Van, amikor azt kapja az ember, amit előre gondol egy túrától, van, amikor teljesen mást. Ma előbbi történt. A terep, amit bejártam, ismert volt előttem, és túrám fő célja, a Szobrosi iskola felkeresése és állapotának bemutatása se okozott csalódást – sajnos. Csalódás az előzetesen vártakhoz képest az lett volna, ha nem egy rom már a régi, dicső épület, hanem jó állapotban van és laknak benne…
Az iskola Lajosmizse két-három legrégebbi oktatási intézménye közül való, bár állapota nem azt jelzi, hogy ezért a település kicsit is hálás lenne és felelősséggel tartozna. A névadó szobor sincs már az udvarán. Ez egy katonaszobor volt, ami egy álló, puskás alakot ábrázolt, és az I. világháborúban elhunyt tanító(k)nak állított emléket. Az épületben az utóbbi időben már nagyon szerencsétlen sorsú emberek éltek, majd kihalt a ház és azóta az enyészeté. Teteje középen beszakadt, a falai itt összedőltek, így tulajdonképpen az egész kettétört. A szobrot az önkormányzat szállíttatta el, a hírek szerint talán a tűzoltóságra, így legalább a szobor mentésre került – ha már az iskoláról lemondtak.
Mára a Szobros iskola/Szobrosi iskola, ami egy egész dűlőnek, illetve határésznek adta száz éven keresztül a nevét, lakó és szobor nélkül maradt romhalmaz, udvarán gyerekek helyett szeméttelep. Az épület előtt álló zöld postaládáknak sincs már semmi funkciója, nincs, aki használja őket a környéken.
Azonban, hogy legyen valami pozitív is azért a tájban és a beszámolóban, muszáj megemlítenem, milyen hangulatos a Kónyamajori felüljárótól végigjárni a Mizse 70-80-as számozású tanyasort, minden épület valamiért érdekes vagy szép, Kis Istvánék előtt a 2019-ben állított kereszt és az ültetett virágok szinte ragyognak együtt, a legtöbb itt élő család gazdálkodik, fóliák, gyümölcsösök, paprikaföldek a dűlőút mindkét oldalán, és persze a már rutin homok, ami itt is mindent borít és szárazságával azt mutatja, milyen kiszolgáltatott is az ember és megélhetése, ha nincs rajta eső…
A Szobrosi részről az Olívia vágóhíd előtti dűlőn, végi telepített gyümölcsösök végtelen kerítése mellett araszoltam, míg egyszer csak kiértem a Kónyadűlő betonútjára, és bandukoltam vissza kiindulási helyemre, egy réten átvágva, a felüljáró közelébe.
Ez és ennyi volt mára a délutáni nyolc kilométeres kerülés szöveges változata, ami mellé ajánlom figyelmetekbe a képet megtekintésre.
Folytatás máskor, máshol.