(711.) TÚRA A BÖDDI-SZÉKEN


Időpont: 2021. május 15. szombat
Útvonal: Járáspuszta - Törley-major - Oltó-halom - Böddi-szék - Járáspuszta
Táv: 10 km


Vérbeli kiskunsági túra volt a mai. És annak ellenére, hogy nem először jártunk már a Böddi-széken, egyszerűen nem lehet megunni ezt a helyet se. Aki unalmat, megszokást, sablonokat és sztereotípiákat keres a világban, az ne a Kiskunságban keresse. Keresse máshol. Minden látszólagos egyhangúsága és kiismertsége ellenére ez a vidék cseppet sem egyhangú, és soha sem kiismerhető.
Az alföldi természetjárás még mindig mostohagyereke a hazai turistaéletnek, maga a tájegység pedig, a Duna-Tisza köze, még mindig unalmasnak tetszik az emberek szemében. De ez nem a táj szégyene. Ez emberi szinten szégyen, mert ezt a helyzetet emberek alakították ki, tartják fenn. Emberek, akik itt élnek, de nem ismerik, sőt: máshova vágynak az „unalomból”, sokkal "érdekesebb" vidékekre, emberek, akik nem itt élnek, de semmi pénzért nem is járnák ezt a tájat, és itteni egyének, szervezetek, politikai erők, kulturális és egyéb muftik, akik soha nem láttak fantáziát sem az itteni értékekben, sem az itteni emberben.
Szóval, le kell számolni a sztereotípiákkal, és ahhoz sok embernek kellene nagyon sokat tennie, összefogva, együttműködve ennek a méltatlan állapotnak a felszámolása érdekében. Mi, a magunk módján, tudatosan formáljuk a közvéleményt, amennyire erőnkből telik, de többen hatékonyabb lenne. Amikor arról írok, mert néha rám jön, hogy komoly érdeklődőket várunk magunk közé, az nem azt jelenti, hogy a túrázók ne lennének komolyak, mert nagy részük tényleg érdeklődik a Kiskunság és a Túrakör iránt, hanem komoly érdeklődők ahhoz is kellenének, hogy többet tehessünk, mert munka, feladat, terv, elérendő cél rengeteg van; ezeknek a megvalósításához, segítéséhez kellenének komoly emberek. Olyanok, akik nem csak viszik, hanem hozzák is az energiát, hogy ne fogyjon el időnként, és legyen folyamatosan lendület a gépezetben, és ha többen fektetnénk bele energiát, még több embernek jutna belőle, még több dolgot tudnánk megvalósítani.
Lehetne azt gondolnia az egyszeri túrázónak, hogy ha ő csak túrázni akar, miért baj az? Ezt már sokszor megkérdezték tőlünk. Mondjuk azért, mert mi nem csak túrázunk, mert nem vagyunk egy végtelen forrás, ami sose fogy ki, amiből mindig csak ömlenek az élmények, értékek, és mert nem vagyunk kíváncsiak olyan emberekre, akikben ez a dolog így felmerül, és eszükbe se jut, hogy tegyenek valamit az ügyünkért, a Kiskunság és a Túrakör együttes ügyéért. Nem kell bizonygatni, hogyha csak visznek ki belőle, de nem hoznak bele, elfogy…
Mert azt is látni kell, hogy - bár nem akartuk, nem törekedtünk rá tudatosan, nem is voltak ilyen terveink -, annyira kevesen foglalkoznak érdemben Szülőföldünk ilyen jellegű megismertetésével, az itteni természetjárás gyakorlásával, Petőfi szellemi örökségének továbbvitelével - túllépve a sablonos, torz Petőfi-képen -, hogy 2021-re lassan értékké kezdünk válni egy egész régió szemében is. Ez, ha így lesz, nem nekünk lesz csak visszacsatolás, öröm, hanem az Ügynek is nagy esély, lehetőség arra, hogy ezt a vidéket, legnagyobb magyarját, Petőfi Sándort inkább ismerjék, mint joviálisnak álcázott, de nagyon buta arccal lenézzék és megmosolyogják. Mert sajnos, tisztelet a kivételnek, zömében ez így van.
Egy ilyen túra is, mint a mai, alkalmas arra, hogy valamit javítson a dolgon, persze megfelelően nyitott embereknél. Mert aki nem akarja, annak megmutatni se lehet azt a világot, ami szűk látókörén kívül esik.
A túrát régebb óta terveztük, mint más esetekben is gyakori, hogy akár hetekkel, hónapokkal a program előtt elkezdődnek az egyeztetések, túraútvonal kitalálása, látnivalókból való készülés, majd az utolsó héten az embereket is meg kell találni vele, ki jön, ki nem, kivel ül egy autóban, hol, mikor találkozunk, stb.
Ha mindez megvan, akkor már elhanyagolható szempont, hogy például milyen idő lesz, hiszen, ennyi várakozás és szervezés után ez már tényleg részletkérdés.
Erre a szombatra minden ideális volt: gyönyörű hely, jó útvonal, megfelelő számú, de nem túl sok ember, szakemberek jelenléte, beszélgetések, poénok, és rengeteg látnivaló, érték, mellé a vártnál sokkal naposabb és melegebb idő.
Járáspusztáról fél kilenc után indultunk az egykori Törley-major épületei között. Ez az objektum önmagában megért volna egy alaposabb vizitet, de mi most nem ezért jöttünk, csak lekaptunk egy-két épületet, aztán már surrantunk is a rétek felé, déli irányba.
Az utolsó épületeket elhagyva, lassan, de biztosan ereszkedett, szemmel látható módon lejtett bele a rétekbe a szekérút. Itt nincsenek nagy szintkülönbségek, legfeljebb 1-2 méterről lehet szó, mégis érzékeli az ember, ahogy leereszkedik a zöldövezetbe. Szabályosan beszippantja az.
Májusban, amikor minden virág, bokor elkezd virágozni, illatozni, amúgy is a legszebb dolog túrázni, erdőt-mezőt járni, de ilyen különleges helyeken, mint ez a felső-kiskunsági szikes puszta, ez annyival még több, hogy nem a megszokott talajformákkal, fűfélékkel, virágokkal, sőt: gyomokkal találkozik az ember, hanem csak kapkodja a fejét ide-oda, annyi a furcsa, különös, máshol nem gyakran látható csoda. Ma is így volt.
A túra szűk tíz kilométerén majdnem hat óra alatt mentünk végig, ami nem egy hatalmas tempó. De lehetett volna sokkal több is, mert még így se hajoltunk le minden egyes kis virághoz, nem néztünk meg minden sást vagy kákát, nem tértünk le nagyon oldalösvényekre a fő csapásról, s ami talán a legnagyobb szívfájdalmunk volt: nem volt időnk, akár órák, fél nap is arra, hogy csak úgy egyszerűen leheveredjünk a fűbe és hallgassuk a csendet, amit csak a madarak éneke tört meg néha, fekve-elnyúlva szívjuk magunkba az illatokat, bámuljuk a rengeteg formájú, kinézetű felhőt az égen, napozzunk – egyszóval: legyünk. Nyugalomban, stressz és kapkodás nélkül. Ilyen helyekről a túrázónak egész egyszerűen nincs kedve elmenni, mint amikor a kisgyerek nem hajlandó hosszas unszolás után se abbahagyni a játszótéren a mászást vagy a csúszdázást.
A Böddi-szék néven futó terület egy nagyon érdekes, különleges és varázslatos élőhely, életközösség. Minden egyes kis fűszálvégnek és bogárpetének megvan a súlya. Itt egy csepp eső nem annyi, mint máshol, egy kis változás a talaj összetételében pedig már egyenesen végzetes is lehet. A máshol se kívánatos vegyszer itt különösen nem kellene, mégis a széleken a mezőgazdaság végzi a maga profitorientált tevékenységeit. Ott jártunkkor éppen egy darab szántón, amit amúgy minden oldalról gyepek, szikek vesznek körül, szórták éppen több fordulóban a vegyszereket, gyomirtózva, vagy ki tudja minek, nagy tartályokból locsolva ki a cuccot…
A táj egyetlen valamirevaló kiemelkedése az Oltó-halom, ami olyan régi és rejtélyes eredetű, hogy senki sem tudja, milyen idősnek feltételezhetjük. Elképzelhető több ezer éves múltja is. Kunhalom, vagyis régi kultúrához köthető, feltételezhetően temetkezési hely, sírokat rejthet. Régészeti feltárása még nem volt. Hogy mesterséges halomról van szó, nem kell bizonygatni, mert aki ott áll alatta vagy éppen a tetején, világosan látja. A középkorban, később már az újkorban az ilyen, vízi világokból kiemelkedő kis foltoknak hatalmas jelentősége volt. A Solti-síkra amúgy is jellemzőek ezek a dombocskák, neveik beszélő nevek: Akasztó-domb, Vásár-halom, vagy mint ez: Oltó-, ami azt jelentheti, hogy ide hordták a pásztorok, gulyások az állatok tejeit oltani, valamiféle közös oltóhely lehetett ez a végtelen pusztában, s mint ilyen, emberek találkozóhelye is, akik amúgy nem sűrűn juthattak társasághoz, más emberi szavához.
A hely ma is a béke szigete. Még a székek rétjein belül is. Alatta tiszteletet adva torpan meg a vándor, mert igen meredeken emelkedik minden oldalról, fentről pedig valami olyan, máshol nem látható kilátás adódik róla, végtelenül, minden irányban, ami hegyek között is csak kevés helyen adódna, de valójában ott mégis esélytelen.
A halomtól szinte „kőhajtásnyira” a Böddi-szék vize csillogott. Hamar le is ereszkedtünk, és szinte toronyiránt folytattuk partjáig a menetet. Itt már annyira elszaladt az idő, hogy értelmét se láttuk volna sietősre vagy aggódóra venni a dolgot, még nyugodtabbak és lassabbak lettünk.
A tanösvény végét jelentő madárfigyelő torony és a tó partja mára furcsa helyzetbe kerülve, kissé kitúrva onnan, fogadott minket. A szomszéd telken birkatartás indult, kiegészítve némi őshonos, magyar parlagi szamárral. Utóbbiak csapata a tómederben, egy friss villanypásztoron belül legelte túl a medret, míg a birkák egy karámrendszernek álcázott, szép narancssárga kerítésfélén belül rohangáltak, unatkoztak. A turistalétesítmények a törekedő gazdasági érdekeknek köszönhetően a birkák közé lettek elkerítve, így a tanösvény információs táblái is, amiket így mi nem olvashattunk, a birkákat pedig nem érdeklik. De belül maradt, szintén a túrázóktól elzárva, a padokkal-asztalokkal felszerelt hajdani kiülő, turistapihenő, ami ma ponyvával körbetakarva birkaistállóként üzemel…
A telep őre, az állatok felügyelője, egy magas férfiember jött oda hozzánk, beszélgettünk kicsit vele; örült, hogy van kihez szólnia. Mesélte, hogy hétköznap nemigen jár erre a tanösvényen senki, de hétvégén látogatják, bár azt én teszem hozzá, a torony és környéke alig megközelíthető már, mert minden irányból kerítések, villanypásztorok…
Itt egy kicsit elszontyolodtunk, mert amúgy is sz.r helyzetek vannak a mai világban, például a gazdasági érdekek mindenek fölött állása, mindenen és mindenkin átgázolása, s legalább a természetben, távol mindentől ne kísértene, de itt most kísértett.
Nem jó szájízzel folytattuk a túrát, immár visszakanyarodva Járáspuszta felé, egy másik úton, lévén túljutottunk a táv felén. A birkatartó tanya túloldalán szép látvány volt a szamarakkal teli mederrész, volt néhány szalmabála, amin a gyerekek ücsörögtek, és állt az udvar peremén, a partosabb részen tucatnyi, termetesebb akácfa.
A szekérút még mindig harapnivalóan zöld rétek között kanyargott, majd egy allésabb részen elértük a Bauer-kastély telkét. A három méteres falakkal kerített park és benne a kúriaszerű épület eredetileg Bauer Rudolf, diszkoszvető olimpiai bajnoké volt, aki az 1900-as párizsi olimpián nyert. Később itt, a Sósér mellékén élt és gazdálkodott, majd halt meg a birtokán 1932-ben. Sajnos, az épület és öreg fákkal ékes parkja magántulajdon, abból is az elzártabb fajta, így nem látogatható.
Az egykori Bauer-birtok kikerülése után, a régi Sóséri-major maradékánál letértünk a keskeny aszfaltcsíkról, és egy, a már közvetlenül Járáspuszta szélső házai alatt elterülő, sokadik szikes tómeder szélén araszoltunk tovább. Utunk nem volt, így hamar szántóföld szélén, egy erdőfolt szorításában szenvedtünk meg az utolsó egy kilométerrel. Aztán egy soha nem látott méretű, kb. 50 m-es kamillamezőn átkelve, végül egy gabonaföld traktorkerék-sávjában értünk vissza reggeli kiindulási helyünkre. Kettő óra elmúlt; a táv rövidsége ellenére mindenki alaposan elfáradt, ráadásul az égető napsütésben alaposan le is pirultunk, mintha nyár lett volna. Pedig a levegő hőmérséklete nem emelkedett 20 fok fölé. Amikor a levegő hűvös légmozgással érződik a testen, ugyanakkor a Nap perzselően éget fentről, az embert szinte a hideg rázza a kettős hatástól. Ilyenkor mindig zivatart lesz a vége. Amikor erről említést tettem, nagyjából az Oltó-halomnál, még komolyabb borulás a látóhatáron se sejlett, a többiek kissé furcsán hallgatták saját tapasztalaton alapuló gondolatmenetemet. Aztán mikor az autókhoz értünk, már körbezártak minket a fekete felhők, több irányból le is szakadt a távolban az ég, majd ahogy elindultunk hazafelé, keleti irányba, a visszapillantóban a hátunk mögött, mint üldöző ellenség, vágtatott utánunk a Fekete Sereg égi hadteste. Végül csak részben áztunk meg, pontosabban csak az autók…
A szokásosnál is jobban köszönjük a mai napot, fent és lent.
Külön köszönjük túratársainknak az aktív részvételt, gyerekeinknek az önfeledt játékot, rohangálást, a megfigyeléseket, és legfőképp András és Orsi baráti segítségét és történeteit köszönjük. Ez így együtt tette a mai napot kerekké, mondhatni: tökéletessé.
A jövő héten folytatjuk a Kiskunság módszeres feltárását, bebarangolását, megmutatását, amihez sose késő csatlakozni.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Bankovics András (Kunszentmiklós), Bankovics Boglárka (Kunszentmiklós), Bankovics Száva (Kunszentmiklós), Drabant Márk (Kecskemét), Drabant Máté (Kecskemét), Erdélyi Lászlóné (Balázspuszta), Kaldenekker Józsefné (Kerekegyháza), Kaszab Lászlóné (Kerekegyháza), Kovácsné Száraz Éva (Kecskemét), Mátyás Katalin (Ladánybene), Mile Orsolya (Kunszentmiklós), Nagy Irén (Lajosmizse), Pál Ferencné (Kerekegyháza) és Tóth Róbert (Lajosmizse).