(693.) TÚRA FELSŐLAJOSRÓL LADÁNYBENÉRE


Időpont: 2021. január 16. szombat
Útvonal: Felsőlajos vm. - Közös - Hosszúszékidűlő - Kis-Madaras - Bene vitéz fája - Gödörállásdűlő - Béky-kereszt - Ladánybene
Táv: 10 km


A mai napra már hét eleje óta készültünk néhány gyerekkel, gondolatban. Azt tudtuk, hogy hideg lesz, kb. -10 fok. Annyi is volt reggel Ladánybenén. Azt is jósolták, hogy sütni fog a Nap. Sütött is délig, akkorra már szinte enyhe-langyos volt foltokban a levegő, aztán dél elmúltával beborult, fújni kezdett a szél és fázni kezdett a csapat. Ám ez már annyira a végén volt a túrának, hogy inkább ösztönzően hatott arra, hogy ne csüggedjünk.
A másik dolog az időjáráson kívül, ami nemcsak ezt a programot, hanem minden mostanábanit is meghatároz, a korlátozásokból adódó létszám-maximálás. Tíz fő lehet együtt legfeljebb. Azt nem kell ecsetelni, hogy egy túrára ez semmi, mert akár ennek a számnak a többszöröse érdeklődő is akadna hetente; gyerekeknél pedig, akik hónapok óta nagyrészt be vannak szorítva az "otthon és iskola közötti alagútba", szinte megoldhatatlannak tűnt. Fájó szívvel mondtam vissza a jelentkezőket.
Ez a túra szigorúan magánrendezvény volt, a Petőfi Túrakör szervezésében, ezért is volt hétvégén és nem a máskor megszokott túraszakkörös időben, hétköznap délután. Mivel nem egy szűk délutánunk volt csak rá, így nem a legrövidebb útvonalat választottam Felsőlajos és Ladánybene között, aminek amúgy se sok értelme lett volna, mert azon nem sok érdekesség akad, másrészt mindenki unásig ismeri.
Választottam tehát egy olyan 10 km-es útvonalat, amelynek felsőlajosi szakasza szép tanyák és keresztek között haladt - kilométereken keresztül, részben a Lajosmizsei Keresztút közösi szakaszával egybevágólag -, a ladánybenei rész pedig a településhatár egy olyan pontjánál indult, ahol csak kevesen lépnek benei területre, majd szép részeken, őzikék között haladt a Kis-Madaras (régebbi nevén: Hosszú-szék) csodás gyepes medrébe, onnan a Gödörállási- és Hosszúszékidűlő közötti homokútra. Innen már mindenkinek ismerősebb volt a táj, de azért ez se annyira járt vidék a ladánybeneiek körében. Pedig érdemes erre is tekeregni néha!
Akkor, a kicsit hosszúra nyúlt bevezető után, a túráról. A találkozó Ladánybenén volt, nagyon hidegben és szikrázó napsütésben. Innen a fél kilences busszal átmentünk Lajosmizsére, a vasútállmomáson leszálltunk és máris ugrottunk a  felsőlajosi lassúra. Így tíz perccel kilenc előtt a felsőlajosi templomnál készülhetett is a túra első képe (ahogy ezt a toronyóra mutatja). Innen már nem voltunk időhöz kötve, hiszen csak vissza kellett gyalogolnunk a reggeli találkozóhelyre.
Felsőlajoson még aludtak az emberek, mert az utcákon alig volt mozgás. A falu rendezett, tiszta utcákból, portákból áll. Elhaladtunk az iskola előtt, majd a Fő utcán folytattuk. A Málna utca sarkánál a Halmi-keresztet érintettük, mad nemsokára földutakra váltottunk.
Ahogy jött föl egyre magasabbra a Nap, úgy tűnt el az ágakról, kerítésoszlopokról, szögesdrótokról a reggeli zúzmara. Szinte minden saroknál megálltunk, és ezt kihasználva, a gyerekek folyton enni-inni kezdtek. Akik éppen nem, famászásra is vetemedtek, ahogy egyik képünk ezt érzékelteti is.
Felsőlajos külső részén összefutottunk Joe-val, régi túratársunkkal.  Örültünk a találkozásnak, váltottunk néhány szót, ami a hideg ellenére mégsem volt fagyos beszélgetés.
A túra útvonala a Fekete-kereszt, majd a közösi Mária-szobor előtt vitt el. Utóbbi után balra egy sokhektáros terület gazosodik-erdősödik. Elhagyatva áll, egy néhány éve még pompás és gondozott lovasbirtok volt, lovaspálya, épületek, stb. Ma siralmas látvány...
A Felsőlajos-lajosmizsei határút következett, ahol Kincsővel és szép lovával találkoztunk. Az eddig se túl nagy tempónk itt szinte a megállásig lassult. A ló és a kutya mindig nagy barát gyerekek között, most is az lett. Beszélgettünk, lovat simogattunk, alig akaródzott csak továbbmenni. Majd mikor már sokadszor, úgy tűnt, mintha végre meglendültünk, kb. 200 méter múlva megint megálltunk. Persze, mindig van miért, most éppen újabb látnivaló adódott: egy szép fehér tanya, gyönyörű réten, körben vénséges vén gyümölcsfákkal - almával, körtével, dióval. A ház gazdája is kijött, két fekete bozont kutyával, akiket persze megint simogatni kezdtek az aprónépek. Így van ez, ha az ember nyitottan járja a vidéket, ráérősen, nézelődve, és nem időre rohan végig egy túrán, másokat fellökve.
A túra ezen pontján már erősen előrehaladt az idő, a táv meg még elég jelentős volt ahhoz képest, ami a végéig hátra volt. Sebaj! Miután sietni nem akartunk, nyugodtan mentünk tovább, és ami adódott, ezután is megnéztük.
Kiérve a Hosszúszéki dűlő szélére, tulajdonképpen elértük a benei határt is. Egy olyan szekérúton léptük át, ahol csak kevesen szokták. Ez a szakasz nagyon békés, érintetlen. Lassan, de itteni viszonyokhoz képest jelentősen ereszkedett az út, és hamar egy laposabb fekvésű mező következett. A semmi közepén állt két szép fenyőfa, amikről elképzelni se tudtuk, hogy kerülhettek oda. A távolban őzek legeltek, majd minket érzekelve, futásnak eredtek. Innen már csak pár perc volt a Kis-Madaras medre. Régi nevén Hosszú-szék, mert valóban: egy több kilométeresre elnyúló, de viszonylag keskeny tómederről van szó, ami a Nagy-Madarassal összeköttetésben állva, annak felesleges vizét is fogadta. A Hosszú-szék később ennek a dűlőnek lett névadója.
Az egykori, nagy vizekkel elárasztott, virágzó és burjánzó vízivilágra ma csak néhány öreg fűzfa emlékeztet. A szinte asztalsimaságú, füves tómederben állva jól látható, hogy az egykori gazdák tanyáikat a magasabb partokra építették, mert ha itt egyszer megindult a víz, könnyen elvihette a családok hajlékát is magával. Ma persze, ekkora víztömeget nehéz elképzelni, talán mesének is tűnhet, de az öregek elmondásai és régi térképek ábrázolásai alapján nincs okunk kételkedni benne.
A tanyák a partokról persze nagyrészt eltűntek, itt-ott áll még egy-egy rom. Mint például az Erki-tanya, fehér falaival, közelében egy hatalmas nyárfa. A fűz, a nyár is szereti a vizet, itt megkaphatták...
Az egyik tanya villanypásztora alatt, egy szűk alléban, két nagyobb németjuhász vágott elénk és vad ugatással akarta elérni, hogy ne arra menjünk tovább. Már majdnem megijedtünk, amikor összetömörültünk, és mindenféle hirtelen mozgás vagy hangoskodás nélkül, lassan folytattuk az utunkat - feléjük. Előbb az egyik, majd a másik bújt vissza a birtokuk területére, így sikeresen túljutottunk ezen a 200 méteren is.
A Kis-Madarasból aztán megint emelkedni kezdett a szekérút. A terep romos tanyák, elvadult gyümölcsfák között vezetett. Meg-megálltunk, és a gyerekek folyamatosan ettek és ittak.
Kiérve a Gödörállási dűlő szélére. Tulajdonképpen a faluhoz már elég közel jártunk, de még mindig elhagyatott vidéken. Itt is pusztuló épületek szegélyezték az utat. Az egykori Lengyel-tanya udvarán egy hatalmas fenyőfát vettünk észre. Az alakja nem a szokványos fenyő-forma volt, ezért hiába láttuk messziről, hogy zöld a lombkoronája, csak akkor hittük el, hogy fenyő, amikor a közelébe értünk. Alakja sokkal inkább hasonlít nyárra vagy tölgyre akár. Ágai furcsa, máshol még nem látott növése adja egyedi alakját. Mivel a fa majdnem két méter kerületű törzzsel rendelkezik, vagyis elég tekintélyes és öreg példány már, saját nevet érdemelt. Ezt tőlünk meg is kapta. Egy vizespalackkal megkereszteltük, és mától a neve: Bene vitéz fája.
A fától már tényleg nem sok maradt hátra. Egyre több lakott tanya  jött egymás után, jelezve, hogy elértük a falu szélét. A Béky-keresztnél balra, a Rákóczi utcára kanyarodtunk. Innen a gyerekek már mentek hazafelé, leválva a csapatról, befordulva ki-ki a saját utcájába. A végére, a faluközpontban már csak mi maradtunk négyen. Gyorsan kocsiba vágtuk magunkat, és hazamentünk Lajosmizsére.
A túrát összefoglalva: a résztvevők mindannyian önfeledten gyalogoltak, sőt: rohantak, a végtelen és nagyobb részt érintetlen vadonban, a szabadság régen érzett és soha el nem nyomható érzését újra átélve töltötték együtt a nap egyik felét.
Sokan jöttek volna ma is, ha lehetett volna, akár 30 vagy annál több embert is be tudtunk volna szervezni, de most még nem lehetett. Reméljük, hamarosan megint annyian lehetünk, ahányan már régóta vágyunk a szabadság ezen formájának megélésére...
Mindenkinek köszönjük a mai napot fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Bánszki Bernadett (Ladánybene), Hájas Bence (Ladánybene), Halápi Péter (Ladánybene), Járomi Vendel (Lajosmizse), Nagy Ferenc (Ladánybene), Nagy Mihály (Ladánybene), Selypes Viktor (Lajosmizse) és Selypes Zoja (Ladánybene).