(750.) ÜNNEPI PETŐFI EMLÉKTÚRA TOLNA MEGYÉBEN


Időpont: 2023. január 2. szombat
Útvonal: Sárbogárdi Petőfi-emléktábla - Sárbogárdi Tompa Mihály-emléktábla - Mezőszilasi Petőfi-emléktábla - Ozorai Petőfi-emléktábla - Ozorai Illyés Gyula Múzeum - Felsőrácegresi Iskolamúzeum - Sárszentlőrinci Petúfi Múzeum - Borjádi Emlékméhes
Táv: 2 km


Hosszas szervezés után végre megint ünnepelhettük Petőfit és a szabadság napját. Legalábbis mi, akik végül bevállaltuk a nap igen fárasztó és feszes tempóját, a sok emlékhelyet, a kifejezetten rossznak mondható időt és a több mint 300 km autózást.
Tolna és Fejér megye határvidékén tekergett alattunk az út, egyik kis faluból a másikba értünk, s mind megállásra késztetett. Hol kisebb, hol nagyobb értékek vártak minket, s várnának másokat is, de rajtunk kívül bizony nemigen találkoztunk érdeklődőkkel - legfontosabb nemzeti ünnepünkön. Jelenleg itt tartunk…
Ez persze nem csorbítja Petőfi Sándor, Illyés Gyula, Tompa Mihály és Lázár Ervin irodalmi, történelmi és emberi jelentőségét, sem a varázslatos tolnai táj szépségét. És ma inkább ez volt a lényeg.
Nem túl korán, 7-körül indultunk Lajosmizséről, két autóval, mivel néhányan nem jöttek, akik eredetileg tervezték. Sebaj. Mi mentünk helyettük is. A másik autóval műszaki problémák miatt visszafordultak, és autócsere után jöttek csak utánunk. A harmadik kocsi pedig, a szabadszállásiakkal, a Kígyósi csárda parkolójában várt minket.
Az időjárás-előrejelzés többször változott a napra vonatkozóan: sokáig napsütést és meleget, majd pedig egész napos esőt jeleztek. Szerencsére eső nem volt már, de a már szokásossá váló viharos szél igen. Ebben jártuk a Dundántúlt egész nap, cseppnyi napsütés nélkül. Ez annyiban nehezítette meg a dolgunkat, hogy nem sok kedvünk volt a 60-70 km/órás szélben sokat sétálgatni, nézelődni, beszélgetni, hanem amint lehetett, ültünk vissza az autókba. Terveztünk közös evéseket is - volt palacsinta Józsi jóvoltából, almáspite Ircsikétől, mellé sonka, tojás, kolbász, zöldségek -, de ilyen körülmények között enni se lehetett sehol.
Első megállónk, a Dunán áthaladás után hamar megtörtént, Sárbogárdra érve. Ebben a hangulatos kisvárosban lépett 1841 nyarán közönség elé Sándorunk, miután egy szedett-vedett vándortársulat a tagjává fogadta őt. És csak 18 éves volt! Az épület, ahol a nevezetes esemény történt, ma is áll, ugyan erősen átépítve. Boltok vannak benne, ezért neve: Petőfi Üzletház. Az emléktáblánál éppen a március 15-én szokásos sárbogárdi séta résztvevőivel futottunk össze. Ha lett volna több időnk, végigsétáltunk volna velük a több állomásos emléksétán, ami a város nevezetes történelmi és irodalmi helyeit keresi fel, de most csak szimplán koszorúztunk egyet, miután elénekeltük a teljesen ideillő Kossuth-nótát...
Sárbogárdnak több nevezetessége van még, többek között az, hogy élt és tanított itt másik jeles reformkori költőnk, amúgy Sándorunk jó barátja, Tompa Mihály is. A ház, amelyikben lakott, a református templommal szemben áll, és ma a parókia épülete. Rajta emléktábla. Előtte felolvastam "A gólyához" című szomorú, szinte fájdalmas versének részletét. Sajnos, a szabadságharc leverése után keletkezett, ország állapotát drámaian leíró költemény ma is teljesen időszerű, mert akár ma is íródhatott volna.

A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.

Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk …!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
Honfir, honfi ki vádaskodik.

A honfi honfira vádaskodik.

*

Testvért testvér, apát fiu elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!

Sárbogárdon sikerült egy MOL-kútnál elintézni reggeli folyóügyeinket, sőt még kávéztunk is egy jót. Azért itt, mert az egész városban egyetlen kocsma se maradt az elmúlt évek "történéseinek" eredményeként.
Következő megállónk Mezőszilas volt. Ahogy oda autóztunk, fennsíkszerű dombtetőkön, a szél szine letolta volna az autót az útról, ha hagyjuk.
Mezőszilas Petőfi-korabeli neve Szilas-Balhás volt. Természetesen itt is játszott színészként. A régi fogadó itt is áll még, de állapota szívfacsaróan szomorú. Az emléktáblát érdemes csak inkább lefényképezni, a házat nem. Én is csak azért tettem, hátha egyszer jobbra fordulhat a sorsa, ha jelenlegi állapotát valaki meglátja.
Mezőszilas után Ozora következett. Nincs messze a balatoni főúttól, mégis ritkán térnek ki ide a kirándulók. Ha igen, akkor is vagy a füvescigijeiről elhíresült fesztiválra, vagy a Pipó várhoz. Mi nem ezért jöttünk, hanem Petőfi és Illyés Gyula okán. Vándorszínészként ez volt az a hely 1841 nyarán, ahol a Nagyvendéglőben színésszé avatták. "A peleskei nótáriusban" lépett fel, a legenda szerint nem nagy sikerrel. A ház szépen felújítva, benne a másik ide kötődő költő, Illyés Gyula emlékmúzeuma. Az épület igazi, régi fogadó, nagy termekkel, vastag falakkal, ódon levegővel.
A Petőfi-emléktáblánál felolvastam egy részletet "Levél egy színész barátomhoz" című versből. A költemény szemléletesen beszéli el Petőfi színésszé válásának történetét. Csapattagjaink becsületére legyen mondva, derekasan állták a sarat - ami most a hideg szél volt.
 

Levél egy színész barátomhoz

Jut még eszedbe a fiú? kivel
Együtt cepelted a vándorbotot,
Mely koldusbotnak is beillenék,
Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;
És ez nem épen olyan ritkaság
Szinészre nézve, mint boldogtalan
Magyar hazánkban a hű honfigond. -
Lásd, én reátok még emlékezem,
És elfeledni nem fogom soha
A jót s roszat, mely ott közöttetek
Mult napjaimnak osztályrésze volt.
Előttem áll a délután, midőn
A szinészetbe béavattatám.
Barangolék föl és le céltalan
A nagy hazának minden tájain.
Tarisznyámban, mit hátamon vivék,
Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher,
De a nyomor, mint ólom, megnyomott.
Könnyíte rajt a víg könnyelmüség,
Mely útaimban hű társam vala.
Ekkép juték egy nyári délután
Egy kis városba; fáradt lábaim
A fogadóban megpihentenek. -
Vendégszobája egyik oldalán
Helyet szerényen színpad foglala.
Mire való is már a fényüzés?...
Azon tünődtem épen: kérjek-e
Ebédet vagy se? hát ha majd sovány
Zsebem bicskája szépen benntörik?
Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;
Volt bennem annyi emberismeret,
Ráfoghatnom, hogy nem más, mint szinész.
Fején kalapja nagybecsű vala,
Mert Elizéus prófétával az
Rokonságban volt... tudnillik: kopasz.
Kabátja új, a nadrág régi rongy,
És lábát csizma helytt cipő födé,
Alkalmasint amelyben szerepelt.
"Thalia papja?" kérdém. - "Az vagyok;
Talán ön is?" - "Még eddig nem." - "Tehát
Jövőben? fölség..." - "Azt sem mondhatom."
Vágtam szavába; ámde ő rohant,
S vezette gyorsan az igazgatót.
Fehér köpenyben az igazgató
Jött üdvezelni engem nyájasan:
"Isten hozá önt, tisztelt honfitárs!
Lesz hát szerencsénk önhöz, édes úr?
Imádja úgye a müvészetet?
Ah, jóbarátom, isteni is az!
S önnek szeméből olvasom ki, hogy
Szinészetünknek egykor hőse lesz,
És kürtölendik bámult nagy nevét
A két hazának minden ajkai...
Ebédelt már ön? itt az ételek
Fölötte drágák, s ami több: roszak.
Az ispán úrtól őzcombot kapánk,
A káposztából is van maradék -
Ha meghivásom nem méltóztatik
Elútasítni: jó ebédje lesz."
Igy ostromolt a jó igazgató,
Forgatva nyelve könnyü kerekét.
Én nem rosz kedvvel engedék neki.
Menék ebédre, és ebéd után
Beiktatának ünnepélyesen
A társaságba - nem kutatva: mi
Valék, deák-e vagy csizmadia?
Másnap fölléptem a Peleskei
Nótáriusban. Hősleg működém
Három szerepben, minthogy összesen
A társaságnak csak hat tagja volt. -
Egy ideig csak elvalék velök;
Faluzgatánk jó- s balszerencse közt.
De a barátság végre megszakadt,
Mert én utáltam a nyegléskedést,
A sok "utószor"-t, a görögtüzet,
S tudj' a manó, mily csábitásokat.
A társaság is végre szétoszolt
Egymást érő bel- s külviszály miatt;
S én újra jártam széles e hazát,
Mignem keblébe vett más társaság.
Mit ottan, itt is azt tapasztalám,
S tapasztalásom nem volt olyatén,
Mely kedvre hozta volna lelkemet.
Kenyért keresni színészek leszünk,
Nem a művészet szent szerelmiből,
S haladni nincsen semmi ösztönünk.
"Pártolj, közönség, és majd haladunk,"
Mond a szinész: és az meg így felel:
"Haladjatok, majd aztán pártolunk;"
És végre mind a kettő elmarad.
Nem is hiszem, hogy a szinészetet
Becsülni fogják, míg ez befogad
Minden bitangot, gaz sehonnait,
Kik a világnak söpredékei,
S itten keresnek biztos menhelyet.
Barátom, ez fájt énnekem s neked,
Ez keseríte minket annyira.
Az isten adja, hogy minél előbb
Akképen álljon szinmüvészetünk,
Amint valóban kéne állnia.

Ezután még felmentünk a várba, de nem a kiállítótermeket néztük meg, hanem a helyi idegenvezető ajánlására, a pincébe tértünk be egy kis sajt- és borkóstolásra. A sajtok finomak voltak, hoztunk is haza belőlük, nem beszélve egy üveg ozorai olasz rizlingről...
Ozoráról a szomszéd vár, Simontornya felé folytattuk az utat. A kóstolgatás meghozta az étvágyunkat, közeledtünk délhez is, de nem találtunk helyet, ahol egy nagyot ehettünk volna, egymást kínálva. Így végül a kocsikban ülve ebédeltünk, időnként átvittünk másoknak is egy kis palacsintát, süteményt.
A várat itt is csak futólag néztük meg, mert a kapuján belépve az udvarra, a huzat csaknem kivitt bennünket. Helyette sétáltunk egy kicsit körütte. Előbb Egressy Béni, majd Petőfi szobrát látogattuk meg. Utóbbinál elkészítettük mai csoportképünket is. Az öt, környékbeli település közül ez az egyetlen, ahol nincs Sándor szinészkedésének emléktáblája - nem tudom, miért. Így a szobra volt a kapcsolódási pontunk.
Ahogy a mellékelt képen látszik, kezünkben tartottuk, a kizárólag a mai napra készített jubileumi zászlónkat, ami a Túrakör 750. túrájának emlékére készült.
Simontornyáról igyekeznünk kellett, mert némi késésben voltunk már a napi időbeosztás szerint. Ugyanis az ilyen napok sok látnivalóval, megállóval, váratlan eseménnyel vagy találkozásokkal, megkövetelik, hogy legyen egyfajta forgatókönyvük. Különben nem fér bele, amit tervezünk, illetve például múzeumoknál, amik nincsenek még ilyenkor egész nap nyitva, meg kell mondani jó 100 kilométer távolságból, napokkal korábban, mikor érünk oda egyikvagy másik helyre, hogy senki se várjon ránk fölöslegesen. Mivel pedig Felsőrácegresen az ottani iskolamúzeumot a mi kedvünkért nyitják ki, a tervezett déli időpont helyett már majdnem egy órakor értünk csak oda. Szerencsére a fiú, aki lebetegedett anyukája helyett állt rendelkezésre, nem háborgott.
Az egykori Apponyi-kúria később iskola lett, ahova két neves személy, Lázár Ervin és Illyés Gyula is járt. Emléküket szeretettel őrzik a helyiek. Felsőrácegres még megvan, itt született 1902-ben Illyés Gyula. Szülőháza viszont már nem áll, helyét kopjafa őrzi a dombok mögött, szántásban, de a bevezető utat beszántották. Nyilván kellett rá a földtámogatás. A helyet így most nem kerestük fel.
Alsórácegresen látta meg a napvilágot 1936-ban a meseíró Lázár Ervin. Az a pusztarész viszont mára nyomtalanul eltűnt.
Az iskola falán mindkét írónak van emléktáblája, bent szobra csak Illyés Gyulának - viszont rengeteg koszorúval, nemzeti színű szalaggal, ami azt mutatja, látogatók is akadnak errefelé szép számmal. A szobornál Szellő elmondott egy verset a "Négyszögletű kerekerdő" című Lázár Ervin-könyv költői versenyről szóló fejezetéből.
Az iskolamúzeumban régi osztályterem, könyvtárszoba, Illyés Gyula könyvek, és a kúria sarkában egy kis kápolna is van. Érdemes felkeresni.
Rácegresen egy másik látnivalót is mellőztünk, de ezt csak szimplán figyelmetlenségből, mert elsuhantunk a behajtója mellett. Azért ha valaki arra jár, nézze meg Lázár Ervin szederfáját, ami egy tekintélyes méretű eperfa - csak az eperfát a Dunántúlon, ahogy ezt Józsi a kocsiban kinyomozta, szederfának nevezik.
Tovább, szinte nyílegyenesen folytattuk utunkat déli irányba, a környék legnagyobb települése, Sárszentlőrinc felé. Ez a falu is nevezetes irodalmi emlékekkel rendelkezik. Járt itt iskolába Petőfi, Illyés Gyula és Lázár Ervin is. Ez pedig már önmagában se kis dolog. Ráadásul közülük mindháromnak emléktáblája is van, sőt Lázár Ervinnek és Petőfinek még múzeuma is. Előbbiről csak ott szereztünk tudomást, ezért nem tudtuk megnézni, a másodikról tudtunk, jártunk is benne 2011-ben, de épp felújítják, ezért nem látogatható. Az emléktábla alatt azért megálltunk egy kicsit, tiszteletünk jeléül.
Még délebbre, Úzdon az egykori Fördős-kúria siralmasan lepusztult és szegényes házak, majorsági és uradalmi épletek háta mögött van. 2011-ben még tárt kapukkal várta a vendégeket a nemzeti ünnepen a fantasztikus Ember, Renkecz Józsi bácsi, szavalta el nekünk a nevezetes verset, "A négyökrös szekeret". Ma minden zárva volt, és nemhogy fantasztikus, de semmilyen ember nem várt itt senkit ezen az ünnepi napon. Pedig lenne itt egy kis gyűjtemény, Petőfi emlékére is, más témákban is. Az udvaron pedig emléktáblája és faragott szobra van "A négyökrös szekér" című versnek, mert a benne megénekelt nevezetes szerelmi románc ezen a környéken esett meg Sándorunkkal és Erzsikével.
Rossz szájízzel hagytuk ott a régi fakerítés, fakapu helyére húzott saválló kerítést és kaput, amin 5(!) TILOS... feliratú, kezdetű tiltótáblát helyeztek csak el. Azt, hogy hogy lehetne ide bejutni, bezzeg nem írta ki senki. Szegény Renkecz Józsi bácsi, ha látná, mivé fajult itt az emlékek őrzése, a hagyományok ápolása, a vendégek fogadása...
Utolsó mai emlékhelyünk Borjád, az Emlékméhes. Az egykori Sass-kúria udvarán álló kis épület, ami tényleg egy méhes épülete, Petőfi kevenc helye volt itteni tartózkodása idején, egyik legjobb barátjánál, valamikori sárszentlőrinci iskolatársánál, dr. Sass Istvánnál. A Sió-parti telek nagyon hangulatos. Áll itt egy Petőfi-szobor is. A kis kunyhóban kamarakiállítás látható a Költő életével és verseivel kapcsolatban. Emlékkönyvébe most is írtunk, de megtaláltuk 2011-es ittjártunk bejegyzését is.
Itt hangzottak el a mai nap utolsó versei is a részünkről, mégpedig Balázs tolmácsolásában "A négyökrös szekér", illetve Borókától az "Anyám tyúkja" és a "Füstbe ment terv".
 

A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre űltek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Anyám tyúkja

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’...
Anyám egyetlen jószága.

Füstbe ment terv

Borjádon tehát befejeződött mai irodalmi és történelmi utazásunk. Sűrű, tömény és szívmelengető nap volt, rengeteg élménnyel, beszélgetéssel, nevetéssel, melyek együttes feldolgozásához még kis idő kelleni fog, mert akkor jó, ha minden a helyére kerülve épül be az emberek lelkébe. Erre most jó esélyt látok, és nem csak a magam részéről.
Ilyen élményteli napokkal várjuk a jövőben is a 16 éves Petőfi Túrakör emléktúráira, felfedező alkalmaira, határjárásaira is az érdeklődőket.
Dunaföldváron, hazafelé még megálltunk a díjnyertes Tóth cukrászdában, ahol valóban nagyon finom süteményeket ettünk.
Így zárult a Túrakör 750. jubileumi túrája. 750-szer túrázni olyan elképzelhetetlenül nagy szám, hogyha minden nap egy túrát közzétennénk a fb-on, két év és csaknem egy hónap kellene, hogy mind sorra kerüljön.
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Ferenczy József (Lajosmizse), Hojsza Lili (Kecskemét), Nagy Irén (Lajosmizse), Pócs Balázs (Szabadszállás), Pócsné Fodor Anita (Szabadszállás), Úri-Kovács Ferenc (Lajosmizse) és Úri-Kovács Richárd (Lajosmizse).