(673.) "TRIANON 100" ÉJSZAKAI EMLÉKTÚRA


Időpont: 2020. június 4. csütörtök
Útvonal: Ladánybene - Templomdűlő - Megyehatár - Bagolyszék - Sarlósárpusztai-buckák - Rákóczi-hegy - Zádogegyházi kereszt - Máriácska - Szálláska - Erdő-hegy - Megyehatár - Betyár-domb - Ladánybenei-borókás - Gödörállásidűlő - Ladánybene
Táv: 29 km


A túra tervét már 2019 nyarán felvázoltam magamban, készülve a centenáriumi évfordulóra. Akkor elhatároztam, hogy egy éjszakai emléktúrával emlékezünk az 1920-as gyalázatos eseményekre.
A tavaszi felfordulás ellenére, mindenképpen kitartottunk volna a program mellett, akkor is megcsináltuk volna, ha nem lehet. Nem írhatta volna felül semmilyen tiltás, hogy ennek az eseménynek méltó megemlékezést tartsunk.
Egyébként is azt tapasztaltuk az elmúlt hónapokban, hogy akik amúgy sem foglalkoznak szívesen hagyományokkal, programokkal, kibújnak bármilyen évforduló, ünnep megtartása alól, úgymond békeidőben, azoknak kapóra jött, hogy most a rendkívüli helyzetre hivatkozva, egy csomó dolgot le lehetett fújni.
Szerencsére, a szorítás enyhült, így nem volt semmilyen hivatalos akadálya sem, hogy megtartsuk az emléktúrát.
Amit laikusok nem is sejtenének - és valószínűleg csak nehezen hisznek el -, a program több hónapos előkészítés, tervezés és sok száz órás munka, konkrét egyeztetés, levelezés, reklám, stb. belefeccelésével valósult meg. Csak a részemről. Mert voltak többen mások is, ezen felül, akik nélkül egyszerűen nem lett volna semmi az egészből, bármennyire is tetszetős vagy csábító volt a túra lehetősége.
Mindenekelőtt két embert emelnék ki, a túrához kötődően. Az egyik Dömötör Zsolti, tizenegy éve állandó segítőnk, támaszunk, nagy szakmai tudásával és végtelen alázatával felbecsülhetetlen munkát végzett, értünk is, és az egész Duna-Tisza köze térképes feltárása ügyében. A mai túrára is első szóra jött és készült. Ő jószerivel az egyetlen ember az elmúlt bő évtizedben, aki komolyan és feltétel nélkül támogatott minket munkájával, szakmai tapasztalatával, elnézve amatőrségünket, hozzá nem értésünket. Kevesen ismerik, de akik igen, azok tudják, milyen rendes ember.
A másik, akinek köszönetet kell mondanom, Kovács Gábor erdész barátom Dabasról. Remélem, annak ellenére, hogy ritkán találkozunk, tarthatom barátnak. Ő is első szóra ugrott, részt vett, két vendéget is hozott magával, fát hozott a tűzhöz. Nem utolsósorban pedig, minden állomáson, az éjszaka folyamán, erős hangjával aktívan is támogatta az énekek előadását.
Aztán persze köszönettel tartozunk Mátyás Ferencnek és Katinak, akik házigazdaként biztosították a helyszínt az összetartozás tüzének meggyújtásához, vendégül látták népes csapatunkat, majdnem harminc emlékezőt. Finom pogácsájukat még hajnalban is emlegettük a túrán.
És egyáltalán nem utoljára, de egytől egyig nagyon köszönjük a Túrázók érdeklődését, részvételét, emberségét, biztatásait, segítségét, azt, hogy egy igazán emlékezetes túrát sikerült összehoznunk Velük, mert hiába minden jó ötlet, szervezés, ha nincs, akikkel megvalósítsunk egy programot. Márpedig, ezen az éjszakai túrán mindenki maximálisan odatette magát, többen erőn felül is.
Az általános bevezető után, rátérek a konkrét eseményekre.
A program nyolc óra előtti gyülekezővel kezdődött Feriéknél, ahova szép lassan megérkezett mindenki. Kovács Gáborék meghozták a fát, megrakták a tűzalapot, majd elkezdett esni az eső, ezért gyorsan leponyváztuk a fát, nehogy elázzon.
Aztán amilyen gyorsan jött az eső, olyan gyorsan el is ment, így 20.20-kor semmi akadálya nem volt, hogy a világméretű kezdeményezéshez kapcsolódóan, mi is meggyújtsuk a magunk összetartozás-tüzét, ami a szakszerű, erdész-módszernek köszönhetően, elsőre és nagyon gyorsan sikerült.
A tüzet körbeálltuk és elénekeltük a Székely himnuszt, majd elhangzott az "Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen..." kezdetű népdal első két szakasza is.
Ezután nemsokkal, közeledve a háromnegyed kilenchez, búcsút vettünk a maradóktól, és jókívánságaikkal, támogató együttérzésükkel felvértezve, elindultunk a túra kezdőpontjára, a Hősi emlékműhöz.
Itt, nyolc óra előtt nem sokkal, kezdésként elénekeltük a Himnuszt, majd összeálltunk, és a Csapat elindult reggelig tartó zarándokútjára.
Mert zarándokút volt ez a javából. Nem a szó megszokott értelmében, nem kifejezetten egyházilag-vallásilag, de zarándokként gyalogoltunk, alázattal, kitartással, fájdalmakat tűrve, a Haza és a Nemzet tiszteletére. Amolyan naívan szakrális vándorlás volt ez, teli hittel és reménnyel.
A falu szélén még világos volt, de a Mogyorósdűlőn, az ottani erdős szakaszon, egyre sötétebbé vált, és fél tíz után, egyik pillanatról a másikra, koromsötét lett - volna, ha nem lett volna egy kis fénye a mára tetőző teliholdnak. Azért csak kicsi, mert a felhőzet olyan vastagon burkolta be az eget, hogy nem sokat engedett átszűrődni fényéből. Egy-egy alkalommal azért kibukkant, ilyenkor még az árnyékunk is meglátszott, mintha nem is a Hold, hanem a Nap sütött volna. Éppen az első megállónknál is, a Templomdűlői iskola keresztjénél. Ez nemcsak lelkileg jelentett sokat, de hangulatosabbá is varázsolta pihenőnket.
A keresztnél elénekeltük az "Elindultam szép hazámból.." kezdetű örökzöldet, majd folytattuk a vándorlást. A megyehatárt elérve, Dzsesszikának cipőcserére volt szüksége, szülei hoztak neki másikat autóval. Ezt megvártuk, majd egy monotonabb részen Sarlósárpuszta felé vettük az irányt. Balra tőlünk Ladánybene, jobbra Tatárszentgyörgy feküdt.
Mielőtt kiértünk volna a helyenként erősen misztikus és fojtogató vakságból, amit a szekérút fölött alagútszerűen összenövő fák okoztak, megszemléltük a hangzatos nevű Bagolyszéket, amit először mindenki egy szikes tómedernek gondolna, valójában egy fa, ami egy képzeletbeli madárnak ülőhelye is lehetne.
A Sarlósári-buckák szélére érve, normális esetben, vagyis nappal, amikor látható a táj, az ember örömujjongana. Szomorúak most se lettünk, de tudtuk, hogy úgy fogunk a csodálatos borókás dombok között gyalogolni, hogy semmit nem fogunk belőlük látni. Ez a szakasz megint alaposan próbára tette a társaságot, és bár még csak tíz kilométernél jártunk, mire a Rákóczi-hegyre felértünk, őszintén, sallangmentesen rogytunk le a földre, minden külön értesítés nélkül. Eddig jól tartottuk az előre megtervezett menetidőt, vagyis nem voltunk csúszásban.
A dombon állt II. Rákóczi Ferenc fejedelem sátra, amikor csapataival 1710 nyarán itt táborozott. A hely és a szellemiség kötelez, nem is választhattunk más nótát, mint egy kurucot. A mindenki által ismert "Csínom Palkó, csínom Jankó..." kezdetű, kb. 300 éves éneket énekeltük el.
Amikor leereszkedtünk a hegyről, a Hold megint ránkmosolygott, és sejtelmesen árasztotta fényét a vidékre. Ezüstös, szép fényét.
Ezután megint egy vaksibb szakasz következett, mert a Hold csak rövid ideig akart mutatkozni előttünk, újra a sötétség paplanja alá bújt. Ő megtehette, hogy paplan alatt töltse az éjszakát, mi csak vágytunk rá, valahol tudatalatt, mondanom sem kell, esélytelenül. Menni kellett tovább.
Elmúlt már éjfél, amikor egy gabonatáblába keveredtünk, itt is süppedt rendesen a homok, minden lépésért megküzdöttünk. A gabonák között, lámpáink fényében konkolyok kandikáltak ki, nem lehetett kihagyni, hogy lekapjuk őket. Kicsit furcsa érzés volt, az ember normális esetben nem ilyenkor fényképez virágokat. Szerencsére a konkoly állandóan nyitva tartja szirmait, elkülönülve a virágok azon, nyilván érzékenyebb rétegétől, amely csak fényre nyílik ki, borult ég alatt vagy sötétben becsukódik.
A Rákóczi-hegytől egy bő fél óra volt a Zádogegyházi kereszt. Tizenkét és fél kilométernél jártunk. Ide is percre pontosan érkeztünk. Pihentünk, majd elénekeltük az "Este van már, késő este..." kezdetű népdalt, aztán folytattuk tovább a túrát.
Következő megállónk a Máriácska-kegyhely volt, csaknem tizenöt kiolométernél. Ez a kis csoda Tatárszentgyörgy szélén van, a lakott területtől pár száz méterre. Jól látszódtak a házak ablakaiból kivilágló fények.
Akácos facsoport által takart-óvott hely, egy kemenceszerű felépítményben, Szűz Mária és halott fia szobrát (Piéta) őrzi, rengeteg virággal, néhány meggyújtásra váró mécsessel. Mi is gyújtottunk néhányat, majd elénekeltük régi himnuszunkat, a katolikusok egyik fontos énekét, a "Boldogasszony anyánk..." kezdetűt.
Nincs mit szépíteni, alaposan elfáradtunk már, csak nehezen bírtunk továbbmenni. Az eredetileg tervezett táv felénél se jártunk, és nagyon messze volt még a vége, ráadásul, ahogy várható volt, kezdtünk kicsúszni az eredetileg tervezett időből; ide már negyed óra késéssel értünk.
A kegyhelyet fél kettőkor hagytuk el. Megint egy olyan szakasz következett, ahol lámpák nélkül az orrunkig se láttunk volna el. Az erdőt, két oldalt se annyira láttuk, mint amennyire éreztük; szagok, illatok csaptak ki belőle, ahogy gyalogoltunk, néhány másodpercre az orrunkban maradtak, majd jött másik helyettük. Két állandó, sokszor visszatérő volt közöttük: az olajfűz kellemes, és a fagyal émelyítő szagmintája.
Az eső ezen a részen már harmadszor kezdett rá ma este, szinte észre se vettük, hogy esik. Nem is volt annyira komoly, de amikor nehezednek a lábak, bágyad a fej, homályosodik a látás a fáradtságtól, kis eső se hiányzik. Szerencsére, csak egy szűk fél óráig szemerkélt, aztán abbahagyta.
Egy szélesebb dűlőút kereszteződésében tartottunk tíz perc pihenőt, majd a légvonalban egy kilométerre lévő Erdő-hegy következett. Hamar odaértünk. A felvezető út a fenyvessel egy varázslatosan szép szakasz, és még ilyen körülmények között, kis lámpák fényében is mutatott nekünk valamit magából.
A hegyen egy geodéziai torony, ami nem mászható, de most amúgy se sok értelme lett volna felmenni, ha lehetett volna, akkor se.  Helyette a "hátralévő táv és rendelkezésre álló idő" kalkulációjával foglalkoztunk. Az eredeti terv a reggel 5 órás beérkezés volt, mert többeknek ma még dolgozni is menni kellett, nem elég, hogy már szinte mindenki munkából jött, fáradtan. Zsoltiék ráadásul Pestről, és oda is kellett visszamenniük. Ezért nagyon nem húzhattuk el a túrát. Háromnegyed három volt, elvileg, ha a Madaras felé kerültünk volna, ahogy terveztük, akkor még vissza lett volna a célig 12 km, erre alig több mint két óra. Lehetetlen küldetés.
Gyorsan kitaláltuk, hogy rövidítünk, hiszen a túra célja nem egy nagy táv mindenáron való teljesítése volt, hanem, hogy ne éjjel, hanem már világosban érkezzünk vissza Ladánybenére, már napvilágnál, ami az országra 100 éve, ezen a napon ráboruló sötétségből, gyászból való feltámadást, újrakezdést szimbolizálja. Így, némi rövidítéssel is teljesül ez a gondolat, ráadásul senkinek sem kell ezért elkésnie a munkahelyéről. A mérleg végül: a hátralévő kicsit több, mint két órára sikerült egy nyolc kilométeres távot rögtönözni. Ez már teljesíthetőnek tűnt, noha tudtuk, hogy elcsigázva éppen a túra legutolsó szakasza lehet a legkeményebb.
A toronytól, némi kis életkedvet nyerve, szinte friss erővel folytattuk, hiszen újra teljesíthetővé, úgyszólván kézzelfoghatóva vált a küldetés.
Nemsokára átkeltünk a tatárszentgyörgyi műúton, majd bő fél óra alatt a Betyár-dombon voltunk. Itt egy kis telihold-fényképezés, heverés, aztán négy óra előtt tíz perccel nekivágtunk az utolsó, öt és fél km-es résznek. Erre maradt egy óránk és tíz percünk. Nem ígérkezett egyszerű mókának, de nekiindultunk. Már pirkadt, majd egyszerre ki is világosodott, ám a Nap, a túra végéig nem mutatta meg magát, sehogy sem sikerült neki szétkergetni a felhőket.
A Bene vitézről elnevezett túrautunkon tettük meg az utolsó kilométereket. Kár, hogy már nem nagyon volt kedvünk gyönyörködni a tájban, pedig különösen szép volt a település előtti nyáras-borókás.
A falu szélső házait háromnegyed ötkor értük el. Hogy nem értünk be már negyed hatra a célba, annak oka csak az volt, hogy a Ludányi-keresztnél még felhagzott Timi előadásában a "Hazám, hazám, csendes hazám..." kezdetű moldvai ének, majd a túra tulajdonképpeni záróakkordjaként a Csapat összeállt egy közös képre, a kereszt két oldalára, majd elénekelte a Szózatot. Megható volt ott állni a falu szélén, amikor mindenki aludt, és arról énekelni, hogy a Hazához hűnek kell maradnunk...
Végül, ha kis csúszással is, de 5.25-re a kocsiknál voltunk. Az utolsó pár száz méteren még Gábor és Hajni rögtönöztek egy sprintversenyt a befutóra, utóbbi győzelmével.
Holtfáradtan, víz- és vérhólyagokkal, fájó tagokkal, derékkal, csípővel, de mosolyogva és büszkén teljesítettük nyolc és fél óra alatt a huszonkilenc kilométeres túrát. A táv nem tűnik soknak, persze csak azoknak, akik nem voltak ott, vagy nem gyalogoltak hasonló körülmények között. Huszonnyolc kilométer, végig süppedős homok, ahol minden lépésnél az ember visszacsúszik, mintha nem is haladna semmit, az esők, a  koromsötét, továbbá az a tény, hogy ilyenkor mindenki aludni szokott és nem túrázni, és aludni is akart volna, helyette már eleve fáradtan mégis bevállata ezt a túrát, szóval mindez, normál terepre és útviszonyokra átszámolva, nappali fényben, kb. egy 40-45 km-es túrának felelt meg.
Többen közöttünk rendszeres és több évtizedes teljesítménytúrázók, 50 km-es és afölötti távokhoz szokva; az arcuk a célban mindent elárult a túra nehézségéről. Úgyhogy nem kell lebecsülni ezt a teljesítményt senkinek, mert nő, férfi, középkorú, gyerek, mindenki egyformán nagyot küzdött, és főleg nem kell összehasonlítani ezt a távot egy nappali túra normál körülmények között legyalogolt távjával se.
A célban gyors emléklap osztás, mindenkire nagyon büszke voltam, vagyok, vagyunk. Az egész Túrakör. És mindenkinek szívből gratulálunk!
Gyors búcsúzkodás, megköszöntünk egymásnak mindent, amit lehetett, most ezt azzal egészíteném ki, hogy azt is köszönöm mindenkinek, amit nem lehet...
A túra egy repülés volt és egy zuhanás. Kettő az egyben. Ez a két állapot váltakozott végig a bő nyolc óra alatt. Több holtpontunk volt, mindenkinek máskor, mindenkinek más ideig tartott. Sokszor beszélni se volt erőnk, vagy válaszolni se, mert az is energiát vitt volna el. Ám az emberek mindent beleadtak, és támogatták, ahogy tudták, egymást, többen fájdalmakat és nem is kis kínokat éltek meg (ez még hozzájön a 40-45 km-es kalkulált távértékhez).
Mindenki maximálisan jelesre, sőt kitűnőre vizsgázott; a Haza, a Nemzet előtt vizsgáztunk, sok embert képviselve, sok olyat, aki nem tudott vagy nem akart eljönni, sokak helyett jártuk ma a Golgotát, sajátunkat és Hazánkét is. Minden emelkedő, botlás, fájdalom egy-egy stáció volt, de mindegyikből felálltunk és mentünk tovább. A jóság, emberség Veronika-kendője végig enyhet adott a gyötrelmekre. A keresztrefeszítést mi nem éltük át, mégis, szinte megéreztük, milyen lehetett az országban 1920-ban a hangulat, a légkör, amikor ezt a gyalázatos valamit Hazánkkal mégis megtették.
Sokat tudnék még a napról írni, de nagyon már nem akarok.
A lényeg, hogy ne rágódjunk, ne tépjük magunkat, ne vádaskodjunk, ne hibáztassunk, az időt nem tudjuk visszaforgatni. Próbáljuk meg szeretettel, kultúrával, emberséggel megtölteni a mai Magyaroszágot, és erősítsük a határokon kívül élőkben az identitást, támogassuk őket is, és az itthoniakat is, ahogy csak tudjuk, és gondoljunk arra, hogy az időben, ami végtelen, a történelemben, ami szintén az, ez csak egy állomás, egy állapot, hogy sem időben, sem térben soha, semmi nem végleges. Ez se az.
Magyaroszág és Trianon tragédiáját sokan, sokféleképpen értelmezték már; divatos a szenvedélyes, végletes, sokszor gyűlölködő keménykedés, a szlogen, hogy nem magyar, akinek ez nem fáj. Én ebbe most nem mennék bele, mert ilyen "szűk keresztmetszetű" megközelítésekkel nem lehet mit kezdeni.
Inkább azt mondom, hogyha valaki valójában ismeri a magyar történelmet, a magyar nép sorsát, áldozat- és feladatvállalását a történelemben, több évezredre visszamenőleg, és képes komolyabban átgondolni az egészet, és magyarságtudata nem merül ki egy autóra ragasztott Nagymagyarország matricában, annak tudnia kell, hogy ami történt, az szükségszerű volt. Nem azért, mert bűnösök voltunk, vagy mert megérdemeltük. Nem. Azért volt az, mert mi vállaltuk a sorsunkat. Mi vállaltuk a magyar nép szenvedéstörénetének egy ilyen fájdalmas és komoly szakaszát, mi vállaltuk ezt a traumát. Ahogy Jézus is vállata a szenvedést, a kínhalált, hogy aztán feltámadjon és ezzel másokat, mondjuk az emberiséget megváltsa.
Mi, mint magyar nép, ugyanezt vállaltuk, másokért. És ugyan most szenvedünk, széttagoltak vagyunk, fogyunk, stb, de ez nem egy végeredmény, ez csak egy állomás. Lesz még ebből felállás, feltámadás, ha már megszenvedtük, amit előírtak nekünk, amit vállatunk. Ha már megszenvedtük, amit megkövetelt a Haza...
Addig mindenki tegye a dolgát, mentsen és hozzon létre minél több értéket, vigyázzon a nyelvünkre, kultúránkra, hagyományainkra, ismerje a történelmünket és szerepünket a világ nemzetei sorában, mert ha ezeket megtesszük, tudjuk és bírjuk, akkor szolgáljuk igazán a Hazát. Nem szólamok kellenek, hanem tettek. Nem hőbörögni kell, hanem csendben elvégezni a kötelességünket, amiért születtünk. És akkor nem lesz baj, hamar újra kivilágosodik az ég felettünk.
Ehhez kívánok, kívánunk Mindenkinek erőt, egészséget, szeretetet. Együtt sikerülni fog. De csak együtt...

Köszönjük mindenkinek a mai napot, fent és lent. 
És soha nem felejtjük ezt az éjszakát...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

V I D E Ó K
 

1. Összetartozás Tüze Ladánybenén 1. - Székely himnusz (2020. június 4. este 20 óra 30 perc)

2. Összetartozás Tüze Ladánybenén 2. - "Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen..." (2020. június 4. este 20 óra 32 perc)

3. A ladánybenei Templomdűlői iskola keresztjénél - "Elindultam szép hazámból..." (2020. június 4. este 22 óra 04 perc)

4. Tatárszentgyörgyön, a Sarlósári-buckáknál a Rákóczi-hegyen - "Csínom Palkó..." (2020. június 4. este 23 óra 52 perc)

5. Tatárszentgyörgyön, a Zádagegyházi keresztnél - "Este van már, késő este..." (2020. június 5. éjjel 00 óra 38 perc)

6. Tatárszentgyörgyi Máriácska-kegyhelyen - "Boldogasszony anyánk..." (2020. június 5. éjjel 01 óra 29 perc)

7. Táborfalvi Betyár-dombon - "Esik eső, szép csendesen csepereg..." (2020. június 5. hajnal 03 óra 46 perc)

8. A ladánybenei Ludányi-keresztnél - "Hazám, hazám, csendes hazám..." (2020. június 5. reggel 05 óra 15 perc)

9. A ladánybenei Ludányi-keresztnél - Szózat (2020. június 5. reggel 05 óra 18 perc)

Ezen az éjszakán együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Farkas András (Dabas), Farkas Gábor (Dabas), Hardi Laura (Ladánybene), Herendi Hanna (Lajosmizse), Ilonka Dzsesszika (Ladánybene), Kovács Gábor (Dabas), Kiss László (Ladánybene), Lányi László (Ladánybene), Szalkai Gábor (Budapest), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).

A tűzgyújtáson részt vett: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Jánosné (Kecskemét), Balog Szellő (Lajosmizse), Drabant Máté (Ladánybene), Gulyás Balázs (Ladánybene), Gulyás Balázsné (Ladánybene), Gulyás Éva (Ladánybene), Mátyás Ferenc (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Tarnói Csenge (Lajosmizse), Tarnói Imre (Lajosmizse), Tarnói Zsolt (Lajosmizse), Tarnói Zsoltné Olga(Lajosmizse) és Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse).