JELENTÉS A TÚRAKÖRRŐL TIZENNEGYEDIK ÉVÜNK ELEJÉN (2020)

AMIKOR 2007-ben elkezdtük a túraszervezést, még mi se láttuk a benne rejlő lehetőségeket, csak szimplán túrázgattunk. És az elején mi is sokat mentünk hegyekbe. De már rögtön az első időktől megpróbálkoztunk túrákat kitalálni Lajosmizsére és a környékére. Helyismeretünk nem volt hozzá, így sok munkával ollóztuk össze az útvonalakat; nem egyszer autóval én magam jártam be dűlőutakon, erdőkben a terepet, hogyha majd odaérünk egy-egy elágazáshoz, tudjuk, merre kell kanyarodni. Elég kezdetleges módszer volt ez, de tizenhárom éve még nem volt ennyi térkép, műhold.
Aztán éppen ezeknek a határbejárásoknak köszönhetően, egyre jobban kezdtük kiismerni magunkat az ország középső régiójában és beindult a láncolat: egyik elképedésből a másik következett. Tíz megtartott itteni túra után, a következő harmincat tervezgettük.

Mindig voltak, akik erre a stílusra a szájukat húzogatták – mi pedig rájuk húzogattuk a szánkat. Sajnos, akkor az volt a jellemző, hogy az emberek zöme hideglelést kapott a síkvidéki túrázás gondolatától is, de mivel nem volt kivel menniük, ránk fanyalodtak. Az ilyen emberek nagyon sokat romboltak és még többet romboltak volna az egészen, ha hagyjuk. Mai napig küzdünk ezzel a réteggel, és ha ők nincsenek is sokkal kevesebben, de szerencsére sokkal többen lettek azok, akiket érdekel a Kiskunság vagy esetleg maga a Túrakör is. Ebben nem kis szerepe van annak a rengeteg munkának, amit belefektettünk az itteni felfedező túrákba, az itteni természetjárás népszerűsítésébe.

Amikor elkezdtük, működött még egy-két csoport a Duna-Tisza közén, a régi vágású vállalati vagy egyéb közösségek maradékaként, de megdöbbentő volt látni, hogy akármilyen régi is egy társaság és bármennyire is kiskunságinak vallják magukat, eszük ágában sincs errefelé túrázni, évi egy-két esetlen alkalmon túl. Vagyis tulajdonképpen már 13 éve is egyedül voltunk sajátosságainkkal, amivel önmagunkat és a munkánkat kívántuk meghatározni, Kiskunság-specifikussá tenni.

Azóta ez a helyzet tovább romlott. Nemhogy már itt nem túráznak rajtunk kívül más csoportok, hanem nagyon egyáltalán nem túráznak. A magyar turistaság jó évszázados hagyományán alapuló, csoportos, közösségi természetjárás, a rendszeres országjárás, egy- vagy többnapos túrákon, szinte nyomtalanul eltűnt. Az ország középső, alföldi része pedig, minket leszámítva, teljesen kiürült.
A mai kor trendje a fizetett túrák elharapódzása. Az egyik ilyen, hogy teljesítménytúrákra járnak emberek, családok, és jutalomért „hajlandók” gyalogolni, ami nem elsősorban egy tájegység felfedezéséről, hanem önmaguk megvillantásáról szól. Ráadásul, mivel fizettek egy bizonyos nevezési költséget, elvárásaik vannak az ott látottakkal, kapott szolgáltatásokkal kapcsolatban. Mondanom se kell, ez nem természetjárás, legalább is nem az az ága, amire érdemes lenne egy percet is pazarolni.

A másik ma élő változat: nagy tömegek buszos túráztatása hegyekbe, nem is kevés pénzért; a városokban, hétköznap munkahelyekre és zajba kényszerített emberek mindent megadnak azért, hogy hétvégén a természetben lehessenek – akár komoly ezer forintokat is. És vannak, akik ilyen túrákat szervezve ugyan látszólag jószolgálati tevékenységet végeznek, valójában korlátolt közízlést szolgálnak ki, haszon reményében. Ha havonta 4 szombaton ilyen túrákat szerveznénk, megélnénk belőle, nem kellene munkahely. De nincs az a pénz, amiért ezt megtennénk. Sok azonos sorsú ember erdei vánszorgása nem közösség, főleg nem felfedező csoport, nem ismeretlen értékek feltárása, stb. – vagyis nem a Túrakör lényege. Ezért sem tesszük. Továbbá azért sem, mert soha nem kérnénk senkitől egy fillért se azért, hogy túrázni hívjuk. Elveszne a varázsa…

Gyakorlatilag az elejétől már saját értékrenddel indultunk, járatlan utakon, hiánypótló túrákkal, aztán eltelt 13 év. Mára a Petőfi Túrakör monopolhelyzetben van. Ennek megfelelően mindenféle emberek („egyszóval: mindenki”) áramolnának-özönlenének hozzánk. Biztos volna, aki ennek örülne, ezt ki is használná, nekünk komoly erőfeszítést jelent, hogy csak azokat engedjük magunkhoz közelebb, akik nem pótléknak tekintenek minket, nem azért jönnének velünk, mert nem szervez nekik senki hegyi túrákat, hanem azért jönnének közénk, mert azonosulni tudnak az értékrendünkkel, a hagyományainkkal. Utóbbiakat szívesen látjuk, előbbiek felesleges köröket futnak, ha nálunk próbálkoznak, őket arra biztatjuk, keressenek másokat, akiket kihasználhatnak. Aki nem érti, mit és miért csinálunk, nem vonzza a társaságunk, a Kiskunság ezer csodája, az nem a mi emberünk. Az más embere…

SZÓVAL, amikor elkezdtük, nem sejtettük, mennyi érték, csoda felfedezése, megmutatása van ebben lehetőségként. Szép lassan ebbe is belemerültünk, és már nem volt kiszállás. Azt már régen is láttuk, hogy rajtunk kívül más nem forszírozza a Kiskunság feltárását, ide emberek hívását és vezetett túrákon megismertetését. De az, hogy nemcsak természetjárás kategóriában nem nagyon teszi ezt más, hanem egyéb területeken se, az megdöbbentett. Így pedig a Petőfi Túrakör igen összetett és sok területet felölelő kulturális és természetbarát értékmentése, új hagyományok teremtése, sok és országosan is egyedülálló program és saját túrázási értékrend, szemszög kialakítása miatt már nemcsak ismeretink és kalandjaink száma nőtt meg nagyon, de az évek alatt szépen lassan, de egyre erősebben, komoly felelősség is rakódott a vállunkra. Ezt sokáig nem vettük észre.

Egy egész régiót képviselünk, több tucat település természetjárását, ezen falvak, kisvárosok természeti és kulturális értékeit, történelmét, amiket sok esetben, ha mi nem kutatunk, mutatunk meg, nem is tud róla senki. Ez hatalmas felelősség, mert a 13 év alatt összeszedett hatalmas adatbázis, elméleti és terepi tudás, helyismeret, egy kulturális értékmag, amivel kezdeni kell valamit, a netes megmutatáson túl is, mert ha nem lenne holnaptól világháló vagy áram, minden egy pillanat alatt elveszne. Sok száz olyan képet, információt, történetet, tapasztalatot és összefüggést tudunk és őrzünk a Kiskunságról, ami közkincs kellene, hogy legyen. Maradandóan közkincs, nem egy-két netes felületen.

Ahhoz, hogy a már meglévő anyagaink könyvek, füzetek formájában megmentődjenek az utókor számára, és hogy további felfedezéseket, kutatásokat tudjunk tenni, mert még rengeteg minden várna megmutatásra, szóval mindehhez az kellene, hogy a Túrakör munkáját és értékmentő munkáját, értékteremtéseit valakik, valamilyen csoportok, közösségek, települések a magukénak vagy akár Kiskunság-egyetemes kincsnek tekintsék, és támogassanak minket abban, hogy emellett a rengeteg munka mellett, amivel a Túrakör és  túrák működnek, még arra is legyen ember, pénz, tárgyi eszköz, és erő, hogy mindent meg is tudjunk menteni.

Égető szükség lenne arra, hogy a Kiskunság iránt érdeklődő, azért felelősséget érző, tudással, anyagokkal, tapasztalattal bíró magánszemélyek, csoportok összefogjanak, és közösen, erőiket megtöbbszörözve tegyék tovább kötelességüket, mert egy-egy elszigetelt csapat, szóló harcos hatástalan, együtt talán sikeresebb lenne az Ügy előrébb vitele.

Ennek a vállalásnak támogatására, munkájának segítésére keresünk olyan személyeket, közösségeket, akik/amelyek ebben egymás segítségére is lehetnének. Ha egy-két ilyen ember vagy csoport összejönne és képes lenne közös tevékenységet összehangolni, megőrizve eredeti karaktereiket is persze, máris nagyobb eséllyel maradna az utókorra az a sok minden, aminek kár volna elveszni…

KELL EGY CSAPAT, persze nem új és nem más emberekkel, mert akik a Túrakörben vannak, és kisebb-nagyobb rendszerességgel csatlakoznak hozzánk messzebbről is, ami egyébként nagyon becsülendő dolog!, az már egy jó csapat, de különben tényleg kellene egy olyan közösség is, amely nem csupán túrázik, hanem komolyabban is megpróbál tenni egy értékrend megőrzéséért és népszerűsítéséért.

A Petőfi Túrakör, sok más egyéb mellett, kiemelten sokat dolgozott és dolgozik a Kiskunság megismeréséért és megismertetéséért, az itteni túrázási lehetőségek, túrahelyek, rejtett értékek mind nagyobb nyilvánosság előtt való megmutatásáért.

Ahhoz, hogy az eddig végzett munka ne legyen hiábavaló, összegezni kell az eredményeket, élményeket, tudást és könyvek/füzetek formájában közkinccsé tenni – egyúttal megőrizni az utókor számára.

Továbbá, mivel még egy csomó mindent mi se láttunk, mi se kerestünk fel és így nem tudunk, újabb kutatások, keresések és feltáró túrák, honismereti túrasorozatok megszervezése lenne szükséges, amelyekkel tovább lehetne járni a megkezdett utunkat.

Tematikus és határjáró túrák, keresztutak, több túrából álló sorozatok a legalkalmasabb túrázási formák, amiket érdemes csinálni. Ezekhez rengeteg kutató, előkészítő munka szükséges, mert nincsenek az itteni településekről túraatlaszok, így bizony mindent innen-onnan kell összebogarászni, útvonalat, történelmet, tb. - hogy legyen miről beszélgetni a túrákon.

Nincs térkép és nincs túraatlasz, viszont például nagyon is szükséges lenne ilyeneket is megszerkeszteni és kiadni. Hogy a Kiskunság ne csak izgalmas és vágyott, hanem elérhető túracélpont is legyen bárkinek, aki nyitott rá. E nélkül ez nem fog teljesülni…

És még mennyi minden mást is tenni kellene. Új turistautakat kellene létesíteni, szinte az összes kiskunsági településen volna értelme ilyenekben gondolkozni, közülük jó néhányat összekötni egymással, akár 4-5 falut is egy útvonalra. Turistapihenőket lenne szükséges építeni és egyszer jó lenne egy saját kulcsosház is, amelybe máshonnan érkező túrázókat tudnánk egyszerű körülmények között elszállásolni, megvendégelni.

Nagyon nagy szükség lenne rendhagyó órák tartására iskolákban, előadások, vetítések, fotókiállítások szervezésére közösségi házakban, egyesületi házakban, más közösségi terekben.

Szükség lenne vezetett túrákra, amik települések bel- és külterületi értékeit mutatják meg, akár helyieknek, akár vidéki érdeklődőknek.

Fontos lenne az oktatásra is hangsúlyt fektetni, mert a megszerzett tudást tovább kellene adni a nálunk fiatalabbaknak; így túraszervezésre és -vezetésre, tájékozódásra, valamint helytörténetre is jó lenne ránevelni a fiatalokat, hogy legyen utánpótlás, hogy legyen jövő.

Az is jó volna, ha még több embert lehetne megmozdítani a természetjárás síkvidéki válfajának gyakorlására, hiszen nagyon erős pozitív hatással bír ez a tevékenység az ember fizikai és mentális állapotára is.

És még rengeteg minden más is kellene, ami szükséges ahhoz, hogy a Petőfi Túrakör ne néhány tucat ember elszigetelt erőlködése maradjon, hanem kiteljesedve, több emberre tudjon hatni, és nemcsak kortársakra, hanem az utánunk jövőkre is…

Mindez persze így csak elmélet. Egyedül mi, néhányan, saját erőből, saját pénzből nem tudjuk ezt megvalósítani, és az időnk, energiánk is korlátozott mennyiségben áll csak rendelkezésre, mert mindez, amiket fentebb – korántsem teljes listában – felsoroltam, 5-10, vagy akár több embernek való feladatot jelentene. A munka nehéz, sokszor reménytelennek látszó, sok lemondással jár és senki se fizet érte pénzzel – viszont ott van az emberek érdeklődése, szeretete, segítő szándéka, a rengeteg mosolygós arc, az együtt sírások-nevetések, a történetek, amik viszont kárpótlást jelentenek a gyötrelmekért, a küzdelemért.

Ha bármilyen szinten érdekel, amit csinálunk, ha szimpatizálsz tevékenységünkkel, segíts népszerűsíteni a Túrakört. Ha pedig részt is vállalnál egy nagy közös alkotó csapat munkájában vagy ismersz olyanokat, akik erre nyitottak lennének, jelezd. Ezek mind nagy segítséget jelentenének és főleg reményt, hogy érdemes ezzel, 13 év után, továbbra is foglalkozni.

Az, hogy ez sikerülni fog-e, az nagyban meghatározza a jövőt is; nemcsak azt, hogy lesz-e egy jó alkotói csapatunk, hanem azt is, lesz-e egyáltalán még Túrakör…

Mindenkinek köszönjük eddigi és ez utáni érdeklődését, segítségét.

Minden rokonom!

Sántaőz

Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.