BEVEZETÉS:
 

Aki még sose szervezett felfedező, honismereti túrákat, sorozatot, pláne olyan helyeken, ahol nem vezetnek fő turistaútvonalak, az nem tudja, mivel jár ez az egész...
A tájról és annak értékeiről általában nem nagyon van szakirodalom, illetve, ami van, azt össze kell bogarászni; nagyon sokat kell hozzá térképeket nézegetni - kb. 10 fajtát is -, tanulmányokat kell olvasni, települések oldalait kell böngészni, régi újságcikkeket és sokféle egyéb adatbázist is végig kell olvasni. Ez így már magában 40-50 óra.
De vannak a szervezési munkák, a sok emberrel való kapcsolatfelvétel, egyeztetés, a látnivalók megtekintésének megoldása, a jelentkezők navigálása, időpontok, utazási módok, találkozási hely, kezdés, túra vége, stb. Aztán egy percre, órára lebontott forgatókönyv, ami alapján a túra zajlik. Mikor és hova érünk, mit nézünk meg, kivel találkozunk, mi van, ha kifutunk az időből, és még a tömegközlekedési lehetőségekhez is alkalmazkodni kell. Az időjárás-előrejelzések folyamatos követése, sakkozás, hogy milyen idő lesz, milyen körülmények között mit csinálunk majd. És még folytathatnám - de már a túra napja előtt kb. 70-80 óra munkánál járunk.
Aztán a túranap kb. 10-12 óra kemény koncentráció, borzasztóan fárasztó utazás és gyaloglás, folyamatos belső feszültség, stressz, beszélgetések közben a témára is figyelni, de már kilométerekkel és órákkal előre fejben pörgetni, hogy állunk, mikorra kell és hova érnünk.
A túrázók sokféleségéből adódó, pillanatnyilag felmerülő kérdésekre, szükségletekre reagálás, a motiváció folyamatos fenntartása, a hullámvölgyek átvészelése, a fáradt gyerekek és felnőttek rábírása az utolsó óra és utolsó néhány km teljesítésére, térkép és útvonal folyamatos követése, egyben és fejben látása, mint egy hatalmas poszter lenne, közben még nem árt néha jókat is mondani, vagy viccesnek lenni - és még sok más egyéb.
A túra után, este 2-3 óra kiválogatni a képeket, majdnem újabb 1 óra feltölteni, címeket adni és napi összefoglaló szöveget írni. Másnap pedig még újabb 5-6-8 óra, mire egy ennyire összetett napnak megírom a beszámolóját (amit aztán csak kb. 5-10 ember olvas végig, mert ma már nem divat olvasni ilyesmiket se).
És az egésznek a felelőse egy személy, a szervező, a túravezető. Ha bármi történik, jó vagy rossz, váratlan, kényelmetlen, egy emberé a balhé is.
Akkor ez hány óra, mennyi és milyen nehézségű munka? Sokszor a túrázók csak annyit látnak ebből, hogy rohanok, nem válaszolok, mintha nem figyelnék. Ha elnézek egy elágazást, akkor meg azt gondolják, milyen túravezető az, aki még azt se tudja, merre kell menni...
Mert aki még sose szervezett felfedező, honismereti túrákat, sorozatot, pláne olyan helyeken, ahol nem vezetnek fő turistaútvonalak, az nem tudja, mivel jár ez az egész...
És ez csak egyetlen, igaz az átlagosnál összetettebb túra adaléka...
 

TÁRGYALÁS:
 

Áttérve a tegnapi nap eseményeire: nagyon vártuk már ezt a szakaszt a "Megyejárás 2023" sorozatban. Nem azért, mert egyes részein mi se túráztunk még, sokkal inkább, mert Szabadszállás Petőfi Sándor és József Attila életének fontos helyszíne volt. Hogy Szabadszállásnak viszont nem fontos része a két Költő óriás, az más kérdés...
A túrára sok irányból, több módon érkeztünk meg Kunadacsra, a bolt és pizzéria parkolójába. 8 órakor már teljes volt a létszám, mármint az, amelyik végül eljött: tizenkilenc fő. Ez is szép szám egy ilyen, a nagyérdektelenű számára nem túl vonzónak tűnő programon, de a teljesség kedvéért még ide írom, hogy hat fő nem jött el - különböző okokból -, akiket vártunk.
A túra kicsivel 8 után indult. A többiek nem tudták, hogy 9 órakor kell elérnünk egy bizonyos helyre, ahol meglepetés várja a csapatot, így az addig leküzdendő 2,5 km-t lassan poroszkálva terveztem.
A faluban érintettük a Kerényi József építész által épített, kissé furcsa hatású, modern katolikus templomot, majd a lakóháznak se túl nagy református imaházat a haranglábbal. Tovább keveregve, kifelé, nagyjából nyugati irányban hagytuk magunk mögött az utcákat és házakat.
Kiértünk a szabadszállási műútra. Ez az út elég nagy forgalmú ahhoz képest, amilyen keskeny. És sajnos, nem volt más választásunk, mint rajta gyalogolni. Percenként kiabáltunk hátra, előre a többieknek, hogy "autó!", meg hogy "vigyázz!", mert tényleg jöttek az autók, és tényleg vigyázni kellett.
Az út mentén nézelődve már jóval barátságosabb volt az adacsi táj: a soha meg nem unható, szinte végtelen rétek látványa, szép felhők a borultas égen, elszórt tanyák, gazdaságok szanaszét, villanypásztorral lekerített részek, a bennük közrefogott rackákkal, birkákkal vagy marhákkal.
A vidék régen vizes rét volt, sok, ma is észlelhető tóállással, igaz már szárazon. Kis halmok emelkedtek ki ebből a vizes-mocsaras területből, amik az emberi élet fontos helyei voltak, mert házakat, istállókat csak ide volt érdemes építeni, ha nem akarták, hogy belvíz-áradás, tókiöntés idején minden ússzon. De ilyen dombokon voltak a régebbi korokban is templomok, falvak, temetkezési helyek - ugyanilyen okok miatt.
Közeledett a 9 órás időpont, ott is voltunk már kb. 300 méterre a meglepetéshelytől, pontosabban a peregadacsi rész egyik ismeretlen látnivalójától, a négy adacsi Geréby-kúria közül talán a legszebbnél. A tulajdonosa külföldi család, amelyik kissé zártan él, kevés kapcsolatot tart a falusiakkal is. Egy szerencsés ismeretségen keresztül mégis sikerült felvennem a tulajdonossal a kapcsolatot, s kérdeztem tőle, nem mehetnénk-e be a túrán hozzájuk kicsit szétnézni. Ő rögtön és készségesen írt vissza, hogy szeretettel várnak minket.
Így amikor a már messziről látható épületegyüttesről és a Geréby családról meséltem, és éppen azt ecseteltem, hogy nem nagyon lehet oda bejutni, a szép székelykapuhoz érve jeleztem, hogy itt most bemegyünk. Volt meglepetés, annak is lett szánva.
A székelykapun először csak én mertem belépni, mert nagy kutyák közeledtek ugatva felénk, de nem sokkal mögöttük a gazda is igyekezett, így már nem volt gond. Ismeretlenül is szívesen, szeretettel fogadott minket. Készültünk, hogy angolul fogunk majd vele kommunikálni, végül, teljesen váratlanul, egészen jó magyarsággal sikerült megszólalnia, így csak alig hangzott el idegen szó, bő fél órás ottlétünk alatt.
A birtok tizenkét éve az övék. Amikor az egykori kúriát megvették, teteje több helyen be volt szakadva, a nyílászárók borzasztó állapotban, a falakról potyogott a vakolat. A ház belseje gyakorlatilag lakhatatlan, koszos, és a téesz által lepusztított volt. Az első időben ezt igyekeztek helyre hozni, mert itt kellett lakniuk, amíg a többi épületet, több év alatt felépíttették.
A kúria nem túl nagy alapterületű, külső megjelenésében egyszerű, harmonikus épület. Színe sárga és zöld. A tulaj szerint néhány éve festették, de a Nap annyira égeti nyáron, hogy megint aktuális lesz átmázolni.
A meleggel, egyenesen a nyári forrósággal amúgy is meggyűlt a bajuk, mert a hosszú évek alatt akármit ültettek, telepítettek - akár konyhakerti növények, akár gyümölcsfák -, minden kiszáradt, kiégett a kánikulában.
A kúria belseje modernebb, mint valaha lehetett, de vannak benne régi tárgyak, kályhák, zongorák. A legfontosabb építészeti trükk, hogy az egykori padlásteret egybenyitották egy részen a földszinttel, így a képen látható lépcső a tetőig megy. A cipőnket levetve bemehettünk az épületbe is, és saját szemmel győződhettünk meg minderről.
A kúriánál olyan érzésünk volt, hogy annyira klassz minden, kinek van innen kedve bárkinek is tovább menni? Pedig menni kellett tovább. És hozzáteszem, hogy még többször is éreztük ugyanezt a túra során...
A kúriát tehát elhagyva, az aszfaltúton folytattuk még egy szűk kilométeren keresztül.
A régi térképek bogarászása közben - amire érdemes sok időt szánni, mert mindig adnak valami új információt a múltról -, kincsekre bukkan az ember. Már, akinek az ilyesmi egyáltalán kincs: egy régi itató kút, ami már 1785-ben is megvolt, és ma is megvan. Ez kétszáz ötven év, nagyjából. Ha úgy veszem, egy történelmi emlék, mert nem csak vár, kastély, templom lehet az. Különösen nem az Alföldön.
Azt beszélgettem épp egy résztvevő apukával, hogy nem azokat a nyomokat, maradványokat, emlékeket kell a sík vidéken keresni, mint hegyek között mondjuk. Itt a múlt más nyomokat hagyott maga után; egyrészt, mert itt több volt a pusztítás, de főleg inkább azért, mert itt más is volt a múlt. Az Alföldön nem kellett várakat építeni a védelemre, mert itt egész seregek a végtelen látóhatárig képesek voltak szemmel tartani a vidéket, és ha jött az ellen, könnyen elébe mehettek. Ráadásul a magyar, mint lovas nép, elsősorban nem a hegyek között élt, harcolt és halt, temetkezett, hanem inkább a folyóközeken, ártereken, végtelen mezőkön. Vagyis a mi Szülőföldünkön. Az pedig már nem szorul külön ecsetelsésre, mennyire különböznek így, ezen lovas népek, és a teljesen más természetföldrajzi környezet ránk hagyott emlékei. Ilyen ez a 250 éves kút is (ami könnyen lehet még régebbi). Mert hegyek között patakokból volt itatás, a rónán pedig, távol a folyóktól, ásott gulyakutakból. És mivel itt az éghajlat is melegebb és szárazabb volt, még ritkább kincsnek számított egy jó vízű kút, és fontos volt, hogy ezt katonai térképészek rá is rajzolják a katonacsapatok számára készülő térképeikre. Hiszen lovai az "elnyomó család birodalma" katonáinak is voltak...
Az aszfaltról, mindenki megkönnyebbülésére, nem sokára lekanyarodtunk, mégpedig déli irányba, és pár száz méter után elértük az Ágoston-halmot. Az idő itt már kifogástalan volt - a kúriához érve kezdett javulni -, így fél óra pihenőt sikerült összehoznunk a magaslat bokrainak, fáinak rejtekében.
Az Ágoston-halom nagyon régi történelmi emléke a Kiskunságnak. Ha azt írom, középkori eredetű, nem biztos, hogy elég öregnek gondolom. Kunhalom, vagyis a régebbi korok embereinek lehetett akár temetkezési helye is. Legalábbis, mint ilyen van számontartva, tudományos berkekben.  Határjelnek se lehetett volna alkalmasabbat találni nála.
A halom mára megbolygatott, homokbányászati okokból. Talán kicsit későn lett védett hely. Sebaj! A természet teszi a dolgát, benövi, szinte védősátorként védi a galagonyák-nyárak rengetege a további pusztítástól. És nem utolsó sorban nyugodt, meghitt hellyé varázsolja, a világtól elzárt kis zuggá, ahova kevesen járnak, s ahol mindig szép minden. Jó itt lenni.
A pihenő után a túra legszebb része következett, mégpedig a halomtól a Csintova felé átvezető, egykor Aranyegyházának nevezett határrész, annak is Murányi-erdő névre keresztelt vidéke. Ma már persze zömmel telepített erdőfoltok sakktáblaszerű váltakozása az egész - éppen az utóbbi időben sok a tarvágás is rajta -, de kétszáz éve még ezt, a nyilván ősibb rengeteget nevezték "szabadszállási Nagyerdőnek", mert itt a Strázsa-hegy környékének porhomokjával ellentétben volt erdő, míg a Sóhordó úttól délre eső buckavidéknek akkor még nem volt növénytakarója, csak néhány évtizede erdősült be ilyen mértékben, tudatos munka eredményeként, ami arra irányult, hogy a futóhomokot meg kell kötni.
A Murányi-erdő varázslatosan szép hely ma is. Nehéz hozzáképzelni, hogy az őserdő itt még ennél is sokkal szebb lehetett. Ráadásul április közepe van, amikor minden virág, gomba, bokor, lomb kezd beindulni, napról napra lesz minden egyre illatosabb és zöldebb. A mai nap édeskés erdei illatát pl. az aranyribiszke sárga virágai adták, nagy erővel.
Az erdőben haladva nem csupán a szépségek jártak a fejemben, hanem a túra logisztkai dolgai is. Egyrészt az útvonal, mert a sok kis kanyar, a tarvágások összekuszálták a fejemben meglévő ösvényt - szerencsére Bazsa segített a kiigazodásban -, másrészt el is ment az idő, és kezdtünk alapos késésbe kerülni a további látnivalókhoz és a 15.15-kor induló kunszentmiklósi busz minden áron eléréséhez képest.
Az erdőből kikeveredve aztán már tisztábban látszódtak a dolgok. A lazábban beépült, régi tanyás vidéken sikerült megtalálni a "Keserű-kastélyt", ami valójában nem kastély, csak egy furcsa, tornyos épület, és nem is régi, csupán néhány évtizedes lehet. Az egész villa egy rejtély, semmi nyomát sem találtuk a neten. Nem tudni, ki építette, miért hívják kastélynak, stb. Körötte az erdőt nem sokkal ottjártunk előtt vághatták ki, ami nem emeli a hely értékét.
A "kastély" után nem sokat kellett gyalogolni, és elértük az aranyegyházi aszfaltot, ma már többedszer. Maga Aranyegyháza is megérne egy külön túrát, hiszen nagy és virágzó tanyavilága volt hajdan, több iskola is volt a környéken, később téeszek is, egyszóval sok ember és sok érték, emlék. Ma is laknak itt, de azért megváltozott némileg a terület összetétele. Az apró tanyák, a kis gazdaságok helyett inkább a nagyobb művelők kerültek előtérbe. Mint máshol is.
Az aranyegyházi út a szabadszállási, vagy régebbi nevén Sóhordó útba torkollik, s ezzel ott is van vége. De még mielőtt ez a csúfság megesne vele, hogy semmivé lesz, nem sokkal az elázagás előtt, balra kis betérőt kínál az 1831-es kolerajárvány temetőjéhez. Az egész országon végigsöprő halál Szabadszálláson is nagy pusztítást végzett, a település lakosságának cseknem egyharmada veszett oda. A rengeteg halottat a várostól távolabb, a Csintova túloldalán, egy külön erre a célra kijelölt járványtemetőben földelték el. Azért így írom, mert rendes temetésről - a napi több tucat vagy majdnem száz halott mellett - szó sem lehetett.
A temetőnek látszólag már semmi nyoma, azonban a régi térképek itt is segítenek a hely meghatározásában. Nagyon szerettem volna, ha bármi kézzel fogható emléket találunk a majdnem kétszáz évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban, de erre elég kicsi volt az esély. Balázs barátunk sietett most is a segítségünkre, aki már járván a terepen, emlékezett, hogy a fák között akadhat még néhány sírkő. Ezek közül egyetlen egyet sikerült megtalálni, de azon az egyen az egész tragédiasorozat nyomasztó hangulata rajta volt. Az egyetlen álló sírkő arról tudósít, hogy ifjabb Kováts János a pusztító kolera áldozata lett. Megrendítő érzés volt ott állni, a vizes fűben, átázott cipőben, csahos nadrágszárral, már jócskán fáradtan, és tisztelettel gondolni az itt nyugvókra. Legyen békés az álmuk!
A szabadszállási műúton végre a város felé közelítettünk. Ez azért sem volt baj, mert nagyon elcsúsztunk időben, gyakorlatilag alig maradt belőle, és annyi látnivaló volt még, mellé vagy 3-4 km, hogy őszintén szólva teljesen reménytelennek tűnt a tervezett program megvalósítása, sőt: még a kunszentmiklósi busz elérése is.
Első megállónkat, a régi Csintovai csárdát, Petrovics István egykori bérleményét, ahol a kis Sándor is sokat tartózkodott, hallgatta a betérők történeteit, mégse hagyhattuk ki. Átvágtunk egy kicsit gazos területen, és máris a halálra ítélt falak előtt találtuk magunkat.
Ez az egyetlen olyan épület, ami még "áll" a városban, és a Petrovics családhoz köthető. Az utolsó kapocs, szalmaszál a kézzelfogható itt tartózkodásukhoz. A többi hit, remény, hiedelem, legenda, mese, valóság - de semmiképpen sem tárgyiasult emlék. Nem volna túlzás tehát, ha a város az utolsó utáni pillanatban, egy bravúros huszárvágással mégis megmentené az utókornak ezt az emléket.
Lehetne arra terelni a szót, hogy ma nem az értékek idejét éljük, meg a város dolga, de valójában Szabadszállás - se Petőfi, se József Attila vonatkozásában - nem képviselheti csak magát, saját érdekeit, mert egy nemzet nevében tartoznak felelősséggel a két Óriás emlékének ápolásával és jelentőségük világgá kürtölésével kapcsolatban. Szóval, lehet, hogy a városnak ez alig valami, de a nemzetnek nagyon is sokat jelenthetne.
A csatorna hídján túljutva, megint a város felé gyalogoltunk, szigorúan "libasorban", mert a forgalom akkora volt, hogy könnyen veszélyes lehetett volna az autókhoz közel kerülni. Vártuk is nagyon, hogy ez a szakasz véget érjen.
Szabadszállás belterületének szélén újabb megálló, ha úgy tetszik, letérő következett, a Dörmögő-ház. Az egykori csősz, Pőcze Imre, József Attila nagypjának hajléka. Szépen felújított épületegyüttes, fehér falakkal, nádtetővel. Benne kis múzeum. Falán emléktábla. Rajta gyerekek helyezték el a nemzeti színű szalagokkal díszített koszorút, majd ketten elszavalták a Költő Altató című versét. Megható pillanatok voltak ezek is. De nem volt sok idő bambulni, szinte rohanni kellett tovább, vártak az újabb kalandok, ki tudja, ma már hányadikak?...
A főútról ezután végleg eltértünk, és a Bársony István emlékparkot meg se nézve - mert egész egyszerűen nem volt rá egy percünk se -, a Vadvirág utcán a temető felé vettük az irányt. Balról hamarosan mellőztük a "Józsa laca" nevű, régi tómedret; helyi sajátosság, hogy az ilyen vízállásokat, nagyobb vályogos gödröket a szabadszállási nép "lacáknak" nevezi, általában kapcsolva hozzá egy családnevet is, kinek a tanyája, háza mellett terül el.
Aztán, már csak alig egy óránk maradt a túrából, mire végre a temetőhöz értünk. Itt is annyi a látnivaló, az emlékezésre méltó nyughely, hogy több órát is lehettünk volna benne, valójában csak alig 20-25 percünk jutott rá összesen. Ezalatt Nagy Károly és Prielle Kornélia, két Petőfihez kapcsolódó személy sírját kerestük fel. Láttuk a Martinovics-Helle-Geréby kriptát is, de csak kívülről.
Józsi jóvoltából azonban lehetőségünk nyílt a Ferenczy kripta alaposabb megtekintésére. Kissé furcsa, hogy egy "ház" áll a temetőben - ahogy a gyerekek emlegették - , és bele lehet menni. De ez történt. A nagy családi sírboltban a Bencze és a Ferenczy család tagjai nyugszanak. Adjon neki az Isten örök nyugodalmat!
A temetőtől még bő tíz perc volt hátra a központig tartó gyaloglásból, sokunk számára már a szenvedésekből. Annyira tömény és fárasztó volt a mai nap, és szinte észrevétlenül, de 2-3 órát szemerkélő esőben tettünk meg a végén, nem is csoda, ha valakinek ez sok volt.
Utolsó előtti megállónk a városháza falán lévő Petőfi-emléktábla lett volna, de ide már csak én, egyedül ugrottam át a túloldalról, és helyeztem el  a Túrakör történetében először EGYEDÜL egy koszorút a csapat nevében. 
A túloldalon Józsi nyitotta nekünk a református templom ajtaját, mire én is odaértem, és pont akkor érkezett Babika néni is, Petőfi oldaági rokona, unokatestvére, a városban élő egyetlen Petőfi-rokon. Idős kora ellenére, Babika szemében valami fiatalos huncutság is meg-megcsillant, ahogy a Költőről beszélgettünk, sajnos csak kapkodva, mert itt már tényleg nem maradt semmire időnk.
De az kiderült, hogy ugyanazt gondoljuk Petőfiről, a vele kapcsolatos hazugságok másfél évszázados folyamatos sulykolásáról, az ebből megélő történészekről és irodalomtudósokról, és azon is szinte egyszerre háborodtunk fel, hogy a Petőfi 200 emlékév kapcsán ezeket a hazugságokat az országon végigsöprő, sokszor színvonaltalan és hamis műsorokkal, megemlékezésekkel újabb évtizedekre konzerválni akarják, és hogy ha már 200-as jubileum, csak alig néhány embernek fontos annyira az igazság a Költővel kapcsolatban, hogy azt hangoztassák is.
Pedig mindenkinek tudnia és értenie kellene, hogy igazságot nem lehet csinálni, az igazság van, és ha százmilliószor mondanak helyette mást, akárhány éven át, akkor is az egyszer kimondott igaz szó az erősebb. Legfeljebb kicsit halkabb még, de majd eljön annak is az ideje, hogy hallható és hihető is legyen.
Egy ilyen gyönyörű és irtózatosan nehéz napnak is vége kell legyen egyszer, így 5 óra után pár perccel gyors búcsút vettünk egymástól,  és indult mindenki a hazavezető útjára, ugyanolyan sokszínűen használva utazási eszközöket, irányokat, mint az a mindössze hét órával korábbi találkozóra történt.
Ki hinné egyébként, hogy csak hét óra volt a mai túra? Száznak tűnt. És a látnivalók száma? Ezernek. És az élmények, amik így most már örök életre szólók maradnak? Megszámlálhatalanul soknak.
 

ÖSSZEGZÉS:
 

A mai nap megint méltó ünnepe volt a Kiskunságnak, a síkvidéki, felfedező túrázásnak, két kun településnek, két fantasztikusan nagy Költőnek, sok jó embernek, a tájnak, a történelmünknek, az irodalomnak - egyszóval az életnek.
Ki nem mondható hálával tartozunk mindenkinek, akinek a mai naphoz, bármilyen szinten is, köze volt, mert résztvevője volt a kalandozásnak, segítője a megvalósulásnak, bíztatója a Túrakörnek, őrzője Petőfi és József Attila kissé pisla, de soha ki nem alvó lángjának. Ezen a napon is, eddig is, ezután is.
Köszönjük mindnekinek a mai napot, fent és lent.