(753.) TÚRA A PESZÉRI-ERDŐN ÁT TATÁRSZENTGYÖRGYRE


Időpont: 2023. április 1. szombat
Útvonal: Kunpeszér - Peszéri-rétek - Etelmajor - Tölgyes - Régi erdészház (kutató központ) - XX-as csatorna - Frigyesmajor - Essői-rész - Essői-hármashatár - Máriácska - Tatárszentgyörgy
Táv: 13 km


Egy többedik alkalomra halasztott túra volt a mai. Február eleje óta készítettünk elő egy túrát a Peszéri-erdőbe, de - előre nem látható okok miatt - kétszer is halasztásra került, viszont harmadszor már mindenképpen meg akartuk tartani.
Az eredeti terv az lett volna, hogy csak az erdőben kerülünk egyet, ami persze nem lett volna baj, hiszen a tölgyes-nyáras-cserjés rengeteg ezernyi természeti szépséggel bír, de végül mégis egy hagyományos, vándortúra lett belőle. Így a látnivalók sem annyira vagy kizárólag a természet szépségeiből adódtak, hanem jöttek melléjük még történelmi és egyéb értékek is.
Nem túl korán, 8 óra előtt gyülekeztünk Kunpeszéren, a kocsma előtti területen. A kocsma ősz óta zárva, mint sok ezer másik az országban. A reggeli kávézás így most nem jött össze.
A kicsit álmosan érkező jelentkezők szépen lassan hangulatba jöttek, s mire 8 után tíz perccel nekiindultunk a gyaloglásnak, már az is ébren volt, aki addig nem.
A rétek felé vettük az irányt. Először az iskolai órákról ismerős focipálya került utunkba, majd egy karám - állatok nékül -, egy ekhósszekér-szerű őrmicsodával, ami ugyancsak üres volt. Ajtaját a szél csapkodta, így a gyengébb idegzetű gyerekek azt hitték, valaki van benne és félve araszoltak el mellette.
Amúgy is sok volt itt az olyan szakasz, ahol csak araszolni lehetett, mert az elmúlt napi, illetve a frissebb, éjszakai eső után a feketeföldes, agyagos út olyan tócsákat, mellettük csúszós széleket produkált, hogy elég volt leküzdeni őket. Mindegyik sártengernél volt egy-egy "hajótöröttünk", aki megcsúszva, vagy belelépett kicsit a vízbe, vagy esett egy nagyot. De ez már csak ilyen, ha sárban gyalogol az ember...
Egy alaposabb reggeliszünet után hamar elértük az Etelmajort. Egy nagyob szürkemarha-csorda lakik itt, hatalmas szénabálák és mezőgazdasági gépek környékezték a központi épületet, ami egy újabb építésű, szép parasztház. Az udvaron, a melléképületek falán sok régi tárgy, közöttük is uralkodó elem a bádogkannák és egyéb fémedények sokasága.
A hely tulajdonosát fel kellett előző napon hívnom, mert a falusi hiedelem szerint, amivel alaposan próbáltak riogatni a gyerekek, tíz, egyesek szerint tizenöt hatalmas, harapós kutya is van a majornál, ráadásul támadni fognak, esélyünk se lesz ott áthaladni. A tulajdonos néni megnyugtatott, ilyesmiről szó sincs, néhány kutya van csak, azok is inkább nyugodtak, de intézkedik, hogy zárják el őket is. Mire a majornál elhaladtunk, egyetlen árva kutyát láttunk csak, az se akart mást, csak hogy simogassuk...
A major után pár perc volt már csak az erdő széle. Ahogy odaértünk, rögtön megváltozott a vidék arculata. A végtelen, sáros mezők látványa helyett, az út homokra váltott, megszűnt a sár, az erdőben a fák és a bokrok fakadtak, zölddel és kökényvirágok fehérjével színezve a kicsit szürkés, borult horizontot. Ráadásul ezen a ponton álltak az első tanösvénytáblák, amiket az itteni tölgyerdővel és életével kapcsolatosan tájékoztatják az erre járókat - ma éppen minket. A táblák egyszerűek, nem agyonzsúfoltak, mindegyiken csak annyi információ van, amennyi kell.
Jobbra eső erdőrészlet mögé kerülve, betértünk a régi erdőőrházhoz, ami volt vadászház is; jelenleg felújítva a nemzeti park kutatóháza és szállása.  Ahogy az éppen ott tartózkodó munkatárstól, Viktortól megtudtuk, elég nagy élet van az épületben és környékén, mert szinte egész évben jönnek ide kutatók, egyetemisták, külföldi ösztöndíjasok, hogy a homoki tölgyesek, mint az Európában legveszélyeztetettebb élőhely kuriózumnak számító élőhelyeit és élővilágát tanulmányozzák. A háznál fél órát időztünk, és a beszélgetésen túl időt szakítottunk némi evésre is.
Az az igazság, hogy a felnőttek pihentek meg inkább, a gyerekek az egész nap folyamán, folyamatos pörgésben, rohangálásban, élményszerzésben voltak, a túra első feléban nem mutatva a fáradtság legkisebb jeleit sem. Utóbbi a túra második felére, különösen a végére erősen megváltozott.
Szóval, mivel a gyerekek itt még nem akartak nagyon pihenni, mi is hamar szedelőzködni kezdtünk, és folytattuk az utat északi rányba, a nagyobb közönség előtt szinte teljesen ismeretlen Frigyesmajor és gyönyörű, hagyásfás rétjei, tisztásai, a XX-as csatorna irányába. Kiérve a tölgyesből, a homok megint feketeföld lett, újra hatalmas sár- és vízfoltokat kerülgettünk. Így szép az élet, ha változatos.
A Frigyesmajor Kunpeszérhez tartozik, bár valószínűleg annak egyik legeldugottabb helye. Két részből áll, álldogál, kissé düledezve, szegényesen kuporog néhány épülete két vidék határán. Virágkorában se lehetett nagyon gazdag és bőséges a majorban az élet; ma egy házban laknak, villany nélkül, ottjártunkkor épp az agregátorhoz szükséges benzin beszerzéséből értek haza a tulajdonosok. A lakottabb házzal szemben régi gémeskút, szétkorhadt góréféle épület pusztul, mellettük két ház, egy kisebb és egy nagyobb. A nagyobban körülnéztünk, és nem volt valami szívderítő látvány. Ami csak pusztulhat, itt bizony pusztul. Régen nem lakhat itt már senki, de a falon még kis kereszt, szanaszét néhány használati tárgy, két szerencsétlen sorsú szentkép, törött keretben, repedt üveggel. Egy hokedlin őzkoponya, villás aganccsal. A falon még tükör is volt, amiben semmit sem láttunk a múltból, csak a szemlélődő gyerekeink látszódtak.
A major másik épülettömbjében, kicsit még északabbra az előbbitől, egy szép, fehérre meszelt épület büszkélkedik egy füves telken. Mellette egy régi, pléhkrisztusos fakereszt. Gyerekeink annyira felfokozott érzelmi állapotban voltak, olyan boldogok, hogy spontán ötlettől vezérelve, csoportos imádkozásba kezdtek. Eltartott vagy tíz percig, és mondtak minden imát, ami csak eszükbe jutott.
A majortól a XX-as csatorna északi partján folytattuk. A mezők csodálatosak voltak, minden fának, bokornak megvolt a kompozícióban a díszítő szerepe, hogy az összkép tökéletes legyen. Ezen a részen már nem is a navigáláson járt az eszem, hogy merre menjünk tovább, hanem hogy "addig a fáig még elmegyünk", mert nagyon szép. Ennek a vége az lett, hogy az átkelőnél teljességgel szikkadt csatornán keletebbre már nem találtunk szárazlábbal átkelésre alkalmas pontot, vagyis jobb lett volna, ha az eredeti tervhez ragaszkodok, és a csatorna átkelőjénél megyünk vissza a túloldalra. De egyrészt már jól eltávoladtunk onnan, és a visszakutyagolás lehetősége sem hozott volna senkit lázba, másrészt úgy voltam vele, van egy nem várt helyzet, valahogy oldjuk meg.
Miközben a leginkább alkalmas, legkeskenyebb vízrészt kerestem, néhány gyerek valahogy átevickélt a kb. 20-30 cm mély vizen, megsüppedve cipőikkel a hideg csatornában. Mivel ők már a túloldalon voltak, nekünk se maradt más választásunk, mint valahogy utánuk menjünk. Elkezdtek nekünk a túloldalról egy fatörzset húzni-vonni, hogy kis hidat kreáljunk belőle, de lassan haladtak. Eközben Janiék is átkeltek egy másik helyen, hamarabb kerítve néhány ágat, facsonkot, így az ő hídjuk győzött. Ezen aztán már mosolyogva, kalandként megélve mentünk át a másik oldalra, elsősorban a gyerekek nagy örömére.
A túloldal még szebb volt, mint a másik. Bokros, fás részek, ligetes hatással. Átkelve rajta, belőttem azt a szekérutat, amelyiken haladnunk kellett. Sikerült elérni, azon folytattuk tovább.
Nagyon messze voltunk már Kunpeszértől, de még mindig nem a legmesszebb, mert a hatalmas, akár repülőteret is befogadni képes zöld gyepre kiérve újabb szinten, újabb díszletek között nyílt meg a végtelen. A végtelen messzebb eső részén már Tatárszentgyörgy házai és templomtornya látszott, kicsit idébbb pedig egy fontos történelmi vonatkozású hely, az Essői-rész sarkán magasodó határhalom.
Amikor azt mondják, az Alföldön nincs nyoma a középkori történelmünknek, akkor a tudatlanság folyik ki az így szólók száján. Azzal pedig nem kellene dicsekedni. A középkornak, sőt: a régebbi koroknak is sok emléke maradt, csak tudni kellene róluk, ismerni kellene őket.
Nevezett halom - mellesleg Kunpeszér legkeletibb pontja, légvonalban több mint 6 kilométerre a faluközponttól - már egy 1386 körüli határjáró oklevélben szerepel, mint Esső fontos határjele. Esső pedig még ennél is régebbi település volt, annyira, hogy már a tatárjáráskor elpusztult, vagyis a határj bejárásakor már csaknem 150 éve nem létezett. A halmot kunok emelték, legalább 650 éve, de akár még sokkal régebbi időpont is elképzelhető. És ami megdöbbentő, hogy ma is megvan. Persze az évszázadok alatt renoválták, mindig hordtak rá annyi földet, amennyit az idő lomosott róla, de a halom ettől még egy középkori emlék.
A halom tetjén állva pedig még az is látszik, hogyan futottak le egykor, ugyancsak középkori szokás szerint, a határvonalakat kijelölő, akár kiométer hosszúságú árkolások. Ezeket a domb környékén még nyomokban ugyancsak látni lehet.
Amúgy, már ráadásnak le kell jegyeznem, hogy rajta állva nagyon szép kilátás adódik, szinte minden irányban.
A magaslat után már nem sok volt a Tatárszentgyörgy-kunpeszéri aszfaltig. Nagy loholásban tettük meg, az okot nem említeném, a lényeg, hogy időben kiértünk. Átkelve rajta, már csak kb. 1 km volt hátra a túrából Az emberek, akik idáig eljutottak, teljesen elkészültek az erejükkel. Nem nagyon érdekelte volna már őket a kis kitérő a Máriácskához, ehhez az ugyancsak kevéssé ismert kegyhelyhez a falu nyugati szélén.
Aztán amikor odaértünk, mégis látszott az arcokon, hogy érdemes volt felkeresni a Mária-szobrot. Az idő ugyan ki volt számolva a buszig, ami 2 óra előtt néhány perccel indult vissza Peszérre, de így is jutott kb. 15-20 perc egy utolsó, nagy pihenésre, szinte csendes áhitatra. Ehhez pedig már a gyerekek is hozzá tudtak járulni, mert annyi erejük se maradt, hogy hangoskodjanak.
Az utolsó 800 méteren aztán már légiesen könnyedén lépdeltünk - ólomlábakon. A víztornyot balról kerültük, és a Petőfi Sándor utcán értünk ki a főutcára. Először azt hittük, az iskola elől megy a buszunk, de még időben kiderült, hogy a templom oldalából, a bolt elől. Odaértünk, tíz percünk maradt is az érkezéséig. Végül mindenki megvette a jegyét, és visszautaztunk reggeli kiindulási helyünkre, ami nemcsak térben, de időben is borzasztó távolinak tűnt. Annyi mindent láttunk, annyi inger ért minket, hogy a reggeli indulás két nappal korábbinak hatott. Pedig mindössze hat órát gyalogoltunk. Na, ezért is relatív a tér és az idő...
A mai napon harminchárom fő és egy kutya egy igazi, kalandos túrán töltötte együtt a szombati nap meghatározó részét. Nagyon jó hangulatban, jó társaságban jó túrázni, határt és országot járni.
Reméljük, lesz még a következő 16 évben is alkalmunk a Túrakörel és sok jó emberrel még több gyönyörű hely felkeresésére!
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Bartus Mercédesz (Tatárszentgyörgy), Bódi Zsanett (Kunpeszér), Csernák Mihály (Kunpeszér), Fehér Edina (Tatárszentgyörgy), Hevesi Nikolett (Kunpeszér), Kajdácsi Imre (Kunpeszér), Kajdácsi Imréné (Kunpeszér), Kovács Bálint (Kunszentmiklós), Kovács Dániel (Tatárszentgyörgy), Kovács Mercédesz (Tatárszentgyörgy), Kovács Romina (Tatárszentgyörgy), Magyari Angéla (Kunszentmiklós), Menczel Tibor (Tatárszentgyörgy), Menczel Melinda Mercédesz (Tatárszentgyörgy), Mráz Máté (Tatárszentgyörgy), Nagy Anita (Kunpeszér), Nagy Irén (Lajosmizse), Orosz Csilla (Kunpeszér), Pátyi Pál (Kunpeszér), Pocsubay József (Kunpeszér), Pocsubay Panna (Kunpeszér), Pocsubay Petra (Kunpeszér), Sarkadi Gabriella (Lajosmisze), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Solymosi Máté (Kunpeszér), Szatmári Szabolcs (Kunpeszér), Szűcs Dezső (Kunpeszér), Szűcs Hanna (Kunpeszér), Varga János (Lajosmizse), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) - és egy kutya.