Amikor reggel nekiindultam Táborfalva széléről a Pusztavacsi-erdő alsó szegélyének, már 30 fok volt. Mire bő óra múlva visszaértem, 33. De végül is nyár van.
Mai sétám célja az egykor létező és virágzó pusztavacsi majorok egyik ikonikus darabjának, Ágostonmajornak felkeresése volt. Mármint, ami megmaradt belőle.
Az oda-vissza vezető út autópálya felüljárón, majd gázvezeték „nyiladékán” vezetett. Az erdő mellettem és köröttem akác, csalánnal és vaddohánnyal aljazva. A hőség, a szárazság erősen próbára teszi az itt élő állatokat és növényeket. Én könnyen voltam, kezemben egy palack vízzel, de mit csinál a homokban egy rovar, egy kismadár vagy egy őz? Utóbbiakból egy családot sikerült, akaratomon kívül, megriasztanom nesztelen gyaloglásommal.
Elérve Ágostonmajor helyét, alig találni már valamit. Egy régi cselédlakás még áll, de erősen benőve gazzal az is. Udvarán elvileg lenne egy, az erdészet által néhány éve létesített turistapihenő, de a valóságban már azt is csak nehezen és nyomokban leli meg az ember.
Az ellentétes sarkon még megvan egy régi épület a majorból, aminek helyén ma tulajdonképpen erdő van, egy négyes útelágazással. Pedig valamikor sok épületben, sok ember élt itt. Vezetett itt lóvasút, volt iskola, malom és a környéken termesztett krumpliból szeszt előállító Pálinkaház is, de még kis tó is.
A major helyétől, ahol tartottam egy kis jutalompihenőt, visszagyalogoltam Táborfalvára.
Ennyi volt mára.
A szokásos tizenkét képet ma megtoldottam eggyel, amin Ágostonmajor térképrajza szerepel az 1870-es évekből.
Folytatás máskor, máshol.