Mai bolyongásom helyszíne Kunbaracs déli határvidéke, egy végtelen homok-félsivatag. Azért csak fél, a több tíz méter vastag homokréteg ellenére, mert a sivatag inkább a talajszintig van meg, de ott totálisan, a felszínen még vannak életnek nyomai, élnek még ott szívós fák, bokrok, keményen küzdő állatok. Utóbbiaknak még kevesebb víz jut, mint a talajba gyökereket fúró növényeknek, mert ha egy kis eső akad is erre néhanap, az az állatoknak sehol nem gyűlik össze és nem ihatnak belőle. Tulajdonképpen rejtély, mit isznak a vadak, madarak ebben a tikkasztó hőségben…
A túra ma hosszabbra sikerült, de így is csak 8 km lett belőle, két óra menetidővel.
A kunadacsi elágazásnál szálltam le a Kunbaracsról induló buszról, és vágtam neki az elején még árnyékos erdőnek. Rögtön az elején sikerült kereszteznünk egymás útját egy vaddisznócsaláddal, apuka, anyuka, elég szépre növő malacok. Szerencsére békében mentünk el egymás mellett.
Hamar a Bú-hegy borókás vidékén találtam magam, és ahogy a közepébe értem, meg is céloztam a csak kis kitérőt jelentő névadó csúcsot. A szekérút ezt elkerüli, még rémlett, hol kell bemenni az ösvényen. A hegy és környezete nagyon békés, szép. A kis kapaszkodó után egy napfényes tisztás jelenti a csúcsot, ahol még áll a betongúla, ami egy háromszögelési pont. Érdemes lenne itt is elidőzni, akár egy-két napot is, a kutyának se tűnne fel, hogy van ott valaki.
Kikeveredve a zöldebb részből, következett a túra leghúzósabb szakasza, a Görögök-homokja végtelen, süppedős buckáival, tarvágásaival, baracsibogáncs-mezeivel, tikkasztó napon, árnyék nélkül. Itt egy órát sikerült szerencsétlenkedtem, mert annyira nehezen lehetett térkép alapján navigálni, hogy elvesztettem a fonalat, ami a túrán végigvezetett, és több ponton csak találgatva, megérzésre hagyatkozva döntöttem az irányokról. A dombokra felmenni elég kemény volt, mert visszacsúszott a lábam minden lépénél a porhomokban és olyan volt, mintha nem haladtam volna, ha pedig esetleg megálltam egy pillanatra, azonnal elsüllyedtem. Ráadásul minden erdőszél, szekérút beszántva, ami tovább nehezítette a gyaloglást.
A lényeg, hogy amikor már azt hittem, valahova épp ellentétes irányba megyek, mint kellene, és ott ragadok valahol Isten háta mögött, a Teremtő megszánt és elébem rakta a falut, hogy tessék, itt van! – és csak be kellett gyalogolnom, ha hiszitek, ha nem: a Petőfi Sándor utcán.
Röviden ennyi volt a túra.
Folytatás máskor, máshol.