Korán reggel, amikor még a táj is alszik, megkezdtem heti menetelésemet, ezúttal Táborfalva szélén, régebbi nevén: Örkénytáborban. Mivel a hely katonai terület is, katonai objektumok is vannak, nem lehet akármit megnézni, lefényképezni, ezért arra törekedtem, hogy olyan dolgokat örökítek csak meg, amiket bárki láthat, lefényképezhet, ha arra jár. A dolgok másik fele ma csak a szemem számára maradt látnivaló…
A túrát a laktanya mellől indítottam, és hamar el is hagytam a zárt területet, és az egykori lovaspálya helyére mentem. Itt állt egykor egy fektetett 8-as (végtelen) alaprajzú pálya, amin az aranykorban lovas edzéseket és versenyeket tartottak, ennek persze már semmi kézzel fogható nyoma sem lenne, ha az egykori, pályát övező jegenyenyárak sorából nem lenne még meg néhányszáz méteres szakasz.
Ugyanitt építettek a megszálló orosz csapatok a háború utáni békeidőkben orosz tiszti lakásokat, ami 1990-es évektől elvesztete funkcióját és azóta egyre romosabb.
Innen a Jajmajor felé folytattam a gyaloglást. Előbb két „Siratón” (tankdombon) keltem át, majd kiérve a bokrok takarásából, messziről látszódtak Jajmajor épületei, úgymint a kis kastély, az emeletes magtár, és ezek előterében a három nagy hodály. Az egyik mellől szép baromficsoport rohant ki és kezdett vad csipegetésbe az erdő szélén.
Jajmajor két dologról is nevezetes, nyilván több más mellet. Az egyik, hogy 1944-45-ben itt működött a katonai kórház, ahova a sebesült katonákat hozták vissza a tűzvonalból, és ha sikerült meggyógyítani őket és még fizikailag alkalmasak maradtak rá, vissza is vitték őket, hogy tovább harcoljanak. Nyilván, sokuknak ez már nem adatott meg. A kórház ittléte nem annyira közismert, én ladánybenei szájhagyományban találkoztam vele és jegyeztem le röviden az ottani idők és körülmények emlékét.
A másik a három hodályhoz kapcsolódik. Ezt egy lovasmúlttal foglalkozó ismerősöm mesélte nekem, vagy tíz éve, remélem, jól emlékszek: 1945 körül az itt akkor még élő és meglévő magyar huszárság, huszárhagyományok értek véget, sok évszázad dicsőség után. A bejövő szovjet alakulatok ide hordatták össze a magyar lovas szerszámokat, szíjakat, kengyeleket, nyergeket, hámokat, stb, és égették el a hatalmas máglyát, hogy többé ne tudjunk huszárkodni (hasonlóan primitív és erőszakos elintézési mód volt ez a megszállók részéről, mint az osztrák zsarnokok, ahogy a várakat robbantották föl az országban a Rákóczi-szabadságharc leverése után).
A majortól egy új, de elég egyhangú, tűző napon kifejezetten nem kívánatos aszfaltút vezet vissza a tábor területére, s kapcsolódik be annak hangulatos főutcájába, a Honvéd útba.
Aki még nem járt a Honvéd úton, ne halogassa a felkeresését. Emlékművek, szép régi tiszti lakok (villák), öreg gyümölcsfák, virágos kertek és még sok más érdekesség sorakoznak itt.
A Honvéd út végére érve rövid mai mocorgásom érdemi része tulajdonképpen be is fejeződött. Nem maradt más, mint a hazautazás.
Folytatás máskor, máshol.