(769.) MEGYEJÁRÁS 3. / SZABADSZÁLLÁS - SOLTSZENTIMRE TÚRA


Időpont: 2024. május 11. szombat
Útvonal: Szabadszállás - Régi temető - Dunavölgyi-csatorna - Fülöpszállás - Kisizsáki út - "Széles út" - Soltszentimre
Táv:  20 km


Végre eljött ez a nap is. Folytathattuk a tavaly megkezdett, majd két szakasz után félbehegyott Megyejárás túrasorozatunkat. A program ötlete saját, és már addig is elég sok munkát fordítottam az előkészítésébe, a labonyolításba. S bár elég sikeresnek és élménydúsnak nevezhető volt a két első túra a múlt évben, mégis a harmadik már nem jött össze, mert egyszerűen közönybe fulladt.
Az emberek nehezen mozdíthatók, szólhat itt megint a közhely, de tényleg így van. Van a Petőfi Túrakör fb-oldalának 1600-nál is több követője, laknak Kunpeszéren is néhány százan, gyerekek is vannak az iskolában, és mégis elfogyott az érdeklődés.
Amikor idén májusra kitűztem az esetleges folytatás lehetőségét, mindez újra lepergett előttem; nem egyszer, nem is kétszer. Mi lesz, ha nem akarnak megint jönni? Mi lesz, ha elkezdjük megint, de kifogyunk a jelentkezőkből? Nem tudjuk, mi lenne, ha így lenne, de egyelőre nem tervezünk ezzel a variációval. Próbáljuk azt mantrázni, hogy ez jó, és ami jó, araa lesz érdeklődés is.
A tegnapi túra aztán jól is sikerült.
Szabadszálláson volt találkozó 8.45-kor, addigra ért be a kunszentmiklósi busz, illetve jöttek oda kocsival további érdeklődők. A létszám egy nappal korábban még közelített a húszhoz, a túra reggelére már csak tizenegyen maradtunk. Ezt nem kommentálnám...
A lényeg, hogy ez a majdnem tucatnyi ember elszánt volt, és most ez is elég fontosnak bizonyult.
Kezdetként a városháza falára a jakabszállásiak emlékkoszorút helyeztek el, mert idén van 100 éves évfordulója, hogy Jakabszállás levált a gazdatelepülésről, Szabadszállásról, és önálló község lett.
A reggeli találkozót megtisztelte Babika néni is, Petőfi oldalági leszármazottja - Hrúz Mária testvérének, Annának a szépunokája -, akinek családja kb. 200 éve él Szabadszálláson. Babika egy élő legenda, sok petőfis történet tudója, családi legendák és valóságok hordozója. Sajnos, csak kis időt töltöhettünk vele, mert még várt ránk húsz, cseppet sem könnyű kilométer Soltszentimréig.
Petőfi szülőházának helyén egy emlékmű áll. A kis lakot az 1838-as nagy árvíz alkalmával a Duna vitte el. Ezen a szent helyen készítettük Babika nénivel közös csoportképünket, majd megköszönve társaságát, elköszöntünk Tőle és elindultunk a világot jelentő Kiskunságba, túrázni.
A települést a régi temető felé hagytuk el - ide rövid időre be is tértünk -, majd a Dunavölgyi-csatorna túlsó partjára kanyarodtunk rá, és déli irányban nekivágtunk a Fülöpszállásig tartó első, nagyobb szakasznak.
A csatornapart alig járt, szép szikes-füves szekérútján már önmagában is élmény gyalogolni. Végtelen csend és nyugalom - lenne, ha nem zengett volna a békakórus. Persze ez itt így nem zajnak, sokkal inkább egy valódi zenei élménynek hatott. Emellé jött még a sok virág, a rengeteg virágzó olajfűz szinte földre teperő illatával, kilométereken át kísérő mocsári nőszirmok sárga fejei, itt-ott egy elhagyot tanya, millió pipacs, egyszóval, ami ehhez a tájhoz ebben az időszakban hozzátartozik.
A víz melletti haladáshoz plusz fűszert adott a gyereksereg hatalmas, lendületes jókedve, rohangálása, egymás heccelése, kergetése. Senki se vitte túlzásba ezeket a dolgokat, így még határon belül maradt a vircsaft.
A csatorna egyszercsak egy régi, rozoga fahídhoz ért, ami sok évtizedes lehet már. Gyerekkoromban sokat törpeharcsáztunk és csukáztunk itt két nagybátyámmal, de azóta se jártunk a környékén. A hely elég elhagyatott, a hídon még a negyven évvel ezelőtti gerendák, elég korhadt, életveszélyesnek mondható állapotban. Bár az volt az érzésem, annak ellenére, hogy gyalog elég necces volt rajta átkelnünk, itt  olykor még trakotorok is átverekszik magukat...
A hídnál még egy utolsó erőgyűjtő pihenés, majd hamar beértünk Fülöpszállás szélére. Itt előbb az 52-es úton, majd az új vasúti hídon kellett túljutnunk. Aztán a Hunyadi utcán elindultunk a falu központja felé, mert a református templomot akartuk megnézni, és már vártak bennünket. Szinte percre pontosan, a tervezett fél tizenkettőkor köszöntünk Varga Imre presbiternek "áldás, békességet!". Imre sokat tudott mesélni a település és a gyülekezet múltjából, jelenéből, a templom állagát és szépségeit is említette, de azokat mi is láttuk és nem győztük csodálni. Nem sok turista nézheti meg, pedig igazi ősi kun fészek, régi idők tanúja, és ha a falai mesélni tudnának arról, mit láttak, éltek át az elmúlt csaknem 300 évben!...
A hosszúra nyúlt templomlátogatás után még beültünk egy üdítőre a főtéri melegszendvicsezőbe, majd nekivágtunk a túra második felének.
A Nap ekkorra érte el igazán déli erejét és vadul égetni kezdett. Ahogy haladtunk a görbe utcákon kifelé a faluból, szinte sercegett a bőrünk, ahol rásütött. A vasútállomás alatt keltünk át a "főúton", ami hamar egy kereszteződésben kettévált: egyik fele ment tovább Kisizsák felé, a másik rögvest Soltszentimrére kanyarodott. Mi előbbin tettünk meg néhány száz métert, közben delelő állatokat láttunk balra, jobbra először a nap folyamán a milliónyi, sárga kakastaréjjal ékített mezőre lettünk figyelmesek.
A 800 méternyi aszfaltozás után épp készültünk végre földútra térni, amikor az itt zajló Háromhatár teljesítménytúra mezőnyével, illetve egyik ellenőrző pontjával találkoztunk. A pontőrök nagyon kedvesen minket is kínáltak vízzel, pedig mi másik programon vettünk részt. Ugyanitt futottunk össze Bíró Csabával, a Kolon-tói körzet természetvédelmi őrével. Váltottunk pár szót, majd búcsút intettünk egymásnak.
A széles földúton sajnos csak kevés enyhely, árnyék adódott, legnagyobb részt tikkasztó hőség és égető napsugárzás nehezítette az előbbrejutást. A kilométerek alig akartak telni, a  lábaink erősen olmosodtak már.
Jobbra is, balra is végtelen, virágos mezők, szép allék és nagy fák, a szinte teljesen lapos vidéken. Az út a lábunk alatt alapjában véve szikes, hófehér foltokkal, elég jól borítva azért zöld "gyeppel".
Két kiemelkedést láttunk csak a rétek laposából. Az egyik az egykori Kecskemét-Fülöpszállás vasút használatlan töltése, a rozsdás sínekkel. A másik a Nagy-Csopány-halom árvalányhajas magaslata.
Furcsa érzés volt, ahogy sorban jöttek velünk szemben a teljesítménytúra mezőnyéből,  mi persze tudtuk, hogy ők kik és merre mennek, ők furcsán néztek, hogy a célegyenesben, ami nekik a 25 km-ből hátra volt, mi miért megyünk velük ellentétesen?
A déli irányt szinte végig tartottuk, mert arra kellett mennünk a falu felé, s csak a végén kellett kicsit eltérnünk tőle. El is tértünk, csak éppen elnézve egy elágazást, nem jó helyen. Szerencsére sikerült még időben korrigálni, és nem sok pluszt jelentett távban a dolog.
Három órakor olyan közel voltunk az aszfaltúttól, hogy láttuk a távolban elsuhannai a kunszentmiklósi buszt. Szerencsére óránként indulnak, így a következő előtt még éppen maradt időnk  egy kis frissítésre.
Három után pár perccel már a kihaltnak tűnő falu utcáin mi voltunk az egyetlen mozgó csoport, s gyorsan elbaktattunk a kocsmáig. Ez ilyen helyeken, túrahelyzetekben valóságos oázis. Aki még nem gyalogolt homokban, napon, nem tikkadt ki eléggé, nem is tudja ezt. A gyerekeket meghívtam egy jutalomjégkrémre, mindenki vett még mellé magának egy üdítőt, és szűk félórát ejtőzve, alaposan lelazultunk.
Aztán a végén már csak annyi maradt, hogy visszamenjünk a kb. 200 méterre lévő buszmegállóhoz, és ahogy odaértünk, jött is a buszunk.
Fél öt előtt értünk Szabadszállásra, itt néhányan leszálltak, a többiek mentünk még egy kicsit Kunszentmiklósig.
Aztán kb. fél hat körül mindenki hazaért és a megérdemelét pihensnek adhatta át magát.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Bese Milán (Kunpeszér), Bódi Zsanett (Kunpeszér), Csernák Mihály (Kunpeszér), Harkai Erika (Jakabszállás), Hevesi Nikoletta (Kunpeszér), Kecső Erika (Jakabszállás), Kisjuhász Anita (Lajosmizse), Kisjuhász Miklós (Lajsmizse) és Pátyi Pál (Kunpeszér).