Forróság és forróság között is van különbség. Például ez a mai forróbb, mint amihez mostanában hozzászoktam. Ennek ellenére a belső hang megint bakancsot húzatott a lábamra, és nekiindultam a határnak, hiszen, ha nem megyek, akkor is ugyanúgy éget a Nap, ugyanolyan meleg van, így legalább nézelődök és tovább gyűjtöm a benyomásokat a világról. Aki nem csinál ilyesmit, az kizárja a világ megismerésének legjobb módját, vagyis gyalogolva közelíteni meg azt, ami körülöttünk van.
Mai kiszemelt helyszínem Lajosmizse Benére eső külterülete, Buckó. Nevének eredete egyes vélemények szerint egy Buckó nevű, egykor birtokos család után maradt – én erre még semmilyen adatot sem találtam -, szerintem sokkal inkább valószínű, hogy a környék legmagasabb halmának, a Buckó-hegynek nevében a „bucka” szavunk van jelen. Ezt erősíti az is, hogy bizonyos térképeken ugyanez a magaslat Kupic-hegy, ami pedig a „kupac” szó változata, így tulajdonképpen a két névváltozat ugyanazt a fogalmat/helyet jelöli, egymásnak szinonimájaként.
Akárhonnan is van a neve, ez a határrész is megéri a felfedezést, de minthogy különbözik a többitől, ne ugyanarra az élményre számítson, aki nekivág dűlőútjainak.
Mert a Buckó egy borzasztóan száraz, homokos terület, sok gazos, elhanyagolt parcellával, romos, elhagyott tanyával, és a több tucat lapos tetejű, szemetes udvarú viskó is mutatja, itt nem a települési vagyonszerző verseny győztesei laknak.
A Cseh-saroktól indultam, ez egykori Cseh tanyától, amit mindenki ismer. Mellette áll a Gattyán-kereszt, aminek egy régi fakereszt volt az előzménye, ezt cserélték le 1970-ben kőkeresztre, majd újította fel a környékbeli lakosság kb. 20 éve. Több érdekes történet is fennmaradt a keresztről és a sarokról, ezeket itt most nem közlöm, mert sose érnék mondandóm végére.
A kereszttől bő kilométert gyalogoltam a benei út mellett, elképzelhetetlen hőségben és napégetésben. Alig vártam, hogy lekanyarodhassak a buckói részre és egy kis árnyékhoz jussak.
A vidék amúgy békés, szinte életnek alig volt nyoma. Amire számítottam, hogy a sok kis tanya, hobbi sok kutya élőhelye és esetleg majd ki-kikukucskálnak rám, nem jött be: az egész 6 kilométeren egy kutyát láttam, az se volt veszélyes.
A Buckó-halmot nem kerestem fel, egy akácerdős magaslat, sok néznivaló nem lett volna rajta, így hamar elértem a homokút végére, az egykori Buckói iskolához. Iskola jellege nincs, de legalább, ha át is alakították, még áll.
Az iskolánál balra fordultam, és előbb a Máriácska szoborhoz mentem. Szép, de érződik ezen is, és a másik kereszteken is, hogy nem nagyon vannak már idősek, akik arrafelé élnek és gondoznák ezeket az emlékeket, „virágot vinnének rájuk”. Sajnos...
Kis kunyhó előtt, aminek se terasza, se előtte egy fa sincs, család üldögél a kb. egy méter széles árnyékban, amit a hullámpala így is adott, és a forró levegőben, porban beszélgetett, jobb program híján. Az udvaron szemét, rossz széken gyerekkád, három apró korcs kutya, elég sovány kiadásban. Mai buckói pillanatkép.
Kicsit odébb az Apró-kereszt magasodik, szó szerint. Ez a település legmagasabb feszülete, a Jézus kb. öt méterre van a föld színétől. Eredeti, több mint 100 éves fakereszt, a maga nemében páratlan Lajosmizsén. Persze, ezt se gondozza senki. a Művirágok szétszórva, a mécsesek összetörve alatta.
A kereszttől nem messze volt a Bartók Béla út vége, de mielőtt odaértem volna, legnagyobb meglepetésemre, egy ház udvarán egy szelídgesztenyefát vettem észre. Nem ez az a klíma, amiben igazán szeret lenni, de ez a példány mégis elevennek hatott.
Nem volt már sok a túrából, vissza kellett gyalogolnom a Cseh-sarokig. Még útközben megálltam a Zelenka-keresztnél, láttam a távolból a református templomot (kb. 2 km-ről), és ettem finom kék és fehér szőlőt, ami a kerítéseken futott, elhagyott telkeken.
Ez volt ma Lajosmizsén a Buckó bejárása. Folytatás máskor, máshol.