(762.) MÓRICGÁTI TÚRA


Időpont: 2024. március 2. szombat
Útvonal: Móricgát - Buckák - Kiskunsági Piros - Jászszentlászlói hármashatár - Kalmár-erdő - Móricgát
Táv: 15 km


Egy év és egy hónappal ezelőtt, azaz tavaly május 1-jén volt utoljára szervezett nyílt túrája a Petőfi Túrakörnek. Aki hiszi, hiszi, aki nem, nem: nekem személyszerint egyáltalán nem hiányzott a túrázás, de a családomnak igen. Ők már mondogatták egy ideje, hogy kellene valami megint, amihez nekem egy szál kedvem se volt.
Több mint negyven éve túrázok, bejártam az ország összes tájegységét, városát, és falvát is, mégse volt mehetnékem. Az elmúlt tizenhét év Túrakörben kifejtett munkája, annak mennyisége és a belefektetett energia kiégette belőlem azt, hogy valaha is szervezzek és vezessek túrákat. Tizenhét éven keresztül, átlagban,  szinte minden hétvégére jutott egy-egy program, ami sok embernek, köztük rengeteg gyereknek okozott örömforrást, adott élményeket, de mivel jószerivel csak egyedül dolgoztam ezzel az egésszel, besokalltam. Nem először már, persze...
Aztán egy februári napon, váratlanul, szinte a semmiből bevillant, hogy menjünk megint túrázni. Nem szóltam a családnak se, napokig érlelgettem magamban a döntést, próbáltam elképzelni, ha így lenne, az megint mivel járna hosszabb távon. Aztán mégis kiálltam eléjük, és csak annyit mondtak rá: na végre!
A munka ezután se lesz ezzel kevesebb, és valószínűleg az emberek se akarnak többet visszaforgatni a folyamatba, de hátha végre akadnak majd, akik csupán egy kényelmes túrázási lehetőségen túl mást is meglátnak a Túrakörben, Petőfiben, értékeinkben - egyszóval a Kiskunságban. Ezt majd a jövő eldönti.
Más oka is volt annak, hogy megint belevágtam. Annyira siralmas és szerencsétlen lett a Petőfi 200 emlékévek kiskunsági programsorozata, annyira fogalma se volt a hivatalos közegeknek arról, ki volt ez a fantasztikus ember és mit lehetne kezdeni ma az örökségével, hogy lehetne megszólítani Sándorunk szellemével a mai kor emberét, annyira leépült a Kiskunság természetjárás témakörben, annyira eluralkodott az egész hazai túrázáson a teljesítménytúrák hegemóniája, annyira rohan mindenki és elvár a másiktól valamit, amit nem lehet, a világ annyira a megvehető és megfizetendő szolgáltatások igénybevételére szoktatta a hétvégi kalandvágyókat, hogy muszáj lett rácsapni egyet a jognak asztalára, a bóbiskoló emberek közé, amúgy teli tanyérrel, és újra megpróbálni felhelyezni a Duna-Tisza közi túratérképre a Túrakört.
Muszáj lesz ismét önzetlenül és ingyenesen, saját munkát és időt nem sajnálva rávenni az embereket Szülőföldjük megismerésére, értelmet adni újra a Szülőföldünkkel és Névadónkkal kapcsolatos, elkoptatott frázisoknak, és valódi élményekkel megtölteni az emberek lelkét, hogy nem is maradt volna más választásunk, mint szolgálatunkat tovább folytatni. Az eddigi tizenhét év több mint 760 túrája és több tízezer óra munkája nem veszhet kárba.
Fentiek átgondolása mellett még elhatároztam azt is, hogy lesz, ami a régi marad, de változtatni is fogunk. Többek között azt, hogy amikor csak lehet, olyan helyre megyünk, ahol még nem voltunk - vagy csak nagyon rég -  és megpróbálunk minél többet megvalósítani abból a több száz túratervből, amit az évek alatt kitaláltam.
Március elejére időzítettem az újrakezdést, mert volt egy ilyen történelmi szlogen régebben, hogy "Márciusban Újra Kezdjük". A tavasz amúgy is az újrateremtés, újrakezdés időszaka. Jelképesen és valóságosan is, egy hosszúra nyúlt, bamba álomból ébredve.
Első túránkat Móricgátra szerveztem, ahol érintőlegesen már jártunk, de valójában nem túráztunk. Gondoltam, épp jó lesz egy újrakezdéshez. Meghirdettem a Petőfi Túrakör fb-oldalán, de a személyes profilomban nem osztottam meg, ugyancsak új törekvés, hogy akit érdekel ez az egész, az ne legyen lusta rákattintani a Túrakörre. Akinek ennyit nem ér meg, azt sajnálom.
Néhány nap alatt már negyven fő körül volt a jelentkezők száma, így öt nappal a túra előtt lefújtam a további igények fogadását. A hatalmas érdeklődés elsősorban nem a Túrakör értékének szólt, sokkal inkább annak, hogy mára szinte teljesen elfogytak azok a csoportok, amelyek nyílt túrákat szerveznek, közösséget építenek, ismereteket adnak át a világról, így egész egyszerűen nem nagyon van kivel mennie annak, aki menne (nem számítanám ilyen csoportoknak a megélhetési túraszervezők társaságait, az alkalmilag összeverődő idegenek seregét, stb...).
Végül negyvennégy fő jelentkezett, akik közül a túrát harminchárom kezdte meg a kicsit még szemerkélő, de már elállóban lévő esőben Móricgát szélső házaitól - akadtak, akiket a vélt rossz idő riasztott el, voltak, akik elkeveredtek -, ahol tizenvalahány autónkkal parkoltunk.
Az időjárás is megkegyelmezett; talán Fentről méltányolták igyekezetünket és nem akarták egy borzasztó, túrázásra alkalmatlan idővel elriasztani a csapatot a gyaloglástól. A lényeg, hogy esőmentes, bár kissé hűvös, szeles túranapon kerültünk csaknem tizenöt kilométert Móricgát és Jásszentlászló közös határa közelében, a Buckáknál, a Kalmár-erdőben, felkeresve a távolabbi mezőn emelkedő Jászszentlászló-Kiskunfélegyháza-Bugacmonostor hármashatár hármas halmát is.
A falu széléről indultunk tehát, a kezdeti lépések már elég határozottak voltak, az egymásnak  nagyrészt idegen emberek elkezdték a szokásos tapogatózó-ismerkedő beszélgetéseket, s a végére egy egészen nyitott, jókedélyű menet lettünk, sok interakcióval, beszélgetéssel és nevetéssel.
Móricgát területe nem nemzeti park, de a szomszédos Bugac igen, s ezzel szerves egységet alkotva, itt is akad szép természeti környezet. A falu északkeleti felén a Buckák egy szemrevaló dombos-borókás vidék, bár nem túl nagy. Egyik halomról a másikra mentünk, itt-ott megállva. Az egyik tetőn egy szétszedett hároszögelési pont betontrapézai hevertek, ennek apropóján szót kerítettünk a régi katonai mérnökökről, földmérőkről, akik ilyen pontokat használva mértek ki földterületeket, birtokokat, településhatárokat. És tették mindezt olyan precizitással, mára kőkorszakinak tűnő eszközökkel, hogy a mai valóságot ábrázoló műholdképre vetítve csak egész kis eltérés van egy 1700-as, 1800-as évekbeli térképpel összehasonlítva.
A Buckákat egy telepített fenyőerdő mellett hagytuk el, s értünk ki a monostori határútra, amin egyben a Kiskunsági Piros jelzés is halad. Ezen a részen motorosokkal találkoztunk, akik az előbb felkeresett homokdombokról oldottak kereket, szerencsére épp a másik irányba, mint ahogy mi mentünk.
A határúton több régi határkő is van még, ezek közül az egyik utunkba esett. Felirata szerint "Monostor" és "Móricz Gáttya" a két település, és az állítás éve "1817".
A turistajelzés szép erdős részen haladt, vele mi is, majd elkanyarodott. Mi nem. Egyenesen folytattuk, egy kevésbé járt szekérúton, aztán egy tanyasi gazdaságot hátulról kerülve, hatalmas mezőn találtuk magunkat. Jobbra kis fűzcsoport, ami már szép zölden virított, mögötte a távolban nagyobb halom emelkedett a laposból, a hármashatár. De odáig, szemmel láthatóan, még volt néhány száz méter.
Érintettünk egy lovasbirtokot, néhány szép ló szaladgált a háromsoros szögesdrót-kerítésen belül; unatkoztak is, de szilajok is voltak, el is indultak felénk barátkozni, aztán meg is gondolták magukat és otthagytak minket.
Megérkeztünk arra a helyre, amit én személy szerint legjobban vártam. Másnak talán érdektelen lenne, nem is különösen szembetűnő látványosság, viszont fontos része a Kiskunság történetének: három, egykori kun település közös határpontja, a Jászszentlászlói hármashatár. Egy mesterséges kiemelekdésen három kisebb földkupac. Több száz éves emlékei ezek a településeknek, furcsamód nem nagyon tudnak róluk. Ez némileg érthető is, mert mindhárom településtől, Jászszentlászlótól, Bugacmonostoról és Félegyházától is nagyon messze vannak.
A halom tetején állva meséltem kicsit ezekről a régi időkről, a határvonalak és határjelek fontos szerepéről a puszta történetében, hogy mekkora harc ment a legelőkért, mert a legfőbb vagyon az állat volt, és azért hogy minél több állatot tudjanak legeltetni, még a határjeleket is arrébb rakták, ezzel növelve saját földterületeiket.
A halomról az iménti lovaskarámot újból érintve, a Kalmár-erdő irányába folytattuk a túrát.
A társaságon a fáradtság jeleit véltem felfedezni: karikás, matt szemek, kevesebb mosoly, nehezebb járás. Egyre többször álltunk meg, ilyenkor pedig rögtön lerogytunk, ettünk, ittunk. Mindent bevetettünk, hogy energiaszintünket emeljük, annyira, hogy még a hátralévő néhány kiométert bírjuk. A túravezető, ha rugalmasan kezeli a távot, igen jól teszi. Én is így tettem. Néhány tanyát érintettünk, majd a Kalmár-erdő természetvédelmi területére fordultunk rá egy hirtelen s-kanyarral. Innen pedig, az eredeti visszautat felülírva, a lehető legrövidebb úton igyekeztünk vissza az autókhoz, hogy a mai napra rendelt gyötrelmek már csak minél kisebb mértékben illessék a harminchármak testét-lelkét.
Mivel véletlenek nincsenek, és így kellett döntenem, már csak néhány száz méterrel a cél előtt, egy tanyabejáróban egy kedves ember szólt ki nekünk, hogyha gondoljuk, szívesen meghív minket egy kávéra és meg is mutatná a tanyájukat. Bármennyire elég volt már a gyaloglásból, bármennyire is túl lettünk volna az egészen, ahogy azt az arcok sugározták is, egy ilyen szívhezszóló meghívást mégsem szabad visszautasítani.
A Halász tanyán egy órát töltöttünk, amivel ugyan alaposan megnőtt a túra időtartama, viszont cseppet se bántuk: pihenhettünk, leülhettünk, aki akart még kávét és kis szíverősítőt is kaphatott, megnézhettük a példásan kialakított és rendben tartott baromfiudvart. Egyszóval, mindenkire ráfért ez a kis ráadás.
A túratársak azt hitték, én szerveztem ezt a betérőt, alig akarták csak elhinni, hogy "véletlen" jártunk erre; mert ugye, ha nem módosítom az útvonalat, nem is jutunk  a Halász tanya közelébe...
A házigazdáktól, egy közös csoportkép készítése után elköszöntünk, majd pár perc múlva már a tizenvalahány autónál búcsúzkodtunk; mindenki fáradt volt és boldog is, köszöntük a lehetőséget, kívántunk egymásnak jó utat. Végül elindultunk haza és otthon szerintem mindenki pihenésre adta a fejét...

Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent!

Folytatás egy más alkalommal, egy más helyen.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Attila (Kiskunmajsa), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Dóczi Imre (Szabadszállás), Dóczi Imréné (Szabadszállás), Fábián Mária (Kecskemét), Flaisz Zsófia (Kiskunhalas), Garaczi Irén (Kecskemét), Golovics Mónika (Kecskemét), Gyulai Edda (Kecskemét), Hegedűsné Abonyi Katalin (Kiskunmajsa), Kakuk Erika (Izsák), Kakuk Natália (Bugac), Kisjuhász Anita (Lajosmizse), Kisjuhász Miklós (Lajosmizse), Makai Milos (Lajosmizse), Makai Péter (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Némethné Nagy Klára (Nagykőrös), Orosz Csilla (Kunpeszér), Pátyi Pál (Kunpeszér), Pocsubay József (Kunpeszér), Pocsubay Panna (Kunpeszér), Pocsubay Petra (Kunpeszár), Schweizer Ildikó (Kiskunmajsa), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Subicz Dezsőné Aranka (Nagykőrös), Szabó Rozál (Nagykőrös), Szabóné Harkai Erika (Jakabszállás), Szivák Ildikó (Nagykőrös), Úri-Kovács Ferenc (Lajosmizse), Úri-Kovács Richárd (Lajosmizse).