(655.) ÜNNEPI TÚRA SZALKSZENTMÁRTONBAN


Időpont: 2020. március 15. vasárnap
Táv: 3 km


A héten kaotikussá kezdett válni a vírushelyzet. Ennek egy része jogos aggodalom, de nem kis részt hasított ki magának a magyar társadalomból a pánikkeltés és az emberi ostobaság is...
Sokáig nem tudtuk, sikerül-e elmenni egyáltalán Petőfi-emlékhelyre, tudunk-e koszorúzni, egyebek, de becsületére legyen mondva egész Szalkszentmártonnak, hogy fel se merült bennük, hogy nem mehetünk. Kis falvakban a helyzet még nem annyira durva, mint a nagyobb városokban, kis településeken még az elme is emberibb kicsivel, talán a szem is tisztábban látja a dolgokat. Minden nehézség és kétely ellenére, végül tehát eljutottunk Szalkszentmártonba.
Petrovics István 1844 és 1846 között működtetett itt vállalkozást, ami az esetében mészárszék és kocsma együttesét jelentette. Az ennek helyet adó régi klasszicista épület ma is áll, és a helyieknek, valamint néhai helytörténészüknek, Majsai Károlynak köszönhetően, a család régi tárgyai közül is megmenekült néhány. Ezek a múzeum kiemelkedő kincsei közé tartoznak, és igaz, hogy a berendezési tárgyak többsége csak korabeli, de nem köthető a Költő családjához, ám amikor az ember az emlékház helyiségeit járja végig, cseppet sem érzi, hogy mesterkélt volna az egész, teljes harmóniában, egyáltalán nem túlzásokba esve sikerült a múzeum belső világát megteremteni.
A Petrovics-Petőfi családról sok történet maradt fenn Szalkon. Rövid itt tartózkodásuk mély nyomot hagyott a falu történelmében, illetve a falu is beleivódott a család történetébe. A Költő itt írta legtöbb versét egy helyen (Pestet nem számítva), szám szerint 112-t.
A múzeum épülete csak egy, a számos szép, kalsszicista lakóház, kúria közül, melyek együtt, csaknem egy tucat régi épület, valóságos történelmi faluközpontot alkotnak. Ez a faluközpont a Felső-Kiskunságban se túl gyakori, ám éppen azért, mert Szalkszentmárton se egy ismert és látogatott kiránduló célpont, nagyobb közönséfg előtt szinte teljességgel ismeretlen. Pedig megérdemli, hogy egyszer legalább egy életben, az ember felkeresse.
A teret a copf-barokk stílusú, erődszerű falakkal épült református templom uralja, amely egyébként elég kopottas és szegényes ruhában igyekszik szép arcát mutogatni, kedvességét sugározni. És még így is sikerül neki, mert bája van, mert kisugárzása van!
Nagyon régi és öntudatos, igazi kunsági református közösség ez - még ha Szalk nem is számít szorosan véve a Kiskunsághoz, de az errefelé érezhető táj-kisugárzás, kun öntudat szerencsére nem ismer településhatárokat, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy itt is a Kiskunságban vagyunk. A település középkori névadója - még a katolikus korban -  Szent Márton volt, akinek szobra a templom mögött áll, a kis téren. A település megszenvedte a török kort, elnéptelenedett, aztán visszatelepült. Területén és környékén még az 1600-as években is birtokos nemesek éltek, a lehetőségekhez képest gazdálkodtak is, bár elég sok veszélyt és pusztítást kellett túlélniük.
A falusi séta és a múzeum megtekintése után koszorúzni indultunk a Petőfi-szoborhoz. Az volt a terv, hogy még azelőtt letudjuk ezt, mielőtt az istentiszteletről a falusiak is odaérnek; a helyiek lemondtak minden hivatalos rendezvényt, de egy rövid megemlékezést a szobornál nem akartak elhagyni.
Mivel mi kicsivel később értünk a szoborhoz, mint terveztük, a szokásos rituálénk - "Kis lak áll a nagy Duna mentében..." kezdetű Petőfi-vers eléneklése után a legkisebbek koszorúztak a Túrakör nevében - végére már ott toporogtak körülöttünk a szalkiak, és furcsálkodva nézték, mit csinálunk. Megvárták, amíg végzünk, majd ők is koszorúztak, a végén pedig a két csapat egyesülve, elénekeltük a Himnuszt.
Szalkszentmártonban ezzel véget ért a programunk. Tizenegy óra elmúlt, amikor kocsiba végtuk magunkat és legurultunk a Tassi-zsiliphez. Ez már a program levezető része volt. Sétáltunk egy órát a Ráckevei-Duna melletti üdülőövezetben, stégek között, napoztunk, beszélgettünk, majd egy óra körül megebédeltünk: az előre rendelt 8 db sült hekket toltuk be ugyanennyi adag sült krumplival, üdítőkkel. Csaknem egy órán keresztül ettünk, mert még mindig csak beszélgttünk, napoztunk.
Majd elköszöntünk egymástól és elindultunk haza, többen más ütemezés szerint, más időpontban, de szerencsésen hazaértünk.
Összefoglalva: szép és emlékezetes napot töltöttünk együtt, mindkét kinézett helyszín meglepetés és élményadó volt a társaságnak.
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!

Sántaőz

Ui: A mai napon, nem mellesleg, a Petőfi Túrakör is 13 éves lett. 2007-ben ezen a napon tartottuk első túránkat, a mai pedig már a 653. volt. Ennek ünneplésére, és a Költő örök emlékére, Petőfi Szalkszentmártonban írt versei közül közlünk néhányat, a beszámoló végére:

A jó öreg kocsmáros

Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
"Úgy van, úgy" szól később, "jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak."
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Imádságom

Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle - s ebben igazsága van -
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhitattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes istenem!

Adj énnekem... hó, első a haza.
Hatalmas isten, népem istene!...
De kérni vajjon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes istenem!

És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S amelyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért...
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom...
Hallgass meg engem, édes istenem!

Fekete kenyér

Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.

Hajamnak egy fürtjét levágom…

Hajamnak egy fürtjét levágom,
Melynek most minden szála szög;
S ha majd elmúlik ifjuságom,
Ha majd megőszülök:
A falra függesztem tükör helyett
E barna fürtöt: így csalom meg szememet,
Hitetve, hogy még fiatal vagyok...
De vajon nem árul-e el
A szív ütése, mely
Majd mindig halkabban dobog?

Te ifjúság

Te ifjúság, te forgószél!
Ki szép virágfüzért
Sodorsz magaddal... e virágokat
Futtodban homlokunkra keríted...
Egy perc alatt
Ismét leröpíted,
S gyorsan tovább futasz.
Mi búsan álmélkodva állunk,
S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk
Valál? talán nem is igaz!

A bánat? egy nagy óceán…

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

Az álom

Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya.
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. -
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Gál Erzsébet (Örkény), Jacobi Mónika (Lajosmizse), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene), Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene), Makai Milos (Lajosmizse), Makai Péter (Lajosmizse), Makainé Kispál Anna (Lajosmizse), Mátyás Ferenc (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Pető Viktor (Lajosmizse), Sikár Jázmin (Lajosmizse) és Sikár Józsefné (Lajosmizse).