Kunbaracs déli szélén van egy erdős-mezős rész, ahol egy régi, vízi világra utaló növény, a káka adott nevet egy ma már száraz, régen bővizű tónak, a Kákásnak. A tóról pedig a környék, így a csontszáraz, homokos erdő egy része is nevét vette. Ezen a részen kerültem ma egyet.
A vidék elhagyatott, mint sokszor, amerre járok. Ez nem azért van, mert direkt ilyeneket keresek, hanem azért, mert ez a Kiskunság ma. Ha nem településeken vagy tanyacsoportokban járok, alig látom civilizációnak nyomát. Egy-két élő tanya, nagyobb gazdaság, ezeken túl pedig csak a természet végtelen felségterülete. Olyan az egész, akácot, vaddohányt és más invazív fajokat leszámítva, mintha kétszáz éve lenne, és egy akkori állapotában látnám Szülőföldünket.
Mondhatnátok, hogy akkor sok volt a víz, nem volt ilyen szárazság. Részben így van, mert voltak csapadékos évek, évtizedek, ugyanakkor jó, ha mindenki tudja: régen is voltak borzalmas aszályok, amikor a Duna vagy a Tisza is kiszáradt, utóbbin lovas kocsikkal közlekedtek a Tiszántúlra, vagy épp 1585-ban olyan szárazság volt, hogy az Alföldön „az apák leölték gyermekeiket, hogy éhüket csillapítsák” – mert semmi sem termett, az állatok elpusztultak. És még sorolhatnám.
Nem szívderítő ezen a forró nyáron látni a kisült réteket, vajszínűre száradt, messziről zörgő kukoricatáblákat, feketére égett, pár centis napraforgófejeket, a senyvedő fenyveseket, erdőket, a virágtalan réteket, a szomjazó madarak és vadak nyomait érzékelni, ugyanakkor rengeteg szépség is van a tájban, ahogy írtam már, és a természet így is él, és legfőképpen: túlél mindent.
És legnagyobb meccsét, életre-halálra, sosem a hideggel, meleggel, csapadékhiánnyal vívja reménytelenül, hanem az emberrel. És az ember mindig azt hiszi, hogy kerítésekkel, falakkal és villanypásztorokkal megzabolázhatja maga körül a világot, az élőlényeket, vagy akár a gyalogos túrázókat, valójában azonban sem az élővilágot, sem a növényeket, sem az állatokat, sőt: a Kiskunság vándorait sem lehet bezárni, illetve kizárni, ahogy nézzük.
És ez mindenképpen reményt ad, mert a száraz évek után majd jönnek vizesebbek, megújul a természet, felerősödnek a ma vegetáló életközösségek.
De van-e remény arra, hogy az ember mindenhatósága és a természetet leigázó törekvése elbukik?
Ez volt mára a kákási kerülés és az ezzel kapcsolatban felmerülő gondolatok vázolása. Aki még bírja szusszal, nézze meg a képeket is.
Folytatás máskor, máshol.