KUTYAKAPARÓ CSÁRDA, EGY KEVÉSSÉ ISMERT PETÕFI-EMLÉKHELY KOCSÉRON

Országos hírû Petöfi-emlékhely Kocsér határában a Kutyakaparó csárda, mégis kevesen látogatják. A csárda már a XVIII. század vége felé állt, és fogadta a vendégeket, ahogy az eddig általunk ismert legrégebbi ábrázolás, egy 1780 körüli térkép mutatja.
 

A csárdában, a hagyomány szerint 1847-ben Petöfi is megfordult, országos csavargásai közepette, és annyira megérintette a hely mélabús, langyos pangása, hogy igen sikerült verssel biztosított a vendéglátó ipari egységnek halhatatlanságot.
 

KUTYAKAPARÓ
 

Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szölöt is
Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal
Nyujtózkodik végig,
Feldüléstül erötlen lábai
Már csak alig védik.
Amily hosszu az asztal, mellette
Olyan hosszu a pad,
Közepe, nem a sok ölés, hanem
Vénség miatt horpad.

Átellenben az ágy. Réges-régen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemence,
Redök gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár,
Szavát sem hallani,
Szájat ö csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe'.

De az idö a szegény jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendön
Még nem igen van túl.
Boglyas fakó haja beillenék
Repce-petrencének,
És melléje mindjárt szörnyü képe
Madárijesztönek.

Ö sem igen beszél; s ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztítja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent. -

Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Ily szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivül se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor
Az az esö esett,
Mely falának kétharmad részéröl
Levitte a meszet,
S ami rajta imitt-amott maradt,
Az egészen sárga,
S korommal írt furcsa figurákkal
Van telefirkálva.

Pózna végén abroncs a cégére,
Ha véle összevesz
A szellö, mint az akasztott ember,
Oly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyéb egy kuvasznál;
A ház végénél szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.

És amilyen maga ez a csárda,
Olyan a vidéke,
Körülötte a homokbuckáknak
Se' hossza, se' vége.
A meztelen homokban alig teng
Egy-két gyalogbodza,
Mely fekete gyümölcsét nyaranként
Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire,
Kopár dombtetön fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi köszent;
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!"

Aki teheti, látogassa meg a helyet, mert érdemes arra, hogy benne megpihenjen a mai kor vándora, és elképzelje azt a világot, ami Petõfit megihlette. Mert jóllehet, a csárda már nem a régi - mivel 1926-ban leégett és újjá kellett építeni -, de a környék nyugalma, elhagyatottsága nem sokat változott 1847 óta. Magyarul: amit Petõfi akkor leírt, az szinte ma is megtapasztalható életkép lenne...

 Végül néhány kép kedvcsinálónak.