(696.) TÚRA A KOLON-TÓNÁL


Időpont: 2021. február 20. szombat
Útvonal: El Bronco Ranch - Matyói-dombok - Kolon-tó - Bikatorok - Madárvárta - Matyódűlő - Iskola - El Bronco Ranch
Táv: 10 km


Eredetileg tavaszi napra számíthattunk, napközbeni napsütéssel, de valami hiba csúszhatott a kockásfüzet és ceruza összmunkájába, mert a köd, a pára, a borult, kissé nyálkás idő nem akarta megadni magát, Napot egyáltalán nem is láttunk a túrán, de még hazafele se. Az egész inkább egy késő téli nap maradt, annak minden nyomasztó szürkeségével. A Kolon-tó környéki tájban rajtunk kívül sehol senki. Nyomokat láttunk, hogy itt is élnek emberek, de kimerészkedni nem nagyon akartak. Kémények füstöltek, kutyák ugattak távolról, de arcok sehol. Néhány kilométerre forgalmas aszfaltutaktól, mégis a világ végén voltunk. Persze, ha ilyen békés lenne a világ vége, akkor nincs mitől félnünk...
Soltszentimrén keresztül menve, majd földutakra térve értünk az El Bronco Ranch-hoz, ahol a máskor kissé élénkebb nyüzsgés most egyáltalán nem volt tapasztalható. Hála bizonyos tiltó paranch-oknak. Így legalább biztosan jutott hely autóinknak  a parkolóban. Fél kilenckor kezdtünk neki a menetnek.
A szokásos útvonaltól elrugaszkodva, hamar letértünk a jelzett útról, mert bármilyen sokszor is jártunk már erre, minden szekérutat még nem jártunk be. Ma se, de néhánnyal megint kevesebb maradt ismeretlen.
A tó délnyugati csücske felé kanyarodtunk, a "Vén epörfás" tanya irányába, amely környék amúgy még az út más szakaszain tapasztaltnál is kihaltabb volt. Előbb egy nagyon szépen festett házfalakkal ékesített tanya-együttest láttunk meg, s mint ilyet, nem hagyhattuk ki a megtekintését. Egy "Baksa" nevű művész munkái voltak a tájképek, az állatok és egyéb díszítések a széles nádtető ereszei alatt, a meszelt falakon megbújva. Hasonlót se láttunk még soha ilyen elhagyott helyen. Fogalmunk se volt ennek a csodának a létezéséről, mindössze annyi történt, hogy egy elágazásban az eddig megszokott tucatnyi alkalomtól eltérően most nem balra, hanem jobbra kanyarodtunk. És máris ezt kaptuk a szemünk elé. Ide vágó szlogenünk: "Járatlan utat jártért el ne hagyj!"
Majd tovább folytatva a lassú vánszorgást, aminek alapjait elsősorban szanaszét rohangáló, mindent alaposan megfigyelő gyerekeinknek rakták le, nemsokára egy buckás vidék szélére értünk, a mai nap első ilyen szakaszára, és itt élesen észak felé fordultunk. Ekkor érintettük a "Vén epörfás" tanyát, aminek a neve igen betyárosra sikeredett, de az objektum se volt csúnya, ám még egy kutyaugatás nem sok, annyi élet nem volt benne.
A dombos-ködös területen nem volt a legkönnyebb átevickélni, mert egyrészt az utakat itt nem járja senki, így alaposan benőtte az aljnövényzet, másrészt azt sem lehetett pontosan tudni, merre van észak, így kicsit bennragadtunk a buckaközbe, és háromnegyed órába telt, mire kikeveredtünk belőle, de rősen akaratunkon kívül, a festett tanyához visszaérve. Vagyis durván egy kilométerre voltunk megint az autóktól, ám közben megtettünk csaknem négyet. Nem volt más, mint folytatni a jelzett turstaösvényen, mert innentől egy darabon az vezetett minket. Ennél legalább nem kell tájékozódással és égtájakkal vesződni.
A tóhoz csak másfél órával az indulás után értünk el. Annál jobban örültünk neki. Bementünk a mesterségesen kialakított töltésen a kilátódombra, majd visszafelé egy fél órát piknikeztünk az újonnan épített pihenőnél. Az éjszakai eső kiadóssága már önmagában is kizárta, hogy ücsörögjünk a padokon, de hideg is volt, a szél is fújdogált. Nyoma se volt a tavasznak a levegőben. Nem így a szívekben! Eszegettünk, iszogattunk, kínálgattuk egymást, amivel tudtuk. Az emberek mára már annyira bezárultak, hogy csak óvatosan próbálkoznak társaságban, egymással lettünk bizalmatlanok, holott másokkal kellene. Néhány perc után aztán szép lassan mindenki elfelejti ezt a színjátékot, cirkuszt, aminek sátorponyváját egy éve húzták fölénk, azt is elfelejti, hogy alatta már régen nem kap levegőt, és szinte csicseregni kezd egyik ember a másikkal. Van is miről. Meg amúgy is, elég madárszerű az érzés, hogy az ember már repülne, nem visszavágott szárnyakkal vergődne az agyagban és porban, melyből vétetett. És ha ez így nem lenne elég, akkor még a kismadarak is ezerrel fütyültek-daloltak a nádasban, a fejünk felett, bokrok tövében, erdő fái között, talán még az elhagyott tanyákból is ők szóltak; kedvet csináltak újra az élethez, a kis muzsikusok, örök hangulatfelelősök. Jelezték, hogy ez a lesötétített korszak nem tarthat már sokáig.
A tó mellett folytattuk, szépen felújított és így megmentett tanyák között. Moha és Páfrány birodalmában jártunk. Mindkettő jelen volt, mégse láttuk őket. Füstjeleket küldtek a világnak, de semmi más. Így csak elhaladtunk mellettük/közöttük. Innen is üdvözöljük őket!
A Bikatorok magaslata, egészen hegyi hatású három kúpja, rajta a gyönyörű korosabb fenyőerdővel következett. A kilátóba nem lehet felmenni, mert félig megdőlt. Kicsit a pisai ferdetoronyra hasonlít, csak ide nem jár annyi turista, így nem olyan gyors a reakció az állapotának megmentésére. Már évek óta ferde volt, inogott. Most lezárva, mert életveszélyes. Reméljük, nem sokára sikerül látogatható állapotba hozni, mert a róla amúgy feltáruló panoráma, minden irányban, gyönyörű.
A kilátó alatt futottunk össze régi túrázós ismerősökkel. Lassan négy éve, hogy nem találkoztunk, figyeltem az arcokat, a magam reakcióit is. Egyik oldalról sem volt különösebb rángás; üdvözöltük egymást, beszéltünk néhány szót az udvariasság kedvéért, majd további jó túrázást kívántunk egymásnak.
A "hegy" alatt a Madárvárta van, ami nyáron kicsit élénkebb. Most is lehettek benne szakemberek, de itt is behúzódva a meleg szobába, semmi kinti mozgás. Őket is üdvözöljük!
A Madárvártától még tettünk egy oda-vissza kitérőt a kis kunyhóhoz, ahova cölöpökre épített deszkákon lehet bejutni. Nagyon csúsztak, vigyázni kellett. Bent, a látvány megint szürkébb volt a nyárinál, a víz teteje még vékonyan őrizte a jeget, mint a korábban felkeresett Nagyvíznél. Mondogattuk egymásnak, hogy nyáron mennyi itt a tavirózsa - több ezer -, próbáltuk is bőszen elképzelni, kevés sikerrel. Azt látni kell...
Visszafordultunk, aztán újra elhaladtunk a Madárvárta előtt. Innen kis, kanyargós utakon, alig jártakon mentünk visszafelé a kocsikhoz. Ezen a szakaszon érintettük a másik nagyobb buckás részt. Hiába voltunk már dél körül, a köd még mindig bent ült a táj karosszékében, élvezve, elhagyni nem akarva, a borókabokrok vendégszeretetét.
Napsütés nélkül fejeztük be négy és fél órás, tíz kilométeres túránkat. Kiszellőztünk, talán töltöttünk annyit használt akkumulátorainkon, amennyivel ki lehet húzni a következő szombatig. Fáradtan, a homoktól és vizes aljnövényzettől, benőtt utaktól kissé elcsigázva, karikás, de mosolygós-karikás szemekkel búcsúzkodtunk egymástól, és indultunk haza.

Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Drabant Máté (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Tarnói Csenge (Lajosmizse), Tarnóiné Bugán Olga (Lajosmizse)  és Viczián Tímea (Budapest).