feladták, hogy megmagyarázzák a dolgot és ki-ki visszatért a maga munkájához. Azonban a nappal sem tartott örökké, a megszokott időben az éjszaka kezébe adta a kilincset, szabadon engedve ezzel a Holdat. A boldog, mit sem sejtő húg pedig egyet fordítva ezüstös köpenyén emberi alakot öltött és boldogan indult szerelme keresésére. Azonban a fiút sehol nem találta. Magához hívta gyermekeit, az éjszakai állatokat és ezerfelé küldte szét őket, Izgulva várta, hogy népe visszatérjen, de egyik sem tudott semmit a fiúról. A bagoly jött meg először, de éppen úgy sikertelenül járt, akár a denevér. A Hold már végképp elkeseredett, amikor végül, utolsóként bekullogott a toportyán.
- Hát te fiam, találtál-e valami nyomot? - Térdelt le a fekete bundás ragadozó elé. A szemében ezüstös könnyek csillogtak, az utolsó remény könnyei. A farkas bánatos borostyánszemeivel csak nézte úrnőjét, aztán megszólalt, habár szomorúan csengett a hangja.
- Jaj úrnőm! Bárcsak néma lehetnék, hogy ne kelljen elmondanom neked, amit megtudtam. De te nyelvet adtál nekem, hogy szóljak, tehát nem hallgathatom el előled azt sem, amit nem szabadna tudnod. Felvertem vackában a rókát, aki tisztel téged, ő felkereste a nyulat, a nyúl a pockot, a pocok a békát, a béka a legyet, a légy pedig elmondta, hogy nála bújik meg az utolsó darázs.
- Darázs? Hát a darazsak tudják merre van ő?
- Sajnálom úrnőm, de nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy elmondjam neked ezt a tragikus mesét. Hallgasd meg attól, aki maga is részt vett benne, szereplője ennek a történetnek, akár csak te magad. - A farkas sötét bundájából apró rovar szállt fel, egy bánatos darázs. A Hold kinyújtotta tenyerét, amin az üldözött fekete-sárga meg is pihent, majd belekezdett a történetbe. A Hold arcán semmilyen érzelem nem volt látható, egészen addig meg sem szólalt, amíg a darázs el nem vitte a szomorú templomhoz. Csak akkor szólalt meg a leány, amikor meglátta a rovarok bánattól megkövesedett testéből épült falakat, amikor ezüstös talpa a bátyja által teremtett hamuba taposott.
- Átkozott legyen a bátyám, amiért elvette tőlem a szerelmem és átkozottak legyenek az emberek is, akik segítettek neki ebben a tolvajlásban! Legyen emlék ez a templom, intse a későbbi generációkat arra, hogy én, a Hold nem felejtek! Nem jövök el soha többé ide a felszínre, ahol csak árulás és viszály csírázik, ahol a szerelmes szív is hazug! - Szörnyű dühében ezüstös villámokat küldött a templom felé, ami megremegett, dicső-bánatos falai sok helyen leomlottak, ezernyi darázs változott vissza a ledőlt falakból. Ezek a darazsak ezer felé rebbentek és menedékből, elbújva nézték végig a Hold tombolását. Őket azonban nem bántotta a Hold, ugyanis túlságosan emlékeztették volt szerelmére. És különben sem a darazsakat okolta a szerencsétlenségért, úgy gondolta, a buta kis rovarok nem tudták, mit cselekszenek. Amikor végre kissé megnyugodott, odaállt a farkas elé, és komolyan beszélt vele.
- Te vagy leghívebb gyermekem, ezért is kérlek rá, hogy mesélj el nekem mindent! Had halljam mit tesznek az emberek, úgy is, hogy többé nem jövök el közéjük. Megteszed-e ezt nekem?
- Meg én, úrnőm! - hajtott fejet a farkas.
- Szavad többé nem értik az emberek, hogy ne tudják meg, róluk mesélsz nekem, csak én fogom tudni, miről szól dalod. - Vetett még egy lesújtó pillantást a buta darazsakra, majd fordított köpenyén és visszatért égi pihenőhelyére, amit többé nem kívánt elhagyni. 
Ám ahogy telt-múlt az idő, majdnem havonta, pont annyi időnként, amennyit a földön a legénnyel töltött, feltámad benne a vágyódás, a megértés és a szerelem után. Eleinte csak megpróbálta eltakarni az arcát, hogy ne lássa a templomot, ami a legényre emlékezteti, de végül mindig föladta és szinte azonos időnként egyszer, újra lejött a földre, hogy bebarangolja a templom romjait és emlékezzen a múltra. Úgy mesélik, ha valaki egy sötét éjszakán elég bátor, hogy meglátogassa a templom romjait, hallhatja a falba ágyazódott darazsak bűnbánó döngicsélését, vagy ha elég ügyes és bátor, megláthatja a Hold csodás ezüstös alakját is. Ugyanis a templom még mindig ott áll, régi idők szomorú meséjét hirdetve. Jól tudom ezt, hiszen magam is egy darázstól hallottam, egy kis fekete-sárgától, aki maga is gyakran keresi föl a templomot, hogy megfigyelje őseit, akik azóta is a falakba dermedve pihennek. Talán ha egyszer, sokáig üldögélsz egy fa alatt, a nyíló virágok között, egy lepcses szájú darázsfióka neked is elmeséli népük legfontosabb mondáját, Darázs Tamás és a Hold szerelmének tragikus meséjét.

                                                                                                          ÍRTA: Polgár Dóra (ismeretlen életkorú és lakhelyű)