Iszonyatos a szárazság, mindenhol látható nyomai vannak, de ma Kunbaracs szélén még az átlagosnál is kókadtabb, fonnyadtabb volt fű, virág, fa, levél. A sivatagosodási projekt jobban működik, mint sok más dolog az országban. Valószínűleg azért, mert ehhez se akarat, se pénz, se szakértelem nem kell. Az ellenkezőjéhez kellene.
A szárazság, a forró napsütés tényleg sivatagi körülményeket jelentenek a Kiskunságban, nem meglepő, ha pl. Kunbaracs szélén az ember elvadult kaktuszmezőbe botlik, amelyik láthatóan otthonosan érzi magát ott is.
Nem a világ legszebb vidékén vezet az út a középkori Baracs község emlékhelyéig, vízért könyörgő virágok, száraz levelű akácerdők, és a kelleténél kisebbre és fejletlenebbre sikerült zabkalászok milliói között. A homokút állagáról nem beszélve…
Mégis szép volt a mai gyaloglás, mert aki nyitott, még így is észreveszi a szépet, sőt: képes madártollal és koronaakác terméssel gazdagított csokorba is kötni azt.
A többit a képek mesélik el, éppen tizenkettő.
Folytatás máskor, máshol.