(752.) MEGYEJÁRÁS 1. / KUNPESZÉR - KUNADACS TÚRA


Időpont: 2023. március 25. szombat
Útvonal: Kunpeszéri templom - Kunadacsi homokút - Baracsi-csatorna - Látos-ház - Felsőadacs - Botos-ház - Vacsoraváró-hegy - Kunadacs
Táv: 18 km


Elkezdődött egy újabb honismereti túrasorozat, egy újabb őrület. A Túrakörben már hagyomány, egyik alapelvünk is, hogy járatlan utat jártért soha el nem hagynánk; nem tartjuk sem érdekesnek, sem érdemesnek, hogy a mások által unásig taposott ösvényeken járjunk-keljünk, tízezer-ötszázaddikként is megnézzünk valamit, amit már anélkül is ismerünk, hogy láttuk volna, nem érezzük, hogy erre időt kellene pazarolnunk. És a mások által kijelölt turistautak és a hozzátartozó jelzések szolgai követése se a mi világunk. Ha mi is beállnánk a sorba, mi is megrekednénk nagyon szép, de unásig ismert helyek felkeresésének szintjén, ami öncélúnak ugyan öncélú lenne, viszont épp ezért semmit sem tenne hozzá a világ alakulásához.
E helyett szükséges olyan területeken túrázni, ahol nem gyalogol a kutya se. Szükséges olyan településeket is felfedezni, amiket nem nagyon ismernek a szélesebb tömegek, és mint csoportnak is szükségünk van új inspirációkra, az ismeretlen vidékek megismerésének állandóan óhajtott, bizsergető érzésére, a vadonban való bolyongás kissé szorongást kiváltó, de a végén mindig katarzisok sorát adó izgalmára.
A mai nap elkezdett sorozat, mely során Bács-Kiskun megye legészakibb településéről, Kunpeszérről, a legdélibbre, Hercegszántóra gyalogolunk, tökéltesen megfelel fenti kívánalmaknak. És amellett, hogy megfelel, van még egy csomó más hozadéka is: közösséget teremt és formál, gazdagítja az emberek ismereteit a Duna-Tisza köze voonatkozó részeiről, elgondolkodtat, gyönyörködtet, kitartásra és alázatra tanít. És van benne sok izgalom, kaland és szeretet is.
A túra előzeteséhez tartozik, hogy egy hét alatt háromszor változott az időjárás-előrejelzés a meteorológusnak csúfolt manipulátorok részéről. Manapság, amikor már a föld alatt látják műholdról, van-e bejelentetlen kutad, nem "tudják" megjósolni, milyen idő lesz két nap múlva. Szándékosan csinálják, hogy még ezzel is tudatmódosítsák a népet. Mindez magyarul annyit tesz, hogy esőt, majd napsütést, végül esőt jeleztek, de nem rövid időre, hanem egész délelőttre. Mi ezt a túrát mindenképp megtartottuk volna, így nem érdekelt a jóslatuk. Azt is kisakkoztuk, hogy mégse egész délelőtt esik, majd lesz teljesen borult az ég, hanem egy óra után eláll, aztán kisüthet a Nap. És így is lett. Pedig, mi se meteorológusok, se műholdak nem vagyunk.
Az időjárással kapcsolatos kavar inkább a bizonytalanokat tette bátortalanná, így voltak, akik nem jöttek el a 6.50-re meghirdetett találkozóra a kunpeszéri templom elé. Viszont, így is lettünk végül tizenöten, tíz gyerek, öt felnőtt, ami az előzményeket tekintve nem rossz eredmény.
A túra végül 7 óra után kevéssel indult el. A társaság kicsit feszengve tette meg az első kilométereket, mert a hol rákezdő, hol kissé enyhülő esőben, amikor mindenki bújt volna a néhány tenyérnyi biztos kabát-menedék alá, nem volt nagyon kedvünk se beszélgetni, se nézelődni. Az egyetlen dolog, ami tartotta a lelket a résztvevőkben, hogy kb. 8-ra az esőnek el kellett állnia. És láss csodát, jóval a falu alatt jártunk már déli irányban, nagyjából a Baracsi-csatornát elérve, az eső alig csepegett, és egyszercsak abba is hagyta. Éppen 8 óra volt.
Aztán egy darabig maradt a borult ég, szinte félhomály, majd váratlanul - bár a felhők mozgását, az ég aljának derülését figyelve mégsem teljesen volt váratlan - elkezdett sütni a Nap. És ez így maradt egészen déli 1 óráig, amikor is, már jóval Kunadacsra érkezésünk után, épp a buszra szálltunk fel.
Utunk az egykori Peszéradacs pusztáján, két régi kun település maradékának külterületén vezetett. Egy része a Kiskunsági Nemzeti Park védelme alatt áll; hatalmas mezők, régi tóállások, vizenyős rétek mára száraz darabjai, kisebb csatornák, mérsékelt vízhozammal, és tanyák, melyeken nyoma sincs a régi életnek, inkább egy-egy épület és udvara egy-egy hatalmas birtok központja, mely birtokokon nagyüzemi-jellegű állattartás zajlik.
Ennek megfelelően az utakat leszámítva, a határ sok helyen villanypásztorozva, vagyis élő embernek - elvileg - se ki, se be. Odáig rendben van, hogy pl. marhák legeltetéséhez nagyobb, összefüggő területek kellenek, s ezeket a mai világban már nem gulyások, pásztorok őrzik, hanem árammal feltöltött drótok, mert így egyszerűbb, de az, hogy gyalogos vándorok nem mehetnek be rétekre, allékba, nem mászhatnak dombokra, hogy azokról a tájat egyben is belássák, hiszen a magántulajdon szentsége ezt nem engedi, az felháborító. Így változott a világ: régen a vallásnak, a vallásosságnak, az egyháznak voltak szentségei.
A mai Kunpeszér és Kunadacs, annak ellenére, hogy jó ideig egy települést alkottak Peszéradacs néven, közös irányítással, anyakönyvezéssel, mégsem lett sose betonozott úttal összekötve. Ennek persze vannak előnyei is, többek között a természeti táj megmaradása szempontjából, ám közlekedni a két település között nemigen lehetséges, csak kunszentmiklósi kanyarokkal. Illetve, aki bevállalja a tizenvalahány kilométeres földutat, rövidíthet valamit, de azt meg hosszú távon az autók futóműve bánja.
A Baracsi-csatorna után balra, egy nagyobb kiemelkedésen áll a Látos-ház. Ez egy régi uradalmi intézői központ, egyfajta major volt, és ránézésre ma is olyasmi. A régi épületekből még van, s persze emeltek újakat is. Az épületek dombja fontos tájékozódási pont, alatta több irányból is összefutnak, vagy ha úgy tetszik, undulnak utak. Hogy mekkora érték volt jó száz éve egy ilyen magaslat, amire biztonsággal épteni lehetett, ma nehezebb elképzelni, de amikor itt méteres víz uralt mindent, és évtizedekig a csapadékos időben minden úszott, süppedt, a biztos menedéket jelentette. Az állatok, az emberek, vertfalú épületeik itt megmaradhattak, míg a laposban veszélyben lettek volna.
Kunpeszér alatt, már jóval kunadacsi területen a vándor eléri Felsőadacs-pusztát. Egykor ez is egy nagy majorság volt, kúriával, magtárral, más gazdasági épületekkel és a szokásos cselédlakásokkal, istállókkal, mégpedig a területet majdnem másfél száz évig bérlő Geréby család birtokaként. Ennek a helyzete annyival jobb, hogy sok épülete ma is áll, és nem néptelenedett el, hanem ma is él itt kb. húsz család. Az épületek egy része felújítva, a másik fele kicsit lelakottabb, de mezőgazdaságal foglalkoznak errefelé a mai napig, gépek, járművak, állatok vannak a portákon, többek között rackát és emut is láttunk. Egy kisebb téren még áll az egykori harangláb, rajta a kis haranggal, amivel a régi időkben a rendkvüli eseményeket jelezték a puszta lakóinak, úgymintvihar, tűzeset vagy ha meghalt valaki.
Az egykori uradalom központja, ami egy kis kúriaépület, évtizedekig téesziroda volt, a rendszerváltás óta magára hagyottan pusztult. Most úgy láttuk, valaki talán elkezdte felújítani, és ezzel talán meg is menti.
Felsőadacsról hamar kiértünk az adacsi aszfaltútra, majd átkelve azon már szinte szagolható közelségbe került a napi cél, Kunadacs.
Ezután az eddiginél is ismeretlenebb utolsó szakasz következett. Látszólag ez is olyan becsapós, mint a többi kiskunsági környék, hogy az emberek nem várnának tőle semmi különöset, sőt: az átlagos tájékozatlanságúak azt se értik, mi van itt látnivaló, de persze most is, mint mindig, nem a fanyalgó társadalmi többségnek, hanem a csupaszív túrázóknak lett meg a jutalma, mert valami elmondhatatlanul szép volt az utolsó 5 km is, a faluig. Olyan szép tanyák, virágzó fák, bokrok, kivadult kerti virágok, madárcsicsergés fogadott-kísért bennünket, hogy lehetetlen érzékeltetni azzal, aki nem volt jelen.
És ha ez nem lett volna elég, az égen is olyan dolgok történtek, ami - túl már a 750. túránkon - soha sem történt meg túrán, és hihetetlennek is tűnhet annak, aki terepen nem látta. Képzeljetek el egy olyan sávot, amiben nagyjából déli irányban haladunk Kunadacs felé, nagyjából szekérút és mellette 100-100 méteres sáv, itt ragyogott a Nap felettünk, szem eső se hullott. Ezen a sávon túl pedig, jobbra és balra is, egymástól független két zivatarfelhő-góc haladt, hallható robajjal, olyan sötétkékkel, ami már majdnem feketének hatott, viharvadászok csettintgettek volna a nyelvükkel a szájpadlásukon, ha láthatják, szóval két oldalt vihar és szinte hófelhők, amerre jártunk meg csak a fény és nyugalom, napsütés. Kiérdemelt jutalmul kaptuk fentről, amiért minden előzetes nehézség, rossz időt jóslás, majd az egy órás eső ellenére sem riadtunk el a mai naptól, hanem bátran és alázattal nekiindultunk. Vagyis, hogy hagytuk megtörténni, aminek meg kellett történnie.
A faluba érve, már annyira fáradtak voltunk, kicsik és nagyok, hogy minden 100 méterért küzdeni kellett. Délre terveztem a beérést, hogy legyen időnk egy üdítőzős pihenésre az 13.06-kor induló busz előtt, de már fél 1 is elmúlt, amikor beestünk a pizzéria-kocsma elé - ami meg zárva volt. Üdítőt tudtunk venni a boltban is, annak lépcsőjén meg is ittuk, mert még annyi időnk is jutott, de a női tagozatnak nagyon kellett volna már egy kényelmes mosdózási lehetőség. Ez viszont nem volt.
Mégis olyan érzésem volt, hogy ennek - erős kellemetlensége ellenére - se sok jelentősége volt már, mert a jó hangulat, a társasság egybeforrása és a sok nevetés, egész egyszerűen nem engedett mást.
Összefoglalva a mai napot: győzött a szív, a túraszenvedély, a szép, és a jó társaság. Ja, és persze mindenekelőtt a Kiskunság győzött! Már nem először, és nem is utoljára...
A Megyejárás folytatása április 15-én, szombaton, amikor Kunadacsról gyalogolunk Szabadszállásra.
Tartsatok (akkor is) velünk!
Köszönjük mindenkinek a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Banó Máté (Ladánybene), Bese Melánia (Kunpeszér), Bese Milán (Kunpeszár), Bódi Zsanett (Kunpeszér), Csernák Mihály (Kunpeszér), Hevesi Nikoletta (Kunpeszér), Kökény Ildikó (Ladánybene), Lantosné Balog Erika (Kiskunfélegyháza), Mészáros Zsuzsa (Kunpeszér), Molnár Medárd (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse) és Rápolti Róbert (Kunpeszér).