Tizenharmadik évünk a vártnál tartalmasabbra és emlékezetesebbre sikerült. A korábbi évek rossz tendenciái, kihagyások és egyéb nehézségek után, már nem nagyon reménykedtem ilyenben.
Ahogy dolgozom fel a korábbi éveket, alakítom át a weblapot nyár közepe óta, látom, milyen és hány mélypontot éltünk meg, és főleg: túl. Nem tudom, mi vitte mindig előrébb az ügyet, mert logikai alapon már rég nem kellene léteznünk. Mármint a Túrakörnek. De létezik. És igazából ez a nagy dolog, nem a rengeteg túra.
2019 kicsit döcögősen indult, továbbra is erős érdektelenség mutogatta magát, alig voltak jelentkezők a túrákra (éppen, mint 2018-ban, amikor gyakorlatilag a családunk jelentette kizárólagosan a csapatot; ha ők nem lelkesek, nincs, aki tovább vigye a lángot).
 

EZ TÖRTÉNT 2019-BEN
 

JANUÁRBAN mindössze két tanösvényt jártunk végig, Táborfalván és Nagykőrösön, de szerencsére volt egy felejthetetlenül szép, havas túránk Orgoványon, a Kargalában és a Tolvajosban. Utóbbi valamit dobott a halvány kezdésen.

FEBRUÁRBAN aztán végre elmozdultunk némileg a holtpontról. Nagy részben a Lajosmizsei Keresztút ismételt kiírása volt az, ami ezt a változást elhozta. Pedig megfogadtam, hogy már nem rendezünk ilyesmit ezen a településen, ismerve és bőrünkön tapasztalva több mint 12 éve a „vezetés” hozzáállását ahhoz, amit csinálunk, a támogatás legkisebb jele nélkül. Aztán mégis győzött a lelkesedés, és jól tette. A támogatásunk ugyan azóta se változott semmit, viszont néhány ember megmozdult Lajosmizséről, régiek és újak, akikkel egy emlékezetes, 5 túrából álló sorozat lett megint a Keresztút. Melléjük volt néhány vidéki érdeklődő is, szerencsére.
Hónap végén pedig, ugyancsak kihagyások után, megrendeztük VII. Jégtörő Maratonunkat, ami egy eszeveszett nagy rohanás és élménydömping volt, és bár csak 12 órát töltöttünk együtt Tatárszentgyörgy, Ladánybene és Kunbaracs környékén a többiekkel, ám azóta is kitartó, új kapcsolatok alapozódtak meg a 42 kilométer végigjárása közben. Ezen, csakúgy, mint a Keresztúton, végre, hosszú évek után olyan emberek kezdtek csapatunk közelébe kerülni, akiket tényleg az Alföld, annak felfedezése érdekel, és nem azért jönnek, mert nincs más, akivel elmehetnének valahova.

MÁRCIUSBAN megint Petőfié lett a főszerep. Előbb szabadszállási túratársaink vettek részt egy erdélyi úton, mely során több fontos Petőfi- és egyéb irodalmi emlékhelyet felkerestek, több ilyennél kitűzték a Túrakör emlékszalagját is. Aztán pedig az itthon maradt csapat a Pomáz feletti Kő-hegyre túrázott, ami egyszerre fontos turista és Petőfi-emlékhely is. Énekeltünk, koszorúztunk, sokat nevettünk. Nem először jártunk ott, és nem is utoljára…
Ugyancsak ennek a hónapnak végén vágtunk bele 2019 egyik legfontosabb értékteremtő munkájába, a 16 km-es ladánybenei Bene Vitéz Túraút jelzésének felfestésébe. „Hivatalos” (mihez képest??) szervek szájukat húzogatták erre a tevékenységünkre, de mi az útvonalat gyalogosan jártuk be, és sokszor!, ecsettel mi magunk festettünk és nem szögeltük a jelzéseket, főleg nem mással festtettünk, saját szabadidőnkből csináltuk, ingyen. Így szerencsére nem sok közük van ahhoz, amit csináltunk, örülni meg akkor se örültek volna egy új érték születésének, ha az ő szájízük szerint oldjuk meg, mint ahogy 2007 óta semmi se volt nekik elég jó ahhoz, hogy csak egyszer valami jót is mondjanak rólunk.
És ami a fő lényeg volt: a mi utunkat gyerekek, vagyis a jövő generáció festette, és nem „szabvány kockákat” akartunk jelzésként a fákra rajzolni, hanem érzésekkel és lendülettel teli praktikus turistajelzéseket. Azt akartuk ugyanis, hogy a fiatalabbak szokják meg az erdőben tartózkodást, illetve, hogy hozzanak létre valami maradandót szülőfalujukban, ezáltal ismerjék és szeressék meg jobban Ladánybenét. Ez pedig maximálisan teljesült.

ÁPRILISBAN lett igazán tavasz a Túrakörben. Folytattuk a jelzésfestéseket, a Keresztutat is – ezt aztán a hó végén be is fejeztük -, megint újabb ezer új élmény a Kiskunságban.
A hónap csúcspontja a 600. jubileumi túránk apropóján, több mint 40 ember részvételével tartott családi napunk volt a Mizsei Óriásnál. Aki ott volt, egyhamar ezt se fogja elfelejteni.

MÁJUSBAN még mindig a Bene Vitézt festettük (csak kevés időnk adódott rá), majd virágos réteket felkeresve Kunadacson, és Kiskőrösön, a Szücsi-erdőben ámuldoztunk a rétek növényeinek fajgazdagságán és színvilágán. Szalonnasütéssel egybekötött túránk volt a Gerecsében, de a hónap legemlékezetesebb programja mégis megint a Kiskunsághoz köthető: felkerestük a Kolon-tó vízi- és buckás-árvalányhajas világát, aztán Péli Zoli értékes előadását hallgattuk a soltszentimrei Csonkatoronynál, Szent Imre hercegről és Magyarország történelméről.

JÚNIUSBAN elkezdődött a nyár, ezzel pedig a meleg, égető túrák sora.
A hónap első szombatján egy majdnem 50 fős csapat gyűlt össze Ladánybenén, a Bene Vitéz Túraút avatására, és ment végig az új jelzésen, evett meg egy hatalmas kondér gulyáslevest, ami annyira finom lett, hogy mai napig emlegetjük. Gyula barátunk Szentesről látogatott el ezért a kis túráért hozzánk, és tette ezt még több más alkalommal is, nagy örömünkre.
Ezt követően a Pilisben, a Fekete-hegyen és Klastrompusztán túráztunk, olyan meleg volt, hogy ájultunk.
És milyen különös, hogy épp egy mélyponton indult egy nagy kezdet. Amikor, más jelentkező hiányában egyedül(!) mentem el Pusztaszerre, a Homoktaposókhoz túrázni, majd’ elsüllyedtem szégyenemben, mert ők a csapatukkal, limonádéval, jó szívvel készültek a (teljes) Túrakör fogadására. Sírni tudtam volna az emberek érdektelenségén. Aztán megvolt a túra, melyen összesen hárman vettünk részt, a másik két fő Anzi és Eszti voltak.
Az ottani fogadtatáson, és látván, hogy a Homoktaposók mennyire akarják ezt az Árpád Útjánt, dőlt el a túrasorozat sorsa, amit amúgy már nem akartam megtartani; ha egy ilyen könnyű alkalomra nem mozdul senki a részünkről, sok száz követőnkből, akkor majd a 7 túra 150 km-ére fog valaki? Ha nincs ez a nap, Árpád Útján sincs.
A hónap végén még egy szép túrát tettünk a Mátra északi oldalában.

JÚLIUSBAN kis szünetet engedélyeztünk magunknak, nyaraltunk, pihentünk, de a közben meghirdetett túraalkalmakra nemigen volt érdeklődés. Lehetne azzal magyarázni, hogy mások is nyaraltak, de minden érdektelen ember nem nyaralhat egész évben túrázás helyett, ráadásul egyszerre. Vagy igen?...
Szép emlék ebből az időből az Orgoványi-rétek sokadik felkeresése, tikkasztó melegben, de gyönyörű és változatos terepen.
Először kutattuk meg a farmosi Nagy-nádas ismeretlen világát, és mondhatom, hogy megérte a fáradságot. Aki tudja, keresse fel.

AUGUSZTUSBAN megint lendülni kezdett valami. Kiszámíthatatlan az ilyesmi, mindig akkor pang, amikor szárnyalásnak kellene következni, és akkor emelkedik fel, amikor már azt hiszem, nincs tovább.
Rögtön a hó elején a Nyíri-erdőbe túráztunk, elég népes csapattal, sok beszélgetéssel, nagyon elfáradva a végére. Olyan részeken jártunk, ahol még autósok se nagyon nézelődnek, nemhogy gyalogtúrázók. De megéri arrafelé is elindulni, ha van nyitottság valakiben.
És a csodák sora folytatódott tovább. Előbb a Duna túloldalára, Bölcske és Dunaföldvár löszpartjaira és ártereibe tettünk kitérőt, mondanom se kell, elviselhetetlen hőségben, nagyrészt tűző Napon, ezután pedig a Velencei-hegységben található gránit ingókövek fantasztikus világával ismerkedtünk, a végén a tóban egy nagy fürdéssel. Fázni ekkor se fáztunk.
De ami a mégiscsak megvalósuló Árpád Útján túrasorozat első szakaszán, Kőröstetétlen és Kocsér között várt ránk, már a szaharai hőség kategóriába tartozik. Egy pokolian nehéz és elmesélhetetlenül elképesztő túránk volt Szent István ünnepén. Először túráztunk együtt a Homoktaposók a Kéken tagjaival, itt kezdődött el talán valami maradandóbb dolog két, egymástól földrajzilag távolabb eső, mégis egy értékrenden alapuló túracsoport között, ami legalább is a sorozat többi túrájára biztosan kitartott – és remélhetőleg még sok évig tartani fog.
És ha ez még nem lenne elég, újra felmásztunk Drégelyvár romjaihoz a Börzsönyben, majd régi majorok nyomában aszalódtunk a Napon, árnyék nélkül Felső- és Középadacson.

SZEPTEMBERBEN természetesen már az Árpád-túrák kéthetenkénti alkalmai határozták meg a hétvégék ritmusát, végig az ősz során mindig ezekre összpontosítottuk erőinket, nem is eredmény nélkül. Ha az első szakaszt felejthetetlennek nevezem, akkor a továbbiakra már szavak sem léteznek. De aki nem volt ott, az még csak nem is sejti, mik és kik kerültek utunkba, milyen megismételhetetlen pillanatokat éltünk át együtt egy kitartó és szinte állandó, 15-25 fős csapattal.
Ezek mellett szerencsére lehetőségünk volt olyan varázs-szeánszokra is, mint a Böddi-szék szürreális világának megismerése, vagy Tóth Péter Lóránt Versvándor Radnóti-zarándoklatának befejező szakaszához csatlakozni Kunszentmiklóson. Ez is egy új kapcsolat és talán barátság kezdete lett.
Levezetésül pedig egy csodaszép túránk volt a Kunbaracsi erdőben, rengeteg gyerekkel és felnőttel.

OKTÓBERBEN Árpád Útján vándoroltunk tovább, egyre magabiztosabban, ám egyre inkább zsongó fejjel, mert már a két-hetek se voltak elegek a túrák között, feldolgozni azt, amit látunk, ami velünk történik. És el is kell még egy hosszabb időnek telni, mire minden a helyére kerül bennünk.
Ahogy egyre szebb lett az ősz, ezer színével egyre pompásabb, úgy zuhantunk bele a túrák sodró örvényébe; az Aradi vértanúk emlékére megint a Nyíri-erdőbe látogattunk, majd a Mizsei Óriás túraúton kerültünk egyet, 50 emberrel. Volt egy emlékezetesen hangulatos családi napunk Csemőben, majd a hónap végén a Fülöpházi-buckáknál varázsolt el a Kiskunság, illetve varázsoltuk el vele azokat, akik velünk tartottak. Többszázadszor.

NOVEMBERBEN, annak is első vasárnapján, őszi pompájában is megcsodáltuk a Bene Vitéz Túrautat, aztán megint találkozhattunk a Versvándorral és Radnóti-műsorával Kunszentmiklóson, és persze fő eseményként: befejeztük a soha-nem–felejthető Árpád Útján honismereti túrasorozatunkat, mely minden várakozásunkat felülmúlta élményekben, résztvevő-létszámban és hatásában. Sírni tudtunk volna Dócon, a záró koccintáson, a kocsmában, és sírni tudnék most is, ha csak rágondolok.

DECEMBERBEN kissé viharvertre és csonkára sikerült a túranaptárunk, köszönhetően két nyomorult szombati munkanapnak, amiknek ugyan semmi értelmük, de arra jók, hogy az emberek hetekig túrák nélkül maradjanak. Ez az elvonás pedig már elképesztő feszültséget okoz a rendes túrázókban, szinte az őrület határára kerültünk a túrahiánytól.
De az ilyen lehetetlen helyzetek is jók valamire: volt idő átgondolni az évet, összesíteni a dolgokat, történéseket és jutott elég idő megtervezni 2020-as eseménynaptárunkat, amelyben minden eddiginél több túranap és program van betervezve – csak legyen jövőre is egy kitartó csapat, benne legyen olyan és annyi ember, akikért és akikkel érdemes az új kalandokba is belevágni.

Mert ha lesznek, lesz a Túrakörnek jövője is. Ha nem, akkor csak emlékek maradunk…

 

Minden rokonom!

Sántaőz