(700.) ÜNNEPI PETŐFI-EMLÉKTÚRA KISKUNFÉLEGYHÁZÁN


Időpont: 2021. március 15. hétfő
Helyszín: Kiskunfélegyháza, Tiszaalpár, Tőserdő
Táv: 3 km


Furcsa érzésekkel terveztük a mai napot, már jó előre. Egyrészt a születésnapunk is, másrészt, ami a fő: legfontosabb nemzeti ünnepünk március 15. Máskor semmi különösebb gondot nem jelentett volna a felkészülés erre a napra, de idén más a helyzet. Nincs lehetőség semmilyen csoportos túrára, nincs az emlékezésre és lasssan már semmire. De számunkra mégis becsületbeli ügy volt, hogy emlékezzünk valahogy a forradalomra; erkölcsi kötelességünk, őseink és utódaink miatt is, mert ez nem földi halandók szintje, és földi szabályok nem írhatják fölül a Teremtőéit.
Arra figyelnünk kellett azért, hogy ne csináljunk nagy felfordulást. Mivel pedig egyetlen múzeum se lehet nyitva sehol az országban - mert már nemcsak az ünnepektől, hanem a múzeumoktól is félnünk kellene -, a hagyományos Petőfi-emlékhelyen történő múzeumlátogatás, beszélgetés a helyiekkel és adomák hallgatása Petőfi életéből, nem jöhetett szóba. Maradt a szabadtéri séta, kis koszorúzással.
A helyszín Kiskunfélegyháza, ahol még ilyesmit nem tartottunk - éppen ideje volt. Az egyik lehetséges Petőfi-szülőhely a kettő közül  - a másik Szabadszállás - éppen ez a város, sok Petőfi-vonatkozással, emléktáblákkal, épületekkel és a Költő szellemiségével. Örömünkre szolgált, hogy sokan jöttek volna velünk, ha jöhettek volna. Programunkon így nem csak magunkért tettük, amit tettünk.
A város főterén, érkezésünkkor, éppen mások is koszorúztak: önkormányzati képviselők, közéleti emberek, 2-3 fős kis csoportokban, de se zene, se szavalatok, se ünnepi beszéd. Utóbbi hiányzott a legkevésbé, míg az első kettő sokat emelt volna a dolog ünnepélyességén.
Mi előbb sétáltunk egyet. Benéztünk a katolikus templomba, majd a Petőfi-emléktáblákat kerestük meg. A Költő egykori lakóházánál koszorúztunk először. Szokásunk szerint a legkisebbek helyezték el a Túrakör egyik koszorúját, miközben a "Kossuth Lajos azt üzente..." szólt a torkunkból aláfestésnek ( a koszorút nagyon köszönjük Irénkének és Katinak).
Ezután átmentünk a Hattyú-házhoz, végül a Petőfi-szoborhoz. Itt éppen mi következtünk. A helyi hivatalos fotós nő vadul kattintgatott, amikor váratlanul és be nem jelentkezve, egyszercsak előrántottuk második koszorúnkat, és a gyerekek lassan, méltóságteljesen odasétáltak vele a sokkal nagyobb, virágos koszorúkhoz, és elhelyezték közöttük a mi szerény kis karikánkat.
Az eredeti tervek szerint a folytatásban Pálosszentkútra autóztunk volna át, de ott most nem akartunk semmi bonyodalmat okozni a megjelenésünkkel, ráadásul a netről úgy vettük ki, hogy online misék vannak csak, vagyis valószínűleg feleslegesen kanyarodtunk volna arra. Így a Tőserdő felé vettük az irányt. Ez a része a napnak meglepetés lett volna, de többen tudtak róla, így nem maradt az. Idővel annyira jól álltunk még, hogy csak megálltunk, előre gyáltalán nem tervezetten Tiszaalpáron is.
Alpáron nagyon sokszor jártunk már, de voltak köztünk, akik még nem voltak itt. Nekik nagyon nagy élmény volt a sok érdekesség végigjárása. A Földvár és a Templom-domb körül egy tucat autó és meglehetős számú ember sétálgatott, toltak még babakocsit is a sáros úton, a vár tövében.
Az idő itt is, ahogy Félegyházán is, szép napos volt, de nagyon erősen fújt a szél. A gyerekek önfeledten rohangáltak, a felnőttek komótosan csoszogva beszélgettek. A magaslatról látszott, hogy a Tiszát kiengedték a rétekre, mert minden, a vár tövéig, víz alatt állt. A lent, Lakitelekre átvezető turistaút is, a szekérutak, de még a holtágakat övező fák is derékig.
Ebből azt sejtettük, hogy Tőserdőben akár az egész sportpályát is víz boríthatja. Amikor odaértünk, meglepetésünkre nem így volt; csak a híd állt gyakorlatilag víz alatt, a part, a kilátó nem (később megtudtuk, hogy egy hete még azokat is víz fogta körül, csak mára már több métert apadt).
A vízparton annyi emebr, a parolóban annyi autó, amennyi nyőáron, szezonban sem számítana kveésnek. És nem is volt a többség félős, mert fedetlen arccal sétálgattak, nézelődtek komplett családok.
A program egy óra itt tartózkodás után ért véget. Ekkor elköszöntünk  a Tőserdőtől és hazaautóztunk.
Az országban, a Kiskunságban is, mindenhol zártság és korlátok, nehéz így a szabadság ünnepét rendesen meg megtartani. Nem is nagyon sikerült, mert ugyan amit lehetett, megtettünk, mégis az egész olyan érzés volt, mintha figyelnének, mintha egy terepasztalon egy búra alatt mocorognánk; iramodni nem lehet, csak cammogni, ugrani se lehet, csak totyogni, egy nagyot szippantani se lehet a tavaszból, csak sóhajtani. A végére azért kikerekedett, mert a természet közelsége visszaadta azt, amit a város lefojtott: Petőfi szelleme velünk volt végig…
Sokak helyett emlékeztünk, koszorúztunk és énekeltünk. Sokat gondoltunk a távolmaradóinkra: őseinkre, barátainkra, túratársainkra, a jövő generációkra, s bízva abban, hogy lesz még alkalom rendes túrákra és megemlékezésekre, nem is sokára, Mindenkinek szép ünnepet kívánunk! Ha kívül nem lehet maradéktalanul, tartsátok meg bent, legbelül.
Köszönjük a mai napot, fent és lent. És az elmúlt 14 év 700 alkalmát is!

Végezetül: Petőfi Sándor: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt emlékezett: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Drabant Máté (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Budapest).