Legszívmelengetőbb nemzeti ünnepünkön kis településeken jártunk, és a tavasz csakúgy, mint százhetvennégy éve, most is megjött; pattant a rügyekből, nyílt a szirmokkal. Lelkeket és hiteket próbáló évek után jólesett egy kis szusszanás, holott persze háború, és szar helyzet, és gazdasági összeomlás, politikai szemétdombok kakasai irtják egymást, satöbbi. Mégis szusszanni kellett, és ünnepelni végre, de nem öncélúan, velneszben gőzölődve, pezsgős poharakkal a kézben üzenni a világnak, hogy az ego még mindig sok embernek az egyetlen mozgatója.
Mi nem ismerjük az E/1-et, mi csak a T/1-et ismerjük. Minden, amit teszünk vagy tenni akarunk, másokkal közös és mindig másokért is, főleg másokért történik, történt az elmúlt tizenöt évben a Túrakörben.
Emlékeztünk ezen a csodás napon Petőfire, a negyvennyolcas katonákra, civilekre, énekeltünk Kossuth Lajosról is, aki azt üzente. Koszorúztunk, emlékszalagokat kötöttünk fontos és megható helyeken, nem kivagyiságból, hanem mert a szalag ölelésünk otthagyása egy szobron, egy régi sírkövön, a koszorú az önmagába visszatérő élet-körforgás: nem haltatok meg, és mi nem halottakhoz jöttünk Hozzátok, csak épp nem vagytok láthatók emberi szemmel. De szívvel igen.
Azzal a szívvel, amivel nemcsak a múlt felé kellene fordulnunk, és nemcsak egy régi Hazához kellene mutatni imitált kötődés-mimikát, hanem a mai emberek felé is oda kellene fordítani az arcunkat, mindenkinek, egymáshoz, és ennek a szerencsétlen-sorba taszított országnak is szüksége lenne végre valami olyan katartikus jóra, amit időtlen idők óta nem látott, idétlen idióták miatt.
Nem engedünk a negyvennyolcból! Pontosabban, az nem enged minket. Olyan példát dörgöl minden évben, minden nap az orrunk alá, elé, hogy csak pirulunk, mint a paprika. Ha csak a tizedei lehetnénk a régi századoknak!
Hőseink, őseink, amit akkor és azóta tettetek ezért az országért, népért, világért, soha nem felejtjük. Ha jó gyerekeitek akarunk lenni, nem élhetünk szemlesütve, szégyenkezve, szégyenben. Hol az emberség? Hol az ész és a szív? Hol van Petőfi? Vagy akár csak egy kis, hüvelyknyi darab belőle?
Ma nem születnek ilyen emberek, ahogy írtam már, pedig nagyobb szükségünk lenne ma rá-lyuk, mint valaha. Az űr, amit maguk után hagytak, zűr. Üvölt.
Kerek lett az évforduló Sándorunknál, ünnepre szólított fel a hangosbeszélő. Valójában, akinek amúgy is ünnep a szabadság, a hétköznapjaiban ünnep, annak nem kell riadót fújni, hogy volt itt egy Petőfi, akit ugyan mára már alaposan megtagadtunk és szembeköptünk, de van akkora nimbusza, hogy eladható terméknek gondoljuk. Egy szögesdróttal körbezárt lágerban akarunk a sólyom szabad röptetésével kábítani? És nem is kevés pénzért. Nyúzzunk le még bőrt Róla, van neki elég. Petőfi: kétszáz.
A Költő sok módon él, vagy reinkarnálódott. Ki merem jelenteni ennyi év Vele együttélés után, hogy egy százalékban bennünk, a Túrakörben is ott van, itt él valahol köztünk, köröttünk.
És ha még fizikailag is itt lenne, nemcsak amúgy, mit szólna a nevében és szellemében lefolytatott gyaloglás-ünnepeinkhez, bohóckodásainkhoz Hazájában, a Kiskunságban? Közénk állna? Lesajnálna? Nevetne rajtunk? Vagy éppen velünk, a világon?
Hogy az országhoz, az emberekhez és egyéb dolgainkhoz mit szólna ma, arról már írt a múltban. Csak olvasnunk kellene néha a Mestert. Nem csak kokárdázni, ha a naptár-óra március tizenötre érve, kakukkolni kezd.
Százhetvennégy év, a mi túrakörös tizenötünkkel szemben enyhe fölény. Szellemi, történelmi, minden egyéb. A mi egy százalékunk a kilencvenkilenc mellett, vékony csík a horizonton.
Tulajdonképpen mi is vagyunk Petőfi. Mi is vagyunk valaki. Még ha nem is észrevehető. De az ész kevés. Elolvadt, mint piros-fehér-zöld fagyi a napon. Mint Petőfi és a szabadság.
Isten éltesse, Mester, a túlvilágon! S minket ezen, itt. Aztán majd ha találkozunk, kicseréljük pipáinkat, ahogy a Kiskunságban volt szokás - ha már egy a Szülőföldünk, egy a Nyelvünk, egy a Hazánk, és egy Család vagyunk. Mind csupa rokon...