Mai esti sétánkra megint nem volt nagy tolakodás, mert hogy nyár van és meleg (télen meg tél és hideg), szóval, nem mindenki vállalja be ilyenkor (sem) a túrázást, sétát. Sebaj, a lényeg, aki ott volt.
Fázni ma se fáztunk, és a Táborfalva és Ladánybene közötti erdős rész se sok enyhet adott, mert akkor a szárazság ott is, hogy tulajdonképpen az erdő is szenved víz nélkül, márpedig egy idő után kifogynak a tartalékok és alig akad mit párologtatni. Ma is elgondolkoztam, és továbbra is rejtély, miből élnek a Kiskunságban az erdők, a növények, az állatok, mikor hetek óta vizet se láttak…
A tanösvény a katonai terület szélén kb. 15 éve lett létesítve és Kovács Gábor erdész barátunk nevéhez fűződik, aki talán maga se gondolta, milyen értéket hoz létre az útvonal kijelölésével, hány ezer embernek okoz ezzel örömet a másfél évtized alatt – köztük nekünk, akik 2010 óta minden évben többször bejártuk már, minden évszakban és napszakban voltunk már itt, mert megunhatatlanul szép a környék.
Ma mégis, talán először éreztem, hogy az erdő mennyire szenved; ami zöld szokott lenni, az piszkosszürke volt, ami virítani szokott, annak ma csak az árnyéka látszott, sehol egy gomba, de még egy virág se volt, amire felfigyelhettünk volna. A szárazságnak nemcsak szemmel látható nyomai vannak, de a szaga is érezhető, és nem kellemes szag, inkább émelyítő és felkavaró. De mivel semmi se tart örökké, így ennek az aszálynak is vége lesz, a hőség is visszamegy, ahonnan jött, és végre friss lesz a levegő, vizes a fű, tőle a túracipő, a zöld megint zöld lesz és az élővilágnak se kell ilyen kegyetlenül a mindennapos túlélésért küzdeni.
Köszönjük mindenkinek a mai napot, fent és lent.