(654.) TÚRA A NAGYKŐRÖSI PÁLFÁJÁBAN ÉS CSÓKÁSERDŐBEN


Időpont: 2020. március 7. szombat
Útvonal: Pálfája - Basa-fa - Csókáserdő - Őrház - Kincses Makkfa - Örkényi út - Csíkvárdűlő - Pálfái Bánom - Pálfája
Táv: 12 km


Mintha egy örökkévalóság telt volna el legutóbbi túránk óta, de csak eltelt. Ma újra bakancsot húztunk és nekieredtünk a környéknek.
A túrát nem hirdettem nyilvánosan, első próbálkozásnak indult a nagyobb kihagyás után, az ilyesmit nem veri nagy dobra az ember. Ennek ellenére, talán mert már ki volt mindenki éhezve az erdőjárásra, mindig képbe kerültek jelentkezők, így végül huszonhat fő találkozott a Pálfája-erdő bejáratánál,  a parkolóban.
Az idő ekkor még borultas, élénkülő széllel, tisztult a felhős ég is, ami az elmúlt napok sok esője után, már időszerű volt, nekünk pedig a délelőttre biztatás is a jó túraidőt illetően.
A parkerdőben rajtunk kívül senki sem volt, csak néhány biciklis hasította a kerekek alatt az évtizedek alatt bemélyedt kis ösvényeket, amelyen a lakosok, erdő túloldaláról - Csíkvár- és Pálfái Bánom-dűlőkből - a város felé igyekeznek, egyáltalán nem szokásos módon, az erdő rengetegén keresztül.
Első megállónk alig pár száz méterrel a rajt után adódott: a Basa-fa, másképp Pál fája. Nagykőrös leghíresebb öreg tölgye. Korát 450-től 600 évesig mondogatják, nyilván, ekkora szórás túlzás, és biztosra se lehet tudni, de a helyi hagyomány, mely szerint a török korhoz és egy basához is köze van, a legalább 500 évet  erőlteti. A fa nincs túl jó állapotban, bár még elevenen él, legutóbbi ittjártunk óta is leszakadt két ága, így már a törzsön kívül csak egy kevés kis korona maradt az erdő királyának fején.
Van még több idős fa is a város erdeiben, zömükben tölgyek. Ezeket régóta tervezzük felkeresni, már el is jutottunk odáig, hogy térképre is feltettük, a túraútvonal is megtervezve, csak éppen nehéz lesz egy olyan időszakot belőni rá, amikor éppen nem lő senki arrafelé, ahol ezek vannak...
A Basa-fát elhagyva kikeveredtünk az erdő északi szélén, szegényes hobbik és kis tanyák között haladó széles homokútra, melyen nagy tócsákat kerülgettünk. Amikor már a homokon is így megáll a víz!...
Nem a legszebb része volt a túrának, de a Pusztai tölgyes sétaút itt vezetett, és nem a tölgyesben. Nemsokára erdősebb részbe értünk, itt tartottunk egy reggeliszünetet, mindenki örömére. Nem nagyon volt hova leülni, de amúgy is minden vizes volt, nem is nagyon tettük volna akkor se, ha lett volna hova.
Az erdőben továbbhaladva, merőleges nyiladékokban egyszer balra, egyszer jobbra fordultunk. Balról egy lekerített területet kerülgettünk, amely egy több mint tíz éves program keretében, amit a nemzeti park indított, az őshonos pusztai tölgyeseket kívánja/kívánta visszaállítani; a parcellákból kivágtak minden oda nem illő fát, cserjét, csak őshonosakat hagytak meg, mint a tölgy, nyárfák, galagonya, stb., majd a kapuk lezárása előtt még a vadakat is kihajttatták belőlük, hogy ők se záródjanak be, de főleg, hogy a fákról lehulló makkot ne egyék meg. Ahhoz képest, hogy ennyi év eltelt, nincs nagy tölgycsemete-szaporulat, de néhány szálat azért lehet látni. Hátha még idő kell neki...
A kerítés mellett haladtunk tehát, balra kerítés, jobbra hatalmas tarvágások, homoktengerek és csokorban fakadó akácok. Egyik se volt szép látvány, de ez is az erdőművelés része.
Egyszercsak, már a sokadik elágazás után, elértük azt a részt, ahol néhány éve még a szekérút egy nyitható kapun beengedett egy ilyen lezárt erdőrészbe, majd kissé odébb ki is lehetett belőle menni. Most a kapu ugyan megvolt a "bejárati részen", de a kerített terület határa megváltozott, nem vitt tovább az út, azon is kerítés húzódott, és sehogy se ígérkezett másik kapu, amin kijuthattunk volna, így a kerítés mellett folytattuk tovább. Igaz, abban a furcsa állapotban, hogy a lekerítetlen rész nagyobb és szebb volt, mint a zárt, és több is volt benne a tölgy...
Itt már elkezdett sütni a Nap, a levegőn is érződött, hogy melegszik. Megálltunk megint egy kis eszegetésre, beszélgetésre. A túra folyamán itt és csak egyszer, de virágot is láttunk, egy alig észrevehető kis foltban néhány tucat ibolyát.
A pihenő után már tényleg tavaszi időben, egyre közeledtünk gyaloglásunk fordulópontjához, a régi Őrházhoz, amely volt erdészház is, most magántulajdon. Régi épületről van szó, az 1870-es évekbeli kataszteri térképen már rajta van. Sok iylen volt régen az erdőkben, csak nem nagyon maradt meg belőlük. Ez még megvan...
Udvarán a gyerekek játszani kezdtek, a felnőttek napfürdővel frissítettek. Akinek még kilométerhiánya volt, eljött velünk megnézni az innen 700 méterre élő Kincses Makkfa nevű öreg tölgyet, nevezetes kőrösi jelfát. Helyét csak körülbelülre tudtuk, de egy ceglédi vadász segítségével, aki éppen arra terepjárózott, sikerült megtalálni.
A fa olyan volt, mintha óriások kardjaikkal körbevágták volna, és minden nagyobb ágat szándékosan el akartak volna tüntetni róla; bő tíz évvel ezelőtti képen, ami az egyetlen nyoma a fának a neten, még zöld, dús lombkoronája volt, állapotát elevennek írták le. Kétségtelen, ma is van még élő része, a tetején maradt egy kis frizurája, ami lobogni fog a szélben, a nagy kopaszság mellett, mint az öreg rokkereknek, de a fa törzse hatalmas üreg ma már, korhadt-málló az egész, a kéreg alatt van még néhány tíz centinyi élő, vagyis reményeink szerint még életet jelentő rétege. Ki tudja, meddig húzza szegény matuzsálem?...
Pedig nagyon szép történet maradt fönn róla, inkább legenda (forrás a net):
"Nevét a török időkből kapta, a szájhagyomány szerint tövéhez bivalybőrbe rejtett kincset ástak. A Kincses makkfa legendáját nekem Józsi bácsi mesélte. Neki nagyapja, nagyapjának pedig nagyapja és hogy neki ki arra már nem emlékezett.
Hol volt, hol nem volt, volt egy erdőkerülő és annak szépséges leánya. A lány szőke, göndör hajú és nagyon szép szürkeszemű, enyhén molett, csalfa lány volt. Csalfasága abban mutatkozott meg, hogy imádott szerelmét elhagyta egy török vitéz kedvéért. Maczkó Albert, a csalfa leány szerelme nem hagyta annyiban, és véres bosszúra esküdött a sötét erdő mélyén. Öt nap öt éjjel kereste búvóhelyüket, mikorra megtalálta, a virágos mező közepén. Megleste az újdonsült szerelmespárt, majd követte őket a török vitéz sátráig.
Mivel a sátornál inába szállt a bátorsága, nem mert szembeszállni a törökkel, megvárta az estét, mikor már mindenki az igazak álmát aludta. Odalopódzott a szerelmespár sátrához, hogy megölje őket, de közvetlenül a sátor előtt egy bivalybőr csomagot talált. Kíváncsisága és félelme erősebb lett a bosszúnál, megfogta a csomagot és odébb állt egy hatalmas tölgy árnyékába, hogy megnézze, mi lehet a bivalybőrben.
Szeme-szája tátva maradt, mivel a bőrben óriási mennyiségű ékszert, aranyat talált. Mivel az arany olyan nehéz volt, hogy nem tudta elvinni, zsebeit telerakta, és a kincset a környék legnagyobb tölgyfájának tövébe elásta."
A fánál kiscsoportos képet készítettünk, majd visszamentünk a többiekhez, hogy az Őrház udvarán a teljes csapat is rákerüljön az örökkévalóság kis fényképkkockájára.
Innen aztán visszafelé haladtunk a Pálfájába, de természetesen, másik útvonalon. Egy darabig a középkori eredetű Örkényi úton - Kőrös és Örkény közötti országút kanyargós maradéka -, majd egy szép fenyvesbe tértünk, ahol egy másik út, de szintén nagyon hangulatosan tekergett alattunk.
Kiérve az erdőből, tanyás-hobbis részen találtuk magunkat. Egyik helyen egy ló futott üdvözlésünkre, mi pedig a villanypásztortól sem riadva, megsimogattuk. Természetesen, mint mindig, a gyerekeknek volt ez a legnagyobb élmény.
A Csíkvárdűlőben jártunk. Nevét a terület egy középkori vagy még régebbi földvár-sáncról kapta, amelynek helyét lehet tudni, de egetrengető nagy nyoma már nincsen. Pár száz méterre jöttünk el mellette, most nem kerestük meg, legközelebb nem fogjuk kihagyni.
A Csíkvárból aztán fél óra múlva már a Pálfái Bánomban haladtunk, és dél után picivel elértük a Pálfája-erdőt, pontosabban annak, reggel egy másik pontján elhagyott tanösvényét, és bő tíz perc alatt visszaértünk a tisztásra, amelynek szélén reggel autóinkat hagytuk. A kör bezárult.
Többünknek más programok miatt igyekezni kellett volna haza, mégis csak nehezen tudtuk itthagyni ezt a szép helyet, és talán egymást is. Mindenféle indokokkal még előkerült egy kis süti vagy egyéb, ami nem engedett elindulni, még akadt egy kérdés, aztán rá válasz, csak kellett néhány szót ejteni a tervekről is, egyszóval: húztuk az indulást. Aztán háromnegyed egykor mindenki kocsiba ült, és ki-ki ahogy megtalálta az utat, hazaautókázott...
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Erdélyi Boglárka (Balázspuszta), Erdélyi Lászlóné (Balázspuszta), Farkas Albertné (Nagykőrös), Gesztes Balázs (Kerekegyháza), Gesztes László (Kerekegyháza), Gesztes Szemere (Kerekegyháza), Gesztesné Tordasi Csilla (Kerekegyháza), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene), Király Lászlóné (Nagykőrös), Kocsis László (Lajosmizse), Kõrösi Károly (Balázspuszta), Nagy Irén (Lajosmizse),  Orsós Zsófia (Ordas), Palya Szilvia (Lajosmizse), Rédai Andrásné (Nagykőrös), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Szabó Rozália (Nagykőrös), Viczián Tímea (Lajosmizse), Vörös László (Nagykőrös) és Vörös Lászlóné (Nagykőrös).